Nyolc

Nyugtalanul aludtam, és nagyon furcsa álmom volt. A fogorvosi székben feküdtem. Próbáltam lazítani, de tudtam, hogy egyáltalán nem lesz minden rendben, hiába állítja ezt az orvosom jóleső határozottsággal. Hűvös kéz ért hozzám, felnéztem. Az asszisztensnő kedvesen mosolygott. Az arca valahogy, mintha Mrs Hudson arca lett volna. Ezen nagyon csodálkoztam. Gyengéd sürgetéssel szólt hozzám:

- Kisasszony kérem, nyissa ki!- a hangja is megtévesztően hasonló volt.

Kinyitottam a számat. A fogorvos hozzám lépett, és bár maszk volt rajta, valahogyan Holmes-ra emlékeztetett. Könnyedén bólintott, és a véső segítségével megpróbálta kipiszkálgatni összetört örlőfogam maradványait. Az ütések, mintha egyenesen az agyamba hatoltak volna.

- Nyissa ki!- mondta az asszisztens ismét, de már hangosabban.

De hiszen nyitva van, már nyitva van! –akartam szólni- Mi történik itt?

- Nyissa ki, kérem, gyorsan!

Kinyitottam a szemem. Először megkönnyebbülés öntött el, hogy mindez csak álom volt, azonban a hang nem hallgatott el.

- Nyissa ki, Miss Elizabeth!

Az órámra néztem, és szörnyen ideges lettem. Alig múlt hajnali három óra. Mi történhetett? Magamra kaptam a szintén kölcsön kapott köntöst, és az ajtóhoz léptem. Mikor nyugovóra tértem, kulcsra zártam. Idegen helyen mindig így teszek. Kinyitottam, és háziasszonyunk sápadt arcát láttam meg először.                                          

- Mi a baj, Mrs Hudson? – kérdeztem ijedten.

- Sajnálom, ki kell költöztetnem. A doktor úr…-elcsuklott a hangja, és könnyekben tört ki.

Holmes lépett mellé, és gyengéden elhúzta az ajtóból.

- Na, na, na, nem lesz itt semmi baj, hiszen megmondta az orvos. Nyugodjon meg.

Szegény asszony megadóan, hüppögések közepette leült a székre, amihez vezették.

- Sajnálom, hogy megzavartuk a nyugalmát. –fordult hozzám a detektív.- Hallottam, hogy későn került ágyba, de kedves barátom beszerzett egy kis harci sebesülést.- könnyedén csengtek a szavai, ám az arca másról beszélt. Sápadt volt, és feszült.

Bár laza ruházatom miatt zavarban voltam, amikor megláttam Watsont, megfeledkeztem minderről. A mellkasán a ruházata meg volt bontva, és felette állva egy idegen férfi vérző sebhelyet tisztogatott. Sajnos volt már alkalmam látni néhány rémes sebet, ám ennek a látványa most nagyon rosszul érintett. Igaz, nem tűnt végzetesnek, ám eltekintve a doktor állapota miatt érzett aggodalmamtól, még az is halálra rémített, hogy vajon színrelépésemmel nem okoztam-e jóvátehetetlen katasztrófát. Valami ilyesmiről szól a káosz-elmélet, hogy minden mindennel összefügg. Sokat beszéltek róla indulásom idején, amikor egyre gyakrabban került szóba az időutazás témája. Nem tudtam, mennyi belőle az igazság, de nem szerettem volna Watson halálával bizonyítékot szerezni rá.

Kicsit megszédültem, és meg is tántorodtam.

- Kérem, uralkodjon magán! Ne hagyjon cserben. –mutatott körbe a szobán Holmes, ahol az egy négyzetméterre eső aléltak száma túlságosan is magasnak látszott.

Összeszedtem magam, és közelebb léptem a kanapén fekvő férfihoz. Megkönnyebülve állapítottam meg, hogy bár valóban lőtt sebről van szó, ám a lövedék nem okozott komoly károkat. Viszont szegény annyira nehezen, nyögdécselve vette a levegőt, hogy biztosra vettem, bordatörés, de legalábbis repedés szerencsétlen tulajdonosa lett. Sietve megtudakoltam hát Mrs Hudsontól, hol találok tiszta ágyneműt, és miközben teljes erőbedobással küzdöttem a tiltakozó asszonnyal, gyorsan előkészítettem Watson szobáját a fogadására. Hamar el is helyeztük az ágyba, és tudván, hogy még további kínzásokra számíthat, a szakszerű segítségre bíztuk.

Sherlock Holmes továbbra sem tudott a feszültségétől szabadulni. Az ablaknál állt, és a sötétítőfüggönyt résnyire elhúzva az utcát kémlelte. Nem bírtam tovább, azonnal meg kellett tudnom, milyen események vezettek ehhez a rémséges helyzethez. Ezenkívül nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen riadtan nézett barátjára. Bizonyára elviselhetetlenül aggódott, de ezt a világ minden kincséért nem mutatta volna ki. Minden igyekezete ellenére egyértelmű volt, mi játszódik le benne.

- Hogy történhetett ez? Hiszen már itt járhattak a kertek alatt. – értetlenkedtem.A detektív megpördült, és dühösen fakadt ki. Öklét a homlokához szorította, olyan hevesen, hogy az ujjpercei egészen kifehéredtek.

