A kezdetek

            Hogyan kezdődtek a kalandjaim Sherlock Holmes-szal? Ez elég hosszú történet, de ha megengedi nekem a kedves olvasó, elmesélném eddigi életem rövid történetét, hiszen érzésem szerint mindennek nagyon sok szerepe volt abban, hogy álmomat megvalósítva társa lehettem a sötét bűnügyek megoldásában egy olyan embernek, mit Sherlock Holmes, akinél különlegesebb, intelligensebb, félelmetesebb, és szeretnivalóbb embert még nem hordott hátán a Föld.

            Nos, akkor talán kezdjük az elejéről, hiszen mint azt már a tapasztalt olvasó jól tudja, csak kész tényeken keresztül lehet racionálisan megvilágítani egy bizonyos kérdést, legalábbis ahogyan ezt a bűntény-megoldások nagy mestere, mindannyiunk Sherlock Holmes-a látja.

            A nevem Kánya Tímea, vagy ahogyan Angliában mondják, Tímea Kánya. Magyarországon születtem, amely az Osztrák-Magyar Monarchia része, és ott is éltem 14 éves koromig. Édesapám magyar volt, édesanyám pedig angol. Családjával együtt egy körutazásra jöttek a Kontinensre, ám Magyarország úgy megtetszett nekik,, hogy majd 3 hónapig maradtak. Gyakran eljártak a korra oly jellemző bálokra, és az egyik ilyen estén ismerkedett meg édesanyám, és édesapám. Szerencsére nyelvi nehézségek nem hátráltatták őket, hiszen apám is folyékonyan beszélt angolul, tekintve nem egy üzleti kapcsolatát angol úriemberekkel. Egyre többet találkoztak, először csak véletlenségből ez estélyeken, aztán édesapám bejelentkezett anyám szüleihez, és nyíltak kezdett udvarolni szíve választottjának. Lassan eltelt a három hónap, és apám, Kánya Bálint megkérte édesanyám kezét. Még azelőtt megtartották a mennyegzőt, mielőtt az ara szüleinek haza kellett volna utazniuk.

            Tizenhat éven keresztül éltek Magyarországon, három gyerekükkel, melyek közül én voltam a középső. Bátyám, Attila, egy évvel volt idősebb mint én, öcsém, Vilmos pedig öt évvel fiatalabb nálam. Anyámnak kezdettől fogva nagyon hiányzott Anglia, és gyakran vissza is látogatott, de nagyon nehéz volt neki, mivel mindig kétfelé húzta a szíve. Végül  édesapám úgy döntött, hogy Angliába költözünk, hiszen szinte az összes üzletfele ott élt.

            Nagyon szerettem Magyarországot, és a mai napig ezt a Közép-Európában fekvő országot tartom a hazámnak. Mikor megérkeztünk Angliába, egy Millton Keys nevű helyen vettünk házat, egy nagy birtokkal együtt, ahol sokat kószáltam, és könnyen elragadott a képzeletem. Mikor még kicsi voltam, édesapám magyarul, míg anyám angolul beszélt hozzám, ezért mindkét nyelvben teljesen otthon éreztem magam, bár sokak szerint az angol beszédemen érződik a magyar akcentusom.

            Gyorsan befogadtak minket Angliában, köszönhetően édesanyám családjának, és annak hogy édesapám is meglehetősen tehetős ember volt. Gyönyörű életem volt, a szüleim felvilágosodott gondolkodásúak voltak, nem kellett egész nap a kézimunkám és a zongorám mellet ülni, helyette inkább leültem az egyik óriási tölgyfa árnyékába, és ott olvasgatta, vagy álmodoztam. Mikor elértem a 16 éves kort, nagyszüleim pedzegetni kezdték apámnak, hogy találni kéne nekem egy jó Partyt, hogy mindenféleképpen jól menjek férjhez. Apám viszont úgy gondolta, hogy inkább olyan emberhez kössem majd az életemet, akit én választok, és szeretek.

