1894

Négy

Amikor kinyitottam a szemem, hirtelen minden olyan letisztultnak tűnt. Azt hittem, hogy majd most leszek csak igazán kába, de mintha a dolgok a helyükre rendeződtek volna a fejemben.

Egy kis helyiségben álltam, és az időgépnek nyoma sem volt, valószínűleg ott maradhatott a laborban. Viszont ott állt velem szemben, mosolyogva Adam Davis. Túláradó öröm öntött el, hogy végre volt valami kapaszkodóm ebben az ijesztő helyzetben, és olyan boldog voltam, hogy életben vagyok. Lelkesen léptem hozzá, és megszorongattam a kezét.

- Adam! Hála az Égnek! -lelkendeztem. –El se tudtam képzelni, hova fogok csöppenni, amikor megérkezem. De remélem, te majd szépen mindent elmesélsz!

- Hát persze, de gyere, ülj le. – széttárta a karját, és körbe mutatott a kis irodában- Ez az én birodalmam.

Bókolni próbáltam: -Igazán otthonos…-De ő megértően felnevetett.

- Tudom, hogy nem egy nagy szám, de eddig ez is megfelelt. Most viszont szépen hazamegyek, és elfoglalom az engem megillető, hősnek kijáró, hatalmas irodát. –majd hihetőbben hozzáfűzte -De az is lehet, hogy szépen visszakullogok az alagsori megszokott kis egérlyukamba -végül kicsit komolyabban így szólt: -Térjünk a tárgyra inkább! Rengeteg mesélni valóm van, melyek az itt tartózkodásod alatt még nagyon fontosak lehetnek a számodra. De most gyere, menjünk le. Be kell, hogy mutassalak annak az embernek, aki remélhetőleg majd egyengeti az utadat.

Megacéloztam a szívemet, és követtem Davist a szűk folyosókon, majd lépcsőkön lefelé, amelyek végül egy szélesebb, és fényesebb lépcsősorhoz vezettek. Az első emeleti fordulóban egy forgalmas, és zajos iroda ajtaja tárva-nyitva állt, ahol barátságos köszöngetések után egy belső szoba ajtajához érkeztünk.

- Barton bent van?- kérdezte kollégám az előtte ülő őrmestertől, aki fel se nézett, azonban kézmozdulata arra sarkallta Davist, hogy egy gyors sorozat kopogást intézzen a tömör, fehérre mázolt ajtóra.

Egy hosszú pillanat elteltével türelmetlen hang harsant bentről.

- Tessék!- majd mikor megpillantott minket- Davis, jöjjenek csak, szaporán, szaporán!

Egy aprócska, ám energikusnak látszó férfi nézett rám kötekedő tekintettel a nehéz és dísztelen íróasztal mögül.

- Szóval ő lenne a kis védence - állapította meg kérdően Adam felé, mintha jelen se lennék.

Majd egy pár perces egyezkedés után, mikor végre észrevenni látszottak engem is, a főfelügyelő tömören közölte velem a sorsomat:

- Hallom, tetszene magának a nyomozgatás. – vonta fel gúnyosan a szemöldökét- Őszinte leszek magával, itt abban sok része nem lesz, azonban elhelyezem egyik nyomozónőnk mellé, ahol megfigyeli, milyen is valójában a munkájuk, és eldöntheti, hogy még mindig olyan romantikusnak találja-e, mint ahogy gondolom.

Ismét beletemetkezett az iratba, ami előtte hevert az asztalon, majd mintegy elcsodálkozva, hogy még mindig ott lát minket, így szólt:

- Vigye Meadows-hoz, és bízza a gondjaira.

És elkezdtük utunkat visszafelé azon az a kacskaringós vonalon, amelyen Barton főfelügyelő irodájába érkeztünk, végig a lépcsőkön, egyre karcsúsodó folyosókon, míg végül egy eldugott iroda elé érkeztünk. Davis kopogott, és az ajtó azonnal kinyílt. Egy asszony lépett ki rajta, de olyan sebesen, hogy csaknem magával sodort bennünket.

- Á, Davis! Bocsásson meg, sürgősen egy helyszínre kell mennem, de velem tarthat a rokona, ha nem tévedek. – hadarta.

