Tíz

Eltelt pár nap, de nem sok minden történt. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, hogy tulajdonképpen sem a Yardon, sem a Baker Streeten nem dolgozom. A rendőrség a napidíjamat azonban rendszeresen pumpálta a bukszámba, és arra bíztattak, hogy maradjak csak készenlétben, hogy ha Sherlock Holmesnak szüksége van rám, rendelkezésére álljak. Hát jó, rajtam ne múljon!

És persze eljött az ideje, hogy kedves Davis kollégámat útjára bocsássam. Leszerelését sokan szomorúan fogadták, és csodálkoztak is rajta, de igazi magyarázattal nem szolgálhatott nekik.

Nekem is fájdalmas volt a távozása, s persze aggódtam, hogy a visszatérése rendben történjen. Ezért hát kicsit megszeppenve álltunk az irodájában. Nem fogadott üres kézzel. Valódinak éppen nem nevezhető, ámde annak tetsző okmányokat nyújtott át. Így már nem éreztem magam annyira gyökértelennek, még ha ezek a gyökerek mesterségesek voltak is.

Nem volt értelme húzni az időt, így hát néhány pillanatra szorosan átöleltük egymást, majd a nyakában függő medált leoldotta és a kezembe adta.

Sóhajtottam, és megnyomtam rajta a piros követ. Pár másodpercig semmi nem történt, majd lassan a kis szoba közepén a levegő vibrálni kezdett, és hamarosan körülbelül egy méter átmérőjű gömbbé terebélyesedett, ami továbbra is rezgett, hullámzott előttünk. Semmilyen nesz nem szűrődött ki belőle, sőt mintha inkább a természetesen jelenlévő zajokat is magába vonzotta volna: az utca forgalmának, az épület nyüzsgésének tompa hangjait. Tökéletes csend lett. Adam gyorsan megszorította a kezem, és belépett a különös képződménybe, mely azonnal magába szippantotta, és önmaga is megsemmisült.

Annyira gyorsan játszódott le a jelenet, hogy egy percig csak döbbenten bámultam magam elé, majd megráztam a fejem, és próbáltam összeszedni magam.

Kicsit elvarázsoltan jártam az utcákat, szükségem volt erre a sétára. És valóban, azon kaptam magam, hogy régi jó szokásom szerint az utakra, terekre, parkokra, padokra, házakra újra edzőpályaként kezdtem tekinteni, és ez eszembe juttatta, hogy mennyire elhanyagoltam életemnek ezt a részét az utóbbi időben. Ha nem akartam teljesen kiesni a formából, akkor bizony erre is figyelnem kellett. Úgy döntöttem, hogy igazi nőként vásárlásba fojtom bánatomat. Elmentem hát a legnagyobb áruházba, amit csak ajánlani tudtak a járókelők, és megvettem a legmodernebb sportcipőt, amit fel tudtam hajtani. Igazából borzalmas volt, de a bokámat legalább tartotta. Valamint beszereztem a kapható legkényelmesebb, puha öltözéket, ami megfelelhetett a célomnak.

Kocsival a szállásomra hajtattam, hogy valóban kéznél legyek, és jobb híján erőnléti gyakorlatokat végeztem. Ám mindenképpen találnom kellett egy megfelelő terepet a tréninghez, azonban egyelőre semmi ötletem nem volt. Tartottam tőle, hogy letartóztatnának randalírozásért, vagy valami hasonló okból. A Yardon bizonyára akad tornaterem, de féltem, hogy kérdőre vonnának különös mutatványaim miatt. Valami mást kell majd kitalálnom.

Kisvártatva kopogás szűrődött be a gondolataim közé. Felpattantam a padlóról, zilált hajamat hátrasimítottam, és kinyitottam az ajtót. Az épület mindenese egy kis üzenetet nyújtott át, amelyben Holmes magához hívott. Megköszöntem, és a kezébe nyomtam egy érmét. A fiú boldogan távozott, én pedig összeszedelőzködtem, és a Baker Street-re siettem.

