Kilenc

Másnap Holmes-ért korán eljöttek a Yardról, így reggeli közben Mrs. Hudsont kérdeztem meg Watson állapota felől. Mint megtudtam, szegény nem sokat aludt az éjjel. Nem is csodálkoztam rajta. Ha minden lélegzetvétel fáj, akkor nem olyan édes az álom. Elhatároztam hát, hogy meglátogatom a szobájában, és kicsit elszórakoztatom, ha igényli a társaságot.

Bekopogtattam, és szerencsére ébren találtam a beteget, aki kicsit fáradt hangon beinvitált. Mosolyogva rám nézett, majd egy mókás grimaszt vágott.

Elnevettem magam, és tudálékosan figyelmeztettem, hogy az ő állapotában a nevetés bár bizonyára gyógyít, viszont meglehetősen fájdalmas lehet.

Abban hamar közös nevezőre jutottunk, hogy az orvos feltehetőleg puszta jó szándékból kissé eltúlozta az állapota súlyosságát. Talán csak Holmes-t akarta ezzel figyelmeztetni, hogy egyelőre ne ráncigálja vad kalandokba a társát. Házvezetőnőnk is bekukucskált az ajtón, és ketten segítettünk Watsonnak ülő helyzetbe tápászkodni. Ezek után megkapta jól megérdemelt, igazi kényeztetős reggelijét.

-         Ez valami fenséges, Mrs. Hudson! – falatozott jóízűen, és csak néha torzította el az arcát egy-egy fájdalmas fintor.

Miután Mrs. Hudson visszatért teendőihez, ketten maradtunk. Néztem őt, és jó érzés töltött el, hogy tegnapi aggodalmaink alaptalanok voltak. Szerettem volna jobban megismerni ezt az embert, azonban ahhoz nekem is meg kellett volna nyílnom valamennyire előtte. Ezt viszont némileg nehezítette, hogy gyakorlatilag nem volt olyan momentuma az életemnek, amit ne kellett volna titkolnom. Tudtam, hogy itt tartózkodásom alatt kénytelen leszek hazudni, vagy legalábbis elhallgatni sok mindent, és ez rosszabbul érintett, mint ahogy számítottam rá. Így hát, amikor – mintha a fejembe látna – megkért, hogy meséljek valamit magamról, kicsit összerezzentem. Ha Holmes ott lett volna, bizonyára nem kerüli el a figyelmét, azonban Watson vagy nem vette észre, vagy nem törődött vele.

A legnagyobb gondom az volt, hogy Adam-mel még nem volt alkalmunk semmit egyeztetni, és féltem, hogy talán belesétálok a saját magam gyártotta apró csapdákba. De nem volt mit tenni. Nagyobb gyanúra adott volna okot, ha elhárítom ezeket a kérdéseket.

-         Mire kíváncsi?

-         Amiről csak van kedve beszélni. Például hogy hogyan lett magából rendőr? Vagy a családjáról, gyermekkoráról. Hogy mivel szereti eltölteni a szabadidejét, és hasonlókat. De persze csak akkor, ha szeretné elmesélni – magyarázta. - Tudja, látom, hogy maga nyíltszívű teremtés, és ha valaki olyan zárkózott emberrel tölti az idejét, mint az én Holmes barátom, akkor kihasználja az ilyen lehetőséget, amikor kötetlenül cseveghet valakivel.

Kötetlenül! Ó, Istenem, ha ezt én is elmondhattam volna magamról! De engem bizony rengeteg szabály kötött. Illetőségemet is át kellett helyeznem valahova jó messzire. Más vidék, más szokások. Néhány botlásomat talán erre foghatom majd a későbbiekben. Előadtam hát, hogy a cornwalli Mellow-wickben születtem. Bár a kis település valójában nem létezett, mégis egyre inkább belemerültem a történetmesélésbe. Fiatal lányként igazi klasszikus nevelésben részesültem, rendes iskola, francia nyelv-, rajz-, zenetanulás. Ami mindezt megváltoztatta, apám egy ártatlan elszólása volt. Ma már persze tudom, hogy csak szeretetteljes évődés volt a részéről, de akkoriban nagyon szíven talált, amikor ezek miatt „kisasszonykának” nevezett. Döntöttem, és dacosan áttértem a romantikus spanyol nyelvre, és kemény sportolásba kezdtem. Itt már nem mesélhettem el, hogy spanyol barátnőmmel az Interneten keresztül hogy írtuk meg egymás házi feladatait. Máig sem értem, hogy ezek után hogy tanultam meg spanyolul, mikor kizárólag csak az akkoriban annyira divatos latin zenék dalszövegei érdekeltek. Ami a sportot illeti, az sem volt afféle ártatlan futkározás, de Watsont igencsak megrémítettem volna, ha a parkour kívülálló számára hátborzongató részleteivel kezdem el traktálni. Elég az hozzá, hogy a testfelépítésem ruhában arányosan karcsúnak tűnt, valójában viszont roppant feszes volt és rugalmas. Igazság szerint az átlagnál jóval feszesebb és rugalmasabb. Szinte mindent tudtam az esésről, ugrásról, gurulásról, futásról. Csodálatos, ha ez ember érzi, hogy könnyebb, mint egy porszem, amit elsodor a szél, és mégis ura a mozdulatainak. Végül így kerültem a rendőrséghez is, mert tudtam, ez aztán már tényleg nem fordulna meg Apa fejében. A munka persze felnőtté tett, és már nem volt fontos, hogy dacoljak a szülői véleményekkel.                                             

