Öt

Hétfő reggel, röviddel az után, hogy megérkeztem a Scotland Yardra, valamennyiünknek a nagytárgyalóba kellett mennünk. Állománygyűlés, jaj!

Szokatlan forgalom kezdődött el a folyosókon, és lépcsőkön, mely végül egy előadóhoz hasonló hatalmas teremben ülepedett le. Meglepődtem, hogy milyen nagy számú gárdát foglalkoztat a londoni rendőrség.

Hátul foglaltak helyet a közrendőrök, elöl a nyomozók és feletteseik. Legelöl pedig a férfiak látszólagos előzékenységéből, mi nők telepedhettünk le. De inkább az tűnt valószínűnek, hogy ismét csak egy újabb példája annak, hogyan próbálnak meg az úgynevezett erősebb nem tagjai a hölgyek szoknyája mögé elbújni, ha veszedelem következik. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ez a szokatlan gyülekezet –kicsik és nagyok egyben- egy össznépi ledorongolás végett sorakozott fel.

Miután mindenki elcsendesedett, és a Kapitánynak is sikerült a hangszálait ordítás üzemmódba állítani, bizony el is kezdődött a revüműsor, mely elsősorban olyan bűvészmutatványokat tartalmazott, hogyan lehet nagy tömeget hipnotikus dermedtségbe merevíteni. Jó módszert alkalmaztak, mivel a teljes állomány halálsápadtan, kicsire zsugorodva, némaságba burkolózva próbált láthatatlanná válni.

- Árulják el nekem, hölgyek és hölgyek, hogy lehetséges az, hogy ennyi „kiváló és reményteljes” rendőrünknek, ilyen alacsony számban sikerül felderíteni az általában egyszerű emberek által, nem túlságosan bonyolult tervek alapján elkövetett bűntetteket? –mennydörögte nyájasan.- Péntek este átfutottam a statisztikákat, és egész hétvégén ezzel kellett az idegeimet borzolnom, várva, hogy mind együtt lehessünk szeretetben, és kölcsönös megértésben. Elmondhassam, ami a kis szívemet nyomja.

- Miééért?- üvöltötte - Miért van az, hogy egyetlen ember, egy egyszerű amatőr ismét megalázhat azzal, hogy két nap alatt megoldja a legbonyolultabb esetet is, mi pedig a legegyszerűbbekkel is hetekig szöszmötölünk, gyakran hiába. Ezt mondják meg nekem, báránykáim. – vált ismét gyanúsan mézes-mázassá. – Egyetlen szerencsénk, meg kell, hogy mondjam, bármennyire is fáj, hogy Holmes személyében valóban egy úriemberrel akadtunk össze, aki nem követeli magának a dicsőséget, így csak mi tudjuk, és nem a nagyközönség, milyen tehetetlen egy banda a mi nagyszerű rendőrségünk.

Az elcsöndesedett teremben egyszer csak egy egérkeszerű vékony hang szólalt meg:

- Talán meg kellene próbálnunk tanulni tőle, ha másképp nem megy.

A szívem egy pillanatra megállt, majd dörömbölve indult újra, mikor rádöbbentem, hogy a hang bizony tőlem származik.

- Tessék? – fordult felém a Scotland Yard feje iszonyatos tekintettel,

reszketve a dühtől. – Takarodjon ki a teremből, és jöjjön az irodámba tíz perc múlva, akkor talán nem ölöm meg.

Tíz percet csendes remegésben gyomorgörcsöm kúrálásával töltöttem, majd ahogy az értekezlet véget ért, és a kollégáim lassan visszaszállingóztak, ki az irodájába, ki az utcára az ügyeik után, némi útbaigazítás segítségével a főnök irodája felé vettem utamat. Csendesen kopogtam a hatalmas ajtón, reménykedve, hátha nem hallják meg. Azonban meghallották. Egy egyenruhás titkár nyitotta ki az ajtót, majd a belső iroda felé terelgetett.

- Miss Morgan, nemdebár? Már várják. - mondta.

Ettől tartottam. Bekopogtam, és egy pillanat múlva nagy levegővétellel beléptem.

- Á, az én bátor kis újoncom! – fogadott kedvesen a kapitány.

Nem győztem csodálkozni ezen a kellemes hangvételen, hiszen néhány perccel ezelőtt még irtózatos lelkiállapotban bocsátott el. Most viszont akár egy szerető nagybácsi, olyan joviális volt.

- Én ezt nem értem! – kezdtem.

- Ugyan-ugyan, hiszen mondtam, hogy lecsillapodom ennyi idő alatt, és nem lódítottam. –magyarázta.- Azonkívül egy nagyon szórakoztató ötletem támadt, és igen jó kedvem lett tőle.

Ezt olyan sátáni mosollyal adta elő, hogy kételkedni kezdtem benne, én is olyan szórakoztatónak fogom e találni ezt a kis ötletet. Nem is várakoztatott sokáig, azonnal megosztotta velem.

- Látszik, hogy nem kellett a hétvégén szolgálatban lennie, és igen kipihent ahhoz, hogy tanácsokkal lássa el a felettesét.

- Én…

- Hagyja csak, most én beszélek- vágott a szavamba. – Úgy véli, van mit tanulnunk a nagy detektívtől? Talán én is így gondolom, ezért olyan megtiszteltetésben részesítem, hogy odamehet, közölheti ezt vele, és rábeszélheti, hogy figyelhesse a módszereit, há?

Kis híján leszédültem a székről. Ez aztán a slamasztika. Na Lizzy, ezt megcsináltad. Próbáltam a dolog jó oldalát nézni, hiszen ezt akartam, vagy nem? Most megvan rá a lehetőségem, sőt nem csak lehetőség, feladat, hogy Holmes elé állhassak. Épp csak nem így képzeltem el. Hiszen azonnal ki fog penderíteni. Olvasmányaim, és filmélményeim alapján tudtam, hogy nem szokott finomkodni a nem szívesen látott vendégekkel.

- Mikor kell mennem?

- Ez a beszéd! – vágott hátba atyaian a kapitány.- Azonnal, természetesen.

Szinte éreztem. Elhatároztam, hogy egy félórát sétálok a parkban, mielőtt odamegyek, hátha kitalálok valami okosat. Elbúcsúztam, és remegő lábakkal lebotladoztam az utcára, ahol most inkább kicsit gúnyosan, ismét szikrázóan sütött a nap.