Az ajtót maga a detektív nyitotta ki, és elcsodálkozott, hogy nincsenek nálam csomagok.

-         Miért hoztam volna csomagokat? - kérdeztem értetlenül.

-         Ó, hát nem írtam az üzenetben, hogy Párizsba utazunk?

-         Hát nem. – teljesen összekavarodtam, de nagyon örültem, hogy vannak papírjaim, nem sok híja volt a fiaskónak.

 Gyorsan egy nagyobbacska utazótáskát kölcsönöztünk Mrs Hudson-től, hiszen nekem csak egy óriási ládám volt, amivel meglehetősen kényelmetlen lett volna a mi remélhetőleg mozgalmas utazásunk.

Watsonnal közöltük a tragikus hírt, hogy ezúttal sem merülhet el Holmes oldalán Párizs alvilágának mocskában, amin ő nemes borzadállyal bár, de túltette magát. Ám nevetős arcán ott volt az aggodalom is, bíztatóan rámosolyogtam hát.

A detektív volt szíves rendkívül türelmetlenül megvárni a hallban, míg én pici lakásomban gyorsan összedobáltam némi útravalót. A pályaudvaron futva éppen elértünk egy a csatornához igyekvő vonatot, majd amikor fújtatva letelepedtünk, próbáltam megtudni némi információt az ügyről, de ő inkább lazításra biztatott, és ő maga is lehunyta a szemét. Így töltöttük el csendben az utat, én azonban figyeltem őt. Kemény álla egészen ellazult. Úgy látszott, elaludt, karja mellette pihent az ülésen, de ujjbegyei még álmában is rásimultak a szövetre, mintha relaxációs állapotban érzékelni próbálná. Elmosolyodtam.

Egy kevés aggodalom ugyan volt bennem a passzusom miatt, de ez feleslegesnek bizonyult.

Késő délután volt már, amikor Doverbe értünk, és át tudtunk kelni a csatornán, de északról olyan erős áramlat sodrásába kerültünk, ami hatalmas erővel tolta a hajót az óceán felé. Bevallom hősiesen, hogy megrémültem, és forgott a gyomrom, de meglepetésemre Holmes magához vont, és belátom, keresve sem találhattam volna szilárdabb pontot ebben a helyzetben. Szerettük volna tudni, hogy mi lesz a sorsunk, így magamra hagyott egy kis időre. Néhány perccel később bőrig ázva került elő, és egy furcsa hírrel: Calais-t mostanában nem fogjuk látni, ám remélhetőleg imbolygó bárkánk meg tud kapaszkodni félúton Le Havre felé egy öbölben.

Szerencsére sikerrel jártunk, és mivel teljesen lecsendesedni látszott az idő, úgy tűnt számomra, mintha az anyatermészet kifejezetten a mi tiszteletünkre adta volna elő ezt a kis mókát. Szeretem a kalandot és a pörgést, de nagyon jól esett szilárd talajt érezni a talpam alatt, tudtam, ha hamarost nem helyezhetem magam alaphelyzetbe, kitör rajtam a hisztérikus vihogás, és annak megtapasztalását senkinek nem tudom jó szívvel ajánlani.

A „Chez l’hôte anglais” fogadóban találtunk szállást magunknak. Persze oda sem jutottunk el könnyedén, hiszen a városban itt-ott elhelyezett barátságos útjelző táblákat elfelejtették értesíteni róla, hogy a panzió szomszédságában tatarozást végeznek. Így amikor a kocsiból kiszálltunk nem azt jelentette,

hogy biztonságos révbe érkeztünk. Csurom vizesen, nyakig sárosan botladoztunk a sóder- és sitt-kupacok, vödrök, sziták, rosták között, már boldogok voltunk, ha pallót láttunk. Mikor végre a bejárat előtt álltunk, és morogva olvastuk a megértésünkre apelláló feliratot, meg kellett állapítanom, hogy nem valami nagyon franciás az épület stílusa. Tudom, hogy bolondság, de ha fáradt vagyok, előfordul, hogy szúróssá válok.