Azt azonban nem mondtam el, hogy nem vagyok már kezdő a szakmában, hiszen itt csak most léptem a kötelékbe.

-         Régóta él Londonban? Én nem érzek a beszédén semmit, ami a származására utalna.

Igazság szerint erre már számítottam, tehát azonnal vágtam a választ:

-         Azon az igen kis területen beszélik a legszebben az angol nyelvet, kis sziget vagyunk a különféle tájnyelvek között. Gyakorlatilag egymás között maradtunk. Szinte mindenki mindenkinek rokona. A fiatalok kevés kivétellel közvetlen vagy távoli unokatestvéreim. Ki tudja, miért alakult ki így. Talán egyszer majd utánanézek. – elvigyorodtam - Ezér’ van, ho’ mifelínk a nípek nem beszínek tájszólásba’. Senem az onokatestvíreim, és én se nem.

Elkuncogta magát, de hamar abbahagyta, amikor ismét az oldalába hasított a fájdalom.

-         Miss Morgan, igazán kedves, hogy ilyen nyíltan beszél magáról. Már persze a jó értelemben véve mondom ezt. A világért sem szeretném megsérteni azzal, hogy nyitottnak nevezem – szabadkozott gyorsan.

-         Tudom, hogy érti, és köszönöm. – elpirultam, ám zavarom valójában szégyenemnek szólt, hogy így megvezetem jóhiszemű hallgatóságomat. Mégis azzal vigasztalódtam, hogy ezek pusztán csak adatok, és igazából nem mutatkozom másnak, mint aki vagyok. – Ehhez a viselkedéshez vagyok hozzászokva –folytattam. - Ahonnan jöttem, ez a megszokott. Ami azt illeti, még most is furcsának találom ezt a sok mistert és miss-t. A mi közösségünkben – használtam szándékosan ezt a kevéssé konkrét kifejezést - tegeződnek az emberek, még az elöljáróikkal is. Talán, mert annyira egymásra vagyunk utalva –mondtam őszintén-, és hát a rokonság miatt is – hazudtam aztán.

-         Nem bánná, ha megkérném, hogy ön is szólítson a keresztnevemen?

-         Ha szeretné…

-         Igen. Nagyon megkönnyítené a dolgomat. A családom Lizzynek szólít, de ez eléggé csacska név. Javasolhatom az Elizát?

-         Hát akkor Eliza, ezt viszonoznom kell. Ön is… illetve te is szólíts Johnnak. Valaha ugyan Johnny voltam, sőt kis Johnny is, de az nagyon régen volt, és ez is elég „csacskán” hangzana.

-         Hát igen! – mosolyogtam rá nyíltan. – Most megkérhetnélek, hogy mesélj magadról, de látom, hogy pihennél inkább, és egyébként is mindent elolvastam, amit publikáltál.

A kapucsengő hangja vágott a mondandómba. Holmes nem lehet, hiszen kulcsa van. Ügyfél lenne? De nem tudtunk róla, hogy valaki bejelentkezett volna. Watson, illetve bocsánat…John most nem lesz alkalmas a fogadására, így én kell, hogy beszéljek vele, akárki is az. Meglepetésemre azonban Adam hangját hallottam meg, amint Mrs. Hudson-nel beszélt.

-         Most magadra kell, hogy hagyjalak. Úgy hallom, engem keresnek.

-         Itt?

-         Igen, meghagytam a címet az unokabátyámnak, aki szintén a rendőrségen dolgozik. Pihenj sokat!                                                        

-         Rendben. – mosolygott jó fiúhoz illően.

Lesiettem a lépcsőn, ahol a kollégám köszönésképpen kedvesen magához ölelt.

-         Végre tudtam időt szakítani! Elrabolhatlak? Beülhetnénk valahova. Egy kis süti, no?

-         Hát persze! Mrs. Hudson, elmentem. Később visszajövök még.