            Nagyon sokáig nem is tudtam hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen szülők gyermekeként nőttem fel, egészen addig, amíg egy tehetős nemesember, Lord Charles Croft meg nem látogatott minket. Ő is apám egyik üzletfele volt. Magával hozta a menyasszonyát is, aki egy vékony, szomorú arcú lány volt, körülbelül egyidős velem. Nem tudtam fölfogni hogy mi indíthatja arra a szüleit, hogy hozzáadják egy majd ötven éves özvegy emberhez.

            Ezután a látogatás után már csak három év múlva hallottunk felőlük. A Lord ismét gyászolt, mert ifjú felesége egy hónapja hunyt el, mikor harmadik gyermekét hozta a világra, aki két nappal később követte őt a sírba. A lány még húsz éves sem volt. Ekkor értettem meg, hogy mekkora ajándékot kaptam a szüleimtől, amikor a szívemet, és életemet nem hajtották igába. Aznap éjjel úgy sírtam mint még soha azelőtt. Felnőttem.

*

Node mostmár itt az ideje, hogy beszámoljak arról, hogy miként indult el az események azon láncolata, melyek végül arra vezettek egy egyszerű lányt, hogy a bűn üldözésének szentelje az életét.

            Apámnak sok üzletfele volt, barátja viszont annál kevesebb, de akiket a barátjának tartott, azok mind egytől egyig igazán kiváló emberek voltak. Dr. Watson volt az egyike azoknak, akiket édesapám szívéből szeretett, mert kedves, egyenes embernek ismerte mindenki. Egy időben gyakran látogatott minket, de ez elmúlt egy-két évben csak ritkán jutott el hozzánk.

            Sokszor megesett, hogy elcsentem apám újságait, miután ő elolvasta, mert tudni akartam hogy mi történik a világban. Egyszer viszont valami olyasmit találtam az újságban, amit eddig még soha. „Sherloch Holmes kalandjai”, ez állt az elbeszélés elején. Rögtön felkeltette a kiváncsiságomat a cím, ezért rögtön el is olvastam. Úgy hiszem, semkinek nem kell ecsetelnem hogy mit éreztem az első alkalommal, mikor Mr. Holmes egyik briliáns ügyéről olvastam. Először nem akartam elhinni, hogy létezik olyan ember, aki képes ilyen következtetésekre, és lassan, apránként összerakni a mozaikdarabkákat, amik a rendelkezésére állnak. Újra és újra elolvastam a történetet, és rájöttem hogy az egész teljesen logikus, és kikövetkeztethető, persze csak egy olyan éles elme számára, mint Sherlock Holmes.

Ami viszont igazán meglepett, az a nagy detektív barátjának személye volt, aki ugye nem volt más, mint Dr Watson. Hirtelen elmondhatatlan vágyat éreztem, hogy levelet írjak neki, és megbizonyosodjak róla, hogy tényleg létezik Sherlock Holmes.

            Nagy örömömre ezentúl minden hónapban megjelent egy ilyen írás az újságban, és én mindegyik elolvastam, akár egymás után tízszer is. Én is megpróbáltam Holmes módszerét használni, egy idő után csak azt a részt olvastam el, amiben közlik a tényeket, aztán megpróbáltam magam kiokoskodni, hogy mindez mit jelent. De be kell vallanom őszintén, csak igen kis sikereket értem el ezen a téren, de szerintem ezzel a legtöbb ember így van, még akkor is, ha már pontról pontra ismeri a módszer lényegét.

*

            Lassan több mint fél év telt el azóta, hogy elolvastam első bűnügyi elbeszélésemet, és azóta igazi rajongóvá váltam. Meséltem szüleimnek is a nagyszerű detektívről, és arról a nem elhanyagolható tényről, hogy a mi Dr Watson-unk a krónikása. Kértem apámat, hogy hívja meg hozzánk Dr Watsont, hogy ki tudjam kérdezni őt Sherlock Holmes összes ügyéről. Nem telt bele két hónap, és végre föltehettem az összes kérdésemet annak az embernek, aki talán a legközelebb áll ehhez a kivételes emberhez.