- Hogy lehettem ennyire ostoba és felelőtlen? Az önhittségemmel sodortam halálos veszélybe a barátomat!

- Hogy érti ezt? Mi történt? – faggatóztam.

- Túlságosan a tényekre támaszkodtam, és elhanyagoltam egy olyan fontos dolgot, mint a pszichológia, és az érzelmi kötelékek némely esetben túlságosan is elsöprő erejét.

Egy hosszú pillantást vetett rám, mint aki azon tanakodik, megossza-e velem gondolatait. Majd lendületes léptekkel fel s alá kezdte róni a szobát, és közben, mintegy mellesleg egy határozott mozdulattal egy ott álló székre nyomott. Figyelmesen ültem, és nem is kellett sokáig várnom.

- Nagyon elégedettek voltunk. Mesébe illő vég, a gonosz elnyeri méltó büntetését. – fáradtan elmosolyodott- Erről most többet nem oszthatok meg önnel, mivel a felső körökbe vezettek a szálak, de egy magas rangú hivatalnok volt az, aki egy szegény, megbomlott agyú asszony érzelmeit használta fel aljas tervei megvalósítására. Remélhetőleg a nyomorult teremtés bűnét elmeállapota figyelembe vételével bírálják majd el.

Itt nagyot sóhajtott, és néhány pillanatig némán meredt maga elé, homlokát keserves ráncok szántották.

- De hol itt a probléma? – kérdeztem.

- Á igen, elnézést. Folytatom… Mikor az asszony fiával, aki az elfogatásnál jelen volt, elváltunk egymástól, nem vettünk észre semmi gyanús jelet. Istenem! Meddig kell még várnunk? –állt meg felettem.

Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, mire gondol. Egy pillanatra nyugtatás-képpen megérintettem a karját.

- Pár perce mentek még csak be, ne aggódjon. A sebéről én is megállapítottam, hogy csakugyan nem végzetes, mint ahogy azt ön is mondta. Emlékszik, ugye? Inkább azt mondja el végre, mi történt a doktorral?

Ismét azt a furcsa dermedtséget tapasztaltam nála, mint egy-két perccel ezelőtt. A karját bámulta merev arccal, ott, ahol megérintettem. Azonban most már hamarabb összeszedte magát, mint a korábbi esetben.

- Igen, igen, persze. A fiú utánunk lopózott, és a pályaudvaron egy revolverrel ránk lőtt. Sötét volt, így bárkit eltalálhatott volna. De sajnos a barátom állt a lövedék útjában. – sóhajtott – Észre kellett volna vennünk az őrület jeleit, amit bizonyára anyjától örökölt, de figyelmemet elterelte a siker felett érzett öröm. Ezt a hibát soha többet nem követhetem el!

- A fiú elfogták?

- Üldözőbe vették, de nem várhattuk meg az eredményt, mivel Watsont azonnal biztonságba kellett helyezni. Nem tudom, hogy vajon reggelig várnak-e a tájékoztatásunkkal. Idő sem volt rá, hogy megbeszélhes-sük valakivel. Nyomban orvosért küldettem, és egyenesen ide jöttünk.

- Akkor ezért nézett ki az ablakon az imént!

- Igen, de üres az utca. – ismét az ablakhoz ment, és kinézett. – Semmi.

Mrs Hudson tűnt fel az ajtóban, már kicsit jobb állapotban.

- Hogy van a drága doktor? – kérdezte.

- Nem tudjuk még ponto…

Ekkor nyílt az ajtó, és az orvos lépett ki rajta, kezét törölgetve. Mindannyian feszült várakozással néztünk rá.

- Minden rendben lesz. Megtisztítottam a sebet. Szerencsére csak súrolta a golyó, igaz elég csúnyán, de gyorsan helyre fog jönni. Azonban a harmadik bordáján a jobb oldalon elég nagy ütés érte, és valószínűnek tartom, hogy el is tört. Nem szabad mozognia, nehogy elmozduljon, mert az gondokat, komoly gondokat okozhat. Ágynyugalomra lesz szüksége, pár hétig biztosan.

- Köszönjük, doktor! Majd vigyázunk rá.

- Abban biztos vagyok. –mosolygott- Önre bízom, Miss…

- Morgan.

- Akkor megyek is, pihenjenek le. Hosszú volt az éjszaka.

Mrs Hudson lekísérte, Holmes pedig egy percre bement a barátjához, és örömmel láttam, hogy mosolyogva jön ki. Így én is lecaplattam a földszintre, és a házvezetőnőnk által biztosított kis fészkemen újra elveckelődtem.

Egy darabig az átélt izgalmak miatt nem tudtam elaludni, és észre kellett vennem, hogy Holmes szobája pont a fejem felett van, mert ő is fel-alá járkált, időnként megtorpanva, és hallottam, ahogy átszeli a szobát, hogy kinézhessen az utcára néző ablakon. Tudtam, mi jár a fejében, és nagyon sajnáltam szegényt. Idővel azonban feladhatta a várakozást, és bizonyára nyugovóra tért, mert csend lett. És hamarosan engem is elnyomott az álom.