-         Viszontlátásra Kisasszony!  Igazán szép idejük van!

Egy igen kellemes helyen táboroztunk le. Amolyan századfordulós hangulatú cukrászda volt, bár igazság szerint akkoriban ezt majdnem mindenre el lehetett mondani. Szerencsére az asztalok nem voltak egymás szájában, így nyugodtan tudtunk beszélgetni egymással.

A júniusi napsugár beragyogott a kirakat üvegén és a hófehér abroszról visszaverődő fény szinte elvakított. Már igazán nem kellett úgy aggódnom, hiszen Davis ott ült velem szemben, és kedvesen mosolygott. A szeme kíváncsisággal volt tele, el is meséltem neki mindent, ami történt velem. Mégis, valahogy nem tudtam felszabadult lenni, Sherlock Holmes járt a fejemben. Sikerült vajon megnyugodnia végre? Ha a fiút elkapták, az mennyiben segített a lelkén? Hiszen a kétségbeesés vezérelte a szerencsétlen flótást. Tudtam, hogy ha rács mögé kerül, az nem lesz elégtétel egyetlen jóérzésű ember számára sem. Ugyanakkor elkerülhetetlennek tűnt. Holmes most biztosan pocsékul érzi magát. Hirtelen az én számban is megkeseredett a falat, pedig a fanyar, és mégis édes nedvektől duzzadó málnaszem a tejszínhabos süteményem tetején biztatóan kacsintott rám. Nagyot sóhajtottam, és letettem a villámat.

-         De most te mesélj, hiszen van mondanivalód, ugye?

-         Van. Ismételjük csak gyorsan el, mit is beszéltünk meg a hívóról!

-         Piros kövecskét megnyomni, és mehetek is. De hogy lesz ez pontosan? Hiszen az időgép nem jött velem.

-         Igen, az adja az impulzust, a többi már az elemek dolga. Leadod a jelet, és minden megy majd a maga útján, ne aggódj! –biztatott- De azt elfelejted, hogy ezt még én sem tapasztaltam meg személyesen.

-         Tudom, de te sokkal jobban értesz ezekhez a dolgokhoz, mint én. Például ha megnyomom a gombot, akkor azonnal indulhatok? Nincs szükség előkészületekre?

-         Azonnal??? Van rá százhuszonhárom évük! –nevetett- Látom, nem erősséged a fizika.

-         Hát nem. – pironkodtam - És kell magunkkal vinni valamit? Mintát valamiből vagy ilyesmit?

-         Ez nekem is megfordult a fejemben, amikor idejöttem, de ez még nem megoldható technikailag. Talán nálunk újabb kori utazók teszik majd meg. Ne légy telhetetlen, nekik is hagyj valamit.

-         Jól van, jól van! Csak szeretném tudni, amit feltétlenül tudnom kell.

-         Feltétlenül tudnod kell azt például, hogy pár nap múlva indulok vissza.

-         Úristen, máris? – olyan rémületet éreztem, mintha nem lettem volna eddig is tisztában vele, hogy tulajdonképpen váltótársak vagyunk. Davis már így is több ideig maradt, mint azt eredetileg gondoltam. Így hát összeszedtem magam.

-         Értem. És találkozunk majd, hogy a hívót megkapjam tőled?

-         Persze, még könnyes búcsút vehetünk, hadnagy.

-         Kérlek, ne gúnyolódj!

-         Jól van. Inkább beszélj akkor arról, meddig szándékozol maradni. Minimum kettő hónapra szükség van, az átállás miatt.

-         Átállás? Jó, jó, mielőtt megjegyeznéd, hogy a biológia sem erősségem, zárjuk is itt le a témát. A válaszom pedig… Nem is tudom még pontosan. Hagyjuk ezt nyitva. Inkább az érdekelne, tudsz-e valami tanácsot adni, hogy viselkedik itt egy hölgy.

-         Miután nem vagyok hölgy, nem egyszerű válaszolnom. –majd elvigyorodott- Azt lehetőleg ne meséld el, hogy tavaly a Yardon az összes csókát asztal alá ittad a karácsonyi party-n.

-         Há-há-há! Igazán vicces!

-         Volt szeretőkkel való dicsekvést szintén nem ajánlom.

-         Adam –kacagtam-, ha okosat nem tudsz mondani, inkább hallgass!

-         Jó, de most menjünk, mert ma még bevetésem van. Gyere, visszaviszlek.

Rendeztük a számlát, és kocsival a Baker Street felé indultunk, ahol én kiszálltam, de Davis ment a dolgai után. Ismét a kopogtatót használtam, és a háziasszonyunk nyitott ajtót.

-         Nem maradt el sokáig.

