Három

Ahogy a részletek lassan kezdtek kibontakozni előttem az elkövetkező napon, úgy tisztultak ki lassan a zavaró homályos foltok.

Nem értettem igazán például azt, miért volt szükség hat hónapos távolmaradásra Davis részéről, hiszen ugyanarra az időpontra is visszajöhetett volna, azonban a magyarázat logikusnak tűnt. Ő maga már két éve volt a múltban, és bizony ő is ugyanúgy változott, öregedett, mint bárki más. Betegségére foghatja majd őszhajszálait, illetve az újonnan keletkezett ráncokat, vagy karikákat a szeme alatt.

Hogy miért éppen a rendőrség?…Ám hamar megértettem, hogy ilyen bátor emberre volt szükség, mint Davis, aki nap, mint nap fel van rá készülve, hogy döntsön életről, halálról akár. És én lehetek az utódja!

Miközben a röp-taxi a Time-transport régimódi épülete felé suhant velem, próbáltam zakatoló agyamat lecsendesíteni, de minduntalan olyan bosszantó kis apróságok jutottak eszembe, hogy hogyan fogom viselni a korabeli körülményeket. A villanyvilágítás ritka holló. Vízöblítéses toilette? Ki tudja? És vajon az utcákon sok a lóürülék? És hasonló buta semmiségek, amikről ma már tudom, hogy a nagy ismeretlentől rettegő agyam védekezése volt csupán.

Nem csak a testi épségemet kockáztatom, talán az életemet is, de a jövőt is veszélyeztethetem. A jövőt, ami az én jelenem itt és most.

Azonban hatalmas lendületet éreztem magamban most, hogy már az első kábulat elmúlt. Képtelen lettem volna visszalépni a kihívás elől. És képtelen lettem volna lemondani arról a csodálatos ígéretről, hogy talán láthatom, érinthetem, közelről csodálhatom, és igen, talán megismerhetem őt, Sherlock Holmes-t!

A kutatólaboratórium épületének olyan belmagasságú helyiségei voltak, hogy máris a múltban éreztem magam, különösen, amikor megjelent előttem egy olyan furcsa asszony, aki igazán a feminista-pionyírok közül valónak látszott. Férfias öltözéke, nikotintól érdes hangja, és vádlónak tűnő hanglejtése azonnal ezt juttatta eszembe.

- Üdvözlöm, Morgan hadnagy! Samantha Pickford vagyok, a doktor asszisztense! Kérem, kövessen! –pattogta feszesen, csupa felkiáltójellel.

Úgy tűnt tehát, hogy valóban vártak már, de lehetett volna megnyugtatóbb a fogadóbizottság. Bár talán már ez is a program része, hiszen most már csak még nagyobb izgalmak várnak majd rám.

A régi stílusú épületben hirtelen egy ultramodern laborban találtam magam, ahogy Pickfordot követtem, még a lélegzetem is elállt. És a közepén… Azonnal tudtam, hogy mit pillantottam meg. Az időgép gigantikus körként feszített előttem. Bevallom, elképzelni sem tudtam, hogyan működhet. De nem is ez lesz a feladatom, hanem arra koncentrálni, hogy én hogyan fogok működni múlt-lakó idegen lényként. Igen, meg voltam győződve róla, hogy nem lesz könnyű beilleszkedni, bár alkalmazkodó képességem volt az egyik oka annak, hogy miért pont én kaptam ezt a megbízatást.

- Lenyűgöző, igaz?- összerezzentem, bár egy nagyon kedves hang szólított meg. És a kedves hanghoz egy kedves arc csatlakozott. – Dr. Watson vagyok, nagyon örülök, hogy megérkezett.

Önkéntelenül elnevettem magam.

- Kérem, ne haragudjon, de tekintve, hogy hova készülök, váratlanul érintett a neve -mosolyogtam még mindig.

- Sokan találják szórakoztatónak, de Önt megértem, hiszen a mesebeli Watson doktor is akkorra datálható körülbelül -mosolygott megbocsátón.- Na de térjünk a lényegre. Felkészült valamennyire?