-         Bizonyára megfigyelte ön is e bájos kis fogadó nevét, nemde kedves kisasszony? - sóhajtott Holmes.

-         A nevét? – csikorogva próbáltak a kerekek beindulni a fejemben, a viharos esőtől valószínűleg berozsdállhattak.

-         Igen. „Chez l’hôte anglais”…

-         Ó, értem, –tört ki rajtam menthetetlenül a kacagás - akkor itt minden az angol vendégek kényelme érdekében történik?

-         Ahogy mondja – mosolygott vissza.

Bejelentkeztünk, kedvesen megbocsátottunk a szabadkozó személyzetnek, és mivel már sötétedett, mindketten félrevonultunk a szobánkba. Megmosakodtam, és le is dőltem, de nem tudtam elaludni. A szoba valóban az angol ízlésvilágot képviselte. Kellemes volt, ám sajnos szörnyen meleg, így ablakot nyitottam, de ez sem segített megtépázott idegeimen. Elhatároztam hát, hogy megnézem magamnak azt a huncut tengert, ami így megtréfált bennünket. Felvettem hát gyorsan egy tiszta ruhát, de harisnyát szándékosan nem húztam, végül egy törölköző kendőt is magamhoz vettem. Átlopakodtam a hallon, hogy ne verjem fel a háziakat.

A levegő most persze meg se rezdült, az éjszaka részegítően balzsamos volt.

Csodálatos cserjék illatoztak, meg mertem volna esküdni, hogy ezek a fajták csak mediterrán vidékeken honosak. Ezen a szélvédett helyen valahogy mégis buján ontották virágaikat, és betöltötték a levegőt csodát ígérő mézillatukkal.

Majdnem telihold volt, furcsa árnyak terpeszkedtek a kerti utat körülvevő növényzet közt. Azonban én könnyedén fittyet hánytam rájuk. Kinyitottam a kis kaput, ami a partra vezetett. Azonnal két meglepetés is ért. Az egyik Holmes volt, aki bokáig a vízben állt, és mitagadás, furcsán festett a precízen felhajtogatott pantallójában. A másikat azonnal szóvá is tettem, amikor a detektív csodálkozva felém fordult.

-         Nahát, meg voltam győződve, hogy itt sziklás lesz a part!

Sejtelmesen felhúzta a szemöldökét, és célzását azonnal meg is értettem, amikor kevés kezdeti tapogatózás után besétáltam a meglepően kellemes vízbe. Lépteim súlya alatt itt-ott érezhetővé váltak a homokfelszín takarásában megbújó kövek apró szigetei.

-         Mesterséges. Ez is vajon az angol vendégekért?

-         Hmmmm… - közölte velősen, majd a vizet nézte, ahogy csillámlott rajta a Hold fénye, és még így éjjel is jól látható volt a föveny.

-         Valami gond van?

-         Holnap Párizsba megyünk, ahonnan egy sorozatgyilkosság ügyében kérték a segítségemet.

Hajszál híján kibukott belőlem, hogy igen nagy tapasztalatom van az ilyen jellegű esetekben, de még idejében sikerült visszaszuszakolnom a fejembe.

Ehelyett bugyborékoló zaj szaladt ki a számon.

-         Aggódik?

-         Igazán nem, mondja csak nyugodtan.

Titokban örültem, hisz meggyőződésem volt, hogy ez csakis Huret-nek, a Boulevard gyilkosának esete lehet, ami nem lett publikálva. Persze sok ember fantáziáját megmozgatta, de természetesen fikció valamennyi erről szóló írás. Attól előre féltem, hogy fogok viselkedni, ha majd olyan esettel kerülök szembe, amit töviről-hegyire ismerek, és hamarabb tudok a dolgokról, mint maga Holmes. De ezt előre eltervezni úgysem tudtam, így hát megpróbáltam minél kevesebbet gondolni erre az eshetőségre. Most csak annyit tudtam, hogy az ügy sikerrel zárul, és őt szépen megjutalmazzák majd érte. Nekem pedig minden erőmmel azon kell lennem, hogy segítsem őt, vagy legalább ne hátráltassam.