-         Igen. Adam nagyon sokat dolgozik. Még rengeteg a munkája, úgyhogy most ennyi fért bele az idejébe. Holmes?

-         Odafent van. Elég borúsnak tűnt. –csóválta a fejét.

-         Sejtettem.

Nehéz szívvel baktattam fel a lépcsőn, és a detektívet dolgozószoba ablakánál állva találtam, a keze az újságcikk gyűjteményen nyugodott. Egy darabig még némán nézte a forgalmat, majd hosszú ujjaival megpaskolta a mappát.

-         Látom, tényleg sokat dolgozott, amíg távol voltunk. Tetszik a szisztéma! – mondta olyan színtelen hangon, hogy nem tűnt túl hihetőnek, amit mondott.

-         Igazán? Tudja, szeretem a rendet.

-         Én is szeretem. Itt! – mutatott a halántékára.

-         Többek közt ezért is akartam rendőr lenni. –folytattam- Hittem abban, hogy így hozzájáruljatok ahhoz, hogy a dolgok rendjén menjenek.

-         Rend! – emelte fel a hangját. – Ki dönti el, mi van rendjén, mondja! A törvény?

-         Bizonyos esetekben igen, a törvény. Máskor talán egy magasabb törvény.

Különös, fürkésző tekintettel nézett rám, az arca egyetlen nagy kérdőjel volt. De egy olyan kérdés végén, amire nagyon nehéz válaszolni. Talán nem is lehet. Nem tudtam tovább elviselni a pillantását, így megköszörültem a torkom, és megszólaltam.

-         Hogy van a betegünk?

-         Még nem mentem be hozzá.

-         Nézzük meg, alszik-e.

Kurta kopogás után nyitott be, de felesleges volt az óvatoskodás, mert Watson ébren volt, és az aznapi lapot olvasta.

-         Holmes! Mi újság?

-         Őrizetbe vették az éjjel.

-         Értem. – válaszolta röviden. Ő sem firtatta tovább a dolgot, látva Holmes elzárkózását.

-         Eliza! Hamar vissza is jöttél.

-         Igen. Adam nagyon elfoglalt.

-         Adam! Eliza! – kerekedett el Holmes szeme.

-         Ó, mi már összeismerkedtünk. – dicsekedett Watson.

-         Azt látom. Adam pedig…

-         …az unokabátyám, aki rendőrnyomozó. Adam Davis, talán ismeri.

-         Igen. Volt hozzá szerencsém. Jó eszű, intuitív fickó.

-         Valóban az.

Nem szerettem volna, ha tovább faggat, ezért Watsonhoz fordultam.

-         John, nem akarsz írni inkább az olvasás helyett? Ha akarod, hozok papírt és tollat.

-         Végülis behozhatod, hátha kedvem támad. Köszönöm.

Holmes kis fintort fűzött hozzá a hallottakhoz.

-         Talán van valami kifogása? – húztam fel az orrom.

-         Ó, drága barátommal állandó vitánk tárgya, hogy túl nagy hangsúlyt fektetek a történetmesélésre, ami szerinte a logikai következtetések bemutatásának rovására megy.

-         Szerintem, nagyon is jól követhetőek! – replikáztam.

-         Talán túlságosan is. – magyarázta a detektív emelkedetten. – Nagyon leegyszerűsödnek az aprólékos okfejtések, ami pedig nem feltétlenül tesz jót, a végeredményt tekintve.

-         Nem hiszem, hogy olyan nagy gond lenne az, ha a rideg tényeken kívül az ön rendkívüli személyisége és kivételes magatartása is bemutatásra kerül ezekben a novellákban. Sok ember számára erkölcsi útmutatóként szolgálhat.

Láttam, hogy az elmondottak felborzolják egyébként is megtépázott idegeit, ezért inkább nyugalmat erőltettem magamra, és rámosolyogtam. Ettől kicsit feloldódott, és megjött a hangja is.

-         És azt ki dönti el, hogy mi az erkölcsös? A törvény? –incselkedve beszélt, talán néha rendhagyó eszközeire utalva.

Watsonon látszott, hogy nagyon élvezi a helyzetet, melyben most csak néző volt, és végre nem a szenvedő alany.

Játékosan dühöt mutattam, és megpördültem.

-         Hozom az írómappát.

Mosollyal az arcomon lépkedtem, és fájdalmasan jóleső érzés szorította össze a szívemet, majd indította újra nagy dobbanással. A dolgozószobában magamhoz vettem az írószerszámokat és a papírokat erősen a mellemhez szorítva egy pillanatra lehunyt szemmel a falnak támaszkodtam. Nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Micsoda nagyszerű, nagyszerű társaságba kerültem!