- Igen, valóban az vagyok, a nevem Elizabeth Morgan, és szívesen önnel tartok.

Próbáltam jó benyomást kelteni Meadows-ban, bár igazság szerint neki eddig nem sikerült megtennie ugyanezt. Otthagytuk szegény Adam-et, egy pillanat se telt bele, és ő csak annyit tehetett, hogy állt tátott szájjal, pislogva, hiszen gyakorlatilag még semmit nem tudott megosztani velem abból, amit szeretett volna. Részemről pedig csak reménykedni tudtam, hogy erre valamikor még lesz lehetőségünk. Végtelenül nagy szükségem volt azokra az információkra, melyeket ő már összegyűjtögetett itt tartózkodása alatt.

De most csak mentem és mentem, szinte futva újdonsült ismerősöm mögött, amíg végre kijutottunk az épületből, és kint –mintegy vigasztalásul- gyönyörű napsütés fogadott.

Itt aztán megkaphattam a választ egyik korábbi kérdésemre a lovakkal kapcsolatban. Az utakat egyáltalán nem borította trágya, hanem ügyesen

felfogták a lovak faránál egy leleményes kis eszközzel. Azonban a kocsisnak bizonyára facsarhatta az orrát, hacsak nem vált annyira megszokottá a számára, hogy már nem is érezte az „illatot”.

Meadows -akit már magamban ironikusan csak Pixnek szólítottam, mivel annyira emlékeztetett mind külsejében, mind viselkedésében Ms Pickfordra a Time-transport-tól- villámgyorsan fogott egy kocsit, és a számomra nagyon szokatlan hangos patadobogás közepette elindultunk első bevetésem felé a tizenkilencedik században.

Pix pár mondatban elmesélte a tudnivalókat, amiket az esetről meg tudott osztani velem, és bár az nem volt sok, valami fogalmat mégis szerezhettem a dolgok állásáról. Nagy értékű rablás történt reggel egy elegáns szállóban, és rövid időn belül el is fogtak egy gyanúsan viselkedő személyt, egy asszonyt, akinek a motozásában, kihallgatásában, és beszállításában kell majd közreműködnünk.

Nem tartott csak egy negyedóráig, amíg a helyszínre érkeztünk, és meglepetésemre az épület nem volt ismeretlen számomra. A szálloda épülete még 2017-ben is állt, épp csak egy hatalmas elektronikus archívum működött benne. Én magam is gyakran jártam itt, ha valamilyen virtuálisan be nem szerezhető adatra volt szükségem a munkámhoz.

A forgóajtón éppen egy magas, sovány, negyven körüli férfi lépett ki, és kétkedve csóválta meg a fejét, majd pár szót intézett kísérőjéhez, ám a szavait már nem hallottam, mivel lendületes léptekkel távolodtak a hoteltől, és befordultak az első sarkon. Különös módon rendkívüli hatással volt rám ez a szenvedélyes tekintetű ember. Olyan fokú intelligencia, és megszállott-ság sugárzott róla, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem tudhatom meg már soha, hogy miről is beszélhetett a társának.

- Na szép, -jegyezte meg Pix rosszmájúan- természetesen neki már megvan a véleménye. Kíváncsi vagyok, sikerül-e megint megszégyení-tenie azt az izgága Lestrade-et.

- Hogy…érti ezt? –kérdeztem zavartan, mert egy döbbenetes felismerés kezdett motoszkálni a fejemben.

- Holmes. Gondolom, nem szállóvendég a hotelben. Úgy hiszem, egész más miatt járt itt az imént.

Hátrafordult, amikor észrevette, hogy a hallgatósága eltűnt mellőle, ugyanis engem éppen villámütés ért, és képtelen voltam megmozdulni, vagy szólni egy szót is. Sápadtan bámultam az utcasarokra, ahol a páros az imént eltűnt. A szívem olyan sebesen vert, hogy azt hittem önálló életre kel, és elindul utánuk kalandos útjaikon. Azonban nekem maradnom kellett, nem tarthattam vele. Várt a kötelesség és Meadows, aki bosszúsan csóválta a fejét.