-         Három holtestet találtak az elmúlt hónapokban Párizs belvárosában, és a nyomok alapján az esetek közt összefüggést fedezett fel a rendőrség.

-         Képtelenek azonban továbblépni, ha jól sejtem.

-         Igen, de ami rosszabb, valahonnan a sajtó tudomására jutott, hogy odautazom, és mivel nem tartották a noteszukban a hírt, két dolog várható: vagy azonnal megpróbálnak eltávolítani…

-         Úgy érti, hogy…?

-         Úgy. Az „assassin” engem sem fog kímélni, vagy mivel tudhatja, hogy nem adom könnyen a bőrömet, visszahúzza a csápjait, és mi bottal üthetjük a nyomát.

Örült a lelkem, hogy bár nehéz dolgokon ment át a közelmúltban, az önbizalma azért a helyén van. És bár engem sem ejtettek a fejemre, kétségtelen, hogy hozzá vagyok szokva a technika segítségéhez. Ez itt az ő világa, és én nem tartottam attól, hogy erejét veszti.

-         Biztos vagyok benne, hogy elbújhat bárhová, de nem menekülhet. És ha ez egyáltalán jelent valamit, rám mindig számíthat.

-         Félek, hogy nem volt jó ötlet magammal hozni, ez kegyetlen terep és egy hölgy, bármilyen bátor és lelkes is, nem illik bele ebbe a játszmába.

-         De mint elkövető beleillik? – kezdtem már duzzogni.

-         Nem ebben az esetben! De ami történt, megtörtént, kár ezen rágódnunk tovább. Biztosíthatom, hogy nem küldöm haza, csak arra kérem, hogy ne hátráltasson.

Tettem egy lépést a vízben. Amit mondott, annyira összecsengett a korábbi gondolataimmal, hogy pont ez tette fájdalmassá. Valóban komolytalanul közelítettem meg a dolgokat. Tényleg kalandként éltem meg a találkozásomat Holmes-szal, pedig az élet komoly, és még milyen komoly a halál. Otthon a saját terepemen, a saját világomban felelősséggel tartoztam a tetteimért. Miből gondoltam, hogy ez itt másképp van? Igaz, nem küldetésem, hogy megváltsam a világot, az ő világát, de lerombolni sem feltétlenül szükséges.

Megfordultam, Holmes a parton guggolt. A víz felszíne szinte meg sem rezdült, az esti hullámverés alig volt észrevehető.

Amikor melléléptem, éppen vizet mert a tenyerébe.

-         Milyen tiszta – gyönyörködött benne – hihetetlen, azok után, amin átmentünk a csatornán.

-         Ígérem, olyan leszek, mint körülöttünk a sziklák. Nem hagyom, hogy az öblünkben felkavarodjon a víz.

És őszintén reméltem, hogy meg is tudom tartani az ígéretemet.

Néztem, ahogy az arcát vízzel teli tenyerébe hajtja, és nem tudtam megállni móka nélkül:

-         Milyen tisztának tűnik, pedig tele van mindennapos biológiával.

A hatás nem maradt el. A fejét azonnal felemelte, és a törölközőmért nyúlt.

-         Menjünk vissza, már elég hideg a víz. Egyéb se hiányzik, mint egy jó kis nátha!

Most, hogy kibeszélte magát, egymást nagyon jól megértve sétáltunk vissza a házba. Szinte tapintható volt a belőle áradó jóindulat. Barátságosan egymásra néztünk, amikor a kitárta előttem az ajtót, azonban a mosoly azonnal lehervadt az arcunkról. Egy férfi élettelen testét pillantottuk meg a holdsütötte hall közepén.