            Senki mást nem hagytam szóhoz jutni egész idő alatt, csak én faggattam apám barátját, és mindent tudni akartam. Csak úgy záporoztak belőlem a kérdések, mire az egyikre választ kaptam volna, már öt másik jutott az eszembe.

         - Kérem, Miss Tímea kíméljen! – kért már szinte esdekelve Dr Watson.

         - Bocsásson meg nekem, csak annyira kíváncsi vagyok minden részletre! Ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy minden egyes pillanatban ott lehet, amikor Mr Holmes megold egy ügyet. De nekem csak azok a dolgok állnak rendelkezésemre, amit az elbeszéléseiből megtudok!

         - Én megértem. Nem egy olyan emberrel találkoztam már, akikben ilyen érzéseket keltett az én Holmes barátom – mosolyodott el Dr. Watson – de hogy őszinte legyek, egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy minden kérdésére olyan választ tudjak adni, ami legalább részben megközelíti a valóságot. Holmes tipikusan olyan ember, akiről minél többet tud meg valaki, annál több kérdéssel találja szemben magát. Én azóta vagyok a barátja mióta az eszemet tudom, de még most sem érzem úgy, hogy igazán ismerem. Ő egy különleges ember, éppen ezért nehéz róla bármit is mondani.

         Ez csak olaj volt a tűzre. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ha nem ismerhetem meg Sherlock Holmes-t, akkor valami igazán nagyszerű dolgot hagyok ki az életemből.

         - Bárcsak lenne rá módom, hogy megismerhessem, és hogy együtt nyomozhassak vele! – mondtam, miközben iszonyú rosszkedv lett rajtam úrrá, úgy éreztem, hogy most először az életemben kudarcot vallottam, nem tudom elérni azt, amire mindennél jobban vágyom. – Kérem Dr. Watson, legalább említse meg neki, hogy van itt egy lány Millton Keys-ben, aki óriási rajongója, és……szívesen megismerné.

         - Ígérem hogy megmondom neki. Úgyis legyezgeti a hiúságát, ha ilyeneket hall, bár mindig úgy tesz, mintha nem érdekelné.

         Akaratlanul is elmosolyodtam erre a megállapításra, hiszen a leírt történetekből az már kristály tisztán kikörvonalazódott előttem, hogy az én hőn szeretett Sherlock Holmes-om nem a szerénységéről híres.

         Dr. Watson néhány óra múlva hazaindult Londonba, és pedig néztem az ablakból, ahogyan hintó kifordult vele a birtokról, rá városba vezető útra. Abban a percben arra gondoltam, hogy az is mekkora boldogság, ha egyáltalán elviszi a híremet Londonba, és Mr Holmes egyáltalán tudomást szerez a létezésemről.

*

         A mai napig nincs arra szavam hogy mit éreztem abban a percben, amirkor kibontottam a levelet, amit Mr Watson küldött Londonból. Ez állt benne.

Kedves Miss Tímea

         Ahogyan azt megígértem önnek, elmeséltem Holmes barátomnak hogy Millton Keys-ben van egy nagy rajongója, akinek leghőbb vágya őt megismerni, és bekapcsolódni a nyomozásába. Mint ahogyan azt előre sejtettem, legyezgette a híúságát ez a nagyfokú érdeklődés a munkája iránt, ezért megkért, hogy írjak önnek, és kérdezzem meg, hogy lenne-e kedve egy időre Londonba jönni, és nálunk vedégeskedni, és persze egy-két bűnügyet megoldani. Magunk közt szólva, ez nem mindennapi megtiszteltetésnek számít az én emberkerülő barátomtól, úgyhogy remélem él a lehetőséggel.