- Valamennyire- helyeseltem.- Ezt a napot töltöttem csak töprengéssel, de mégis úgy érzem, talán sok is volt. Nem hiszem, hogy fel lehet készülni.

- Talán valóban nem. De most jöjjön velem, és essünk túl a szükséges vizsgálatokon.

Az elkövetkező egy órát azzal töltöttem, hogy türelmesen viseltem, amint szondákkal aggatnak végig kívül, és rémes, de belül is. Egyetlen vigaszom az volt, hogy eközben Watson doktor megnyugtató hangján próbálta elmagyarázni a legkevésbé sem megnyugtató tényeket, technikai részleteket, amit nem nagyon tudtam értelmezni, de megpróbáltam koncentrálni egészen addig, amíg nem hangzott el néhány nagyon is ismerősnek csengő, ismeretlen kifejezés.

- Molekuláris? -rezzentem össze.- Ezt úgy érti, hogy izé…Tudja! Szét fogok peregni?

- Én nem ezt mondtam, de végül is ez jár legközelebb az igazsághoz. Vállalja, ugye? -nézett rám azzal a nyílt tekintetével.

Iszonyatos méretű gombóc keletkezett a torkomban. Én igazán nem is értettem, hogy kerülhetett oda. De se fel, se le nem akart mozdulni.

Hallgatásom gyanús lehetett, mert végül vigasztalóan megszólalt:

- A munkatársa is túljutott rajta szerencsésen. De be kell látnia, túl sok biztonságot nem tudok egyelőre ígérni magának, hiszen itt mégiscsak tesztelésről van szó, amint ezt Ön is nagyon jól tudja.

Rendreutasítva éreztem magam, és ettől szét is oszlott a gombóc.

Mivel otthon nem vár senki, így a macskámat Sherlock-ot rábíztam a barátnőmre a szomszédból, és megpróbáltam könnyedén búcsút venni, hiszen nem mondhattam el senkinek, milyen veszedelem vár rám. Most itt vagyok, döntöttem. A vizsgálatok véget értek, és most itt tátong előttem ez a hatalmas, selymesen fémes kör, ami elvisz majd Csodaországba.

Talán helyrajzi értelemben nem leszek messze, hiszen Londonban maradok, de minden más értelemben….Féltem, hogy magamtól is túl messze kerülök, és erre a gondolatra immár harmadszor, ismét összeszorult a gyomrom.

Azonban ekkor Pickford állt meg mellettem, kezében egy bűbájos ruhával, melynek egyszerűsége sugallta, hogy hétköznapi viseletről van szó, eleganciája viszont arra utalt, hogy tiszteletre méltóan kell majd benne viselkednem, és ez újabb kihívások elé állított. A paraván mögött magamra ölthettem a ruhát, ami úgy volt kialakítva, hogy korabelinek látszódjon, azonban minden modern komfortot tartalmazott. Hál’ Istennek többek között

azt, hogy hosszú gombsor helyett rejtett cipzárral záródott az oldalamon, így legalább ilyen apró dolgokon nem kell majd rágódnom. Hasonló kellemes

dolgokkal megtömött korhűnek látszó utazóládát kaptam útitársamul, és nagyon úgy tűnt, hogy ez az indulás ideje lesz. A doktor megerősíteni látszott ezt a tényt, amikor röviden így szólt.

- Itt az idő, készen áll?

- Nem!- nevettem kínosan.

- Akkor jó utat!

Megköszöntem, majd hagytam, hogy labormunkások avatott kezei rögzítsenek az ülésben, ami nem volt éppen kényelmes, de mivel úgyis széthullok, ezt én magam sem tartottam túl lényegesnek.

Tompa zúgás kezdődött, és a visszaszámlálást egyre távolabbról hallottam.   Furcsán kezdtem érezni magam, de még eszembe jutott, hogy nem is tudom, hova érkezem pontosan, és hogy tudok majd üzenni a jövőbe. És hogyan juthatok vissza. Vagy elmondták? Én igazán nem…em…lék…szem…Majd Davis….

Most már biztos mindjárt fájni fog-vártam-, de nem éreztem semmit. Lehet, hogy az agyam fájdalomérző központja most esik szét, gondoltam kábán, aztán minden elsötétült.