- Elfelejtettem, hogy maga még nem ismerheti a Scotland Yard rémét. Nincs olyan felügyelő, aki ne lenne irigy a sikereire. Talán ezért hallhat majd róla olyan sok rosszindulatú megjegyzést a Yardon belül. –ez alól én sem vagyok kivétel, pedig én csak a nyomozónők csoportvezetője vagyok, és nem férkőzök szinte soha a dicsőség közelébe se. –mosolyodott el halványan, önironikusan, amitől kicsit rokonszen-vesebb lett.

Beléptünk a szállóba, és a délelőtt további részében végeztük a munkánkat, amit, és amihez hasonlóakat az elkövetkező hét során is sajnálatosan monoton módon tettünk. Mi voltunk a rendőrség legsegédebb segédmunká-sai. Minden napom késő délutánig ezzel a munkával telt, amikor megtanulhattam a korabeli motozási technikákat, és persze azt, hogyan lehet a lehető leginkább megszégyeníteni szánalmasan nehéz sorban élő asszonyokat, amikor olyan tettekre kényszerülnek, amit maguk sem hittek volna.

Azonban délután és a kora esti órákban az utcákat róttam, ismerkedtem a város régi ruhájával, ami ekkor még friss volt, és csinos. És persze úgy tettem, mintha nem a Baker Street-et keresgélném, pedig a lábaim valahogy mindig arra hajtottak. No és végre lehetőségünk nyílt Davis-szel megbeszélni, amit elmulasztottunk.

Így megtudtam, hogy a nyakában, egy medalionban viseli az időgép hívóját, amin beállítható az érkezési időpont, és jel bocsátható ki, melyet a jövőben egy különleges érzékenységű receptorral fognak fel. Hogy mi módon, azt nem igazán értettem, mert bevallom, hogy a fizika, és kvantum-mechanika sohasem volt erősségem a tanulmányaim során.

Végül is mindegy, mit kezdek magammal, egy a lényeg, lehetőleg ne befolyá-soljam a jövőt, és maradjak életben, hogy aztán kivizsgálhassák laboratóriumi körülmények között a testfunkcióimat.

Egy hét elteltével már olyan türelmetlenség lett rajtam úrrá, hogy alig tudtam magam fegyelmezni. Csodálkoztam magamon, hiszen a hosszú évek óta tartó rendőri munkám során nem csak akciókban, hanem idegőrlő várakozásokban, macerás, egerészős papírmunkában is bőven volt részem.

Most viszont előttem lebegett egy olyan cél, amit még nem tudtam, hogyan, de meg kellett valósítanom. Holmes közelébe kell valahogy férkőzni. Nem hagyhatom itt úgy ezt a századot, hogy ezt kihagytam. Soha nem tudtam volna magamnak megbocsátani ezt a hibát.

A szállásom nem volt olyan rossz, mint számítottam. Azoknak a rendőröknek, akiknek nem volt lakásuk a fővárosban, lehetőség nyílt a szolgálati férőhelyeken aludni. Nem volt nagy a szoba, de tiszta volt, rendes, és szerencsére nem volt szobatársam. Ez jó hír volt, tekintve nagyra törő terveimet. A tisztálkodási lehetőségek is jobbak voltak, mint sejtettem korábban. Ugyan közös fürdő volt a folyosó végén, de volt csatornahálózat, és kényelmes volt a kialakítása. No és persze nem sok nővel kellett megosztoznom rajta. A férfi szakaszt pedig egész máshol helyezték el igen tapintatosan. A házat rendszeresen takarították, a szobákat is, méghozzá egy nagyon lelkiismeretes, és becsületes takarítónő. Ennek örültem, mert kevés fóbiám egyik legfontosabbika a rend, és tisztaság volt. Azt szeretném hinni, hogy nem beteges módon, de azért megkönnyebbültem, hogy itt nem kell viszolyognom semmitől.

A hétvége nyugodtan telt el. Sok időt töltöttem egyedül, a parkban sétáltam, és gondolkoztam, hogyan valósítsam meg a tervemet.

Kezdett is valami kibontakozni, de olyan sok pici, vékony szálon függött,

hogy magam sem hittem benne igazán. Viszont, időm volt bőven. Én voltam az idő ura.