Tisztelettel

                                  Dr. Watson

         E hír hallatára hirtelen táncra perdültem, és hangosan kacagtam, nem is reméltem, hogy valaha találkozhatok ezzel az emberrel. Szüleim látták hogy nincs mit tenni, el kell engedniük Londonba. Már nem bánhatnak úgy velem, mint egy gyerekkel, hiszen betöltöttem a tizennyolcadik évemet. Mondanom sem kell, nem sokat húztam-halasztottam a dolgot, egy hét múlva már a Londonba tartó vonaton ültem. Az elmúlt egy hétben sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen lesz vajon Sherlock Holmes? Azt már tudom, hogy hogyan oldja meg a bonyolult eseteket, de amennyire sokat tudtam a munkájáról, annál kevesebb róla. Újra és újra elővettem a történetek azon részét, ahol Dr Watson barátja viselkedéséről, életéről ír, és be kellett hogy lássam, hogy ez az ember nem túl érzelmes, inkább racionálisan gondolkozik, és nem hagyja hogy bármi is letérítse erről az útról. Éppen ezért félve gondoltam arra, hogy hogyan fogad majd engem, aki tisztán érzelem-ember, - legalábbis én annak tartottam magam – és hogyan fogom én őt elviselni, akinek semmilyen érzelmi megnyilvánulása nincs.

         Ilyen, és ehhez hasonló kétségek gyötörtek, mikor mekérkeztem Londonba.

Dr. Watson már ott volt az állomáson, és széles mosollyal fogadott.

         - Kérem bocsásson meg Holmes-nak, de éppen ma reggel bízták meg egy üggyel, ezért nem jött ki ön elé az állomásra.

         - Semmi probléma, talán jobb is ha nem egy ilyen zajos helyen találkozunk először- mondtam, miközben hálát adtam Istennek a gondviseléséért, hogy elintézte, hogy ne ebben a pillanatban, sok kétség közepette kelljen találkoznom vele. Dr. Watson gyorsan kerített egy hordárt, és egy kocsit, majd a két gyönyörű pej ló már repített is minket célunk felé.

         - Nos, milyen ügy az, ami ennyire lefoglalja Mr. Holmest? – kérdeztem, remélve hogy ennyivel is okosabb leszek mire odaérünk.

         - Nem tudom pontosan, igazából csak meghagyta nekem, hogy jöjjek ki Ön elé, de semmi mást nem közölt velem.

         - Értem. Remélem azért nem fog neheztelni rám, hogy pont most zavarom! Ahogyan az elbeszéléseket olvasta, az azért kitűnt a számomra, hogy ilyenkor csak a bűntény létezik számára, és semmi más. És kifejezetten ingerli, ha ilyenkor zavarják.

         - Ez így van, ahogy mondja, de az Ön látogatását már érdeklődve várta, úgyhogy nem hinném hogy a legkisebb rossz érzése is lenne az érkezésével kapcsolatban..

         Őszintén kívántam hogy bárcsak ne mondta volna ezt. Egyrészről jó érzéssel töltött el, hogy Holmes várja az érkezésemet, mert ez azt jelenti, hogy kíváncsi rám. Más részről viszont félelemmel töltött el a gondolat, hogy mi lesz ha csalódik bennem. Én közel sem vagyok olyan intelligens mint ő, és igazából nem is tudom hogy mik az elvárásai velem szemben.

         - Úgy látom, megérkeztünk! – szólt a doktor, mikor bekanyarodtunk a Baker Street-re. El sem tudom mondani, hogy milyen érzés volt ott állni a ház kapujában, amelynek tetején ott díszelgett a felirat: Baker street 221/b. A mélyen vallásos érzelmű emberek most biztosan Istenkáromlásnak tartanák amit mondok, de egy kicsit olyan volt ez, mint amikor a közönséges halandó ott áll a Mennyország kapujában, és arra vár, hogy találkozzon a teremtővel. Egyszerre volt izgalmas, és félelmetes érzés. Egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy a nyirkos hideg időtől borzongtam annyira, de sokkal inkább tartottam attól, ami odabenn vár.

         - Na, végre itthon vagyunk. Mrs. Hudson! Mrs. Hudson! Megjöttünk! – kiáltott Dr Watson olyan hangerővel, hogy még a holtak is felkeltek volna álmukból.

         - Dr. Watson, hát megérkeztek? Ó, örülök hogy megismerhetem kisasszony! Mrs. Hudson vagyok, a házvezetőnő. – fordult felém, majd kedvesen rám mosolygott. Ő volt a legkedvesebb idős hölgy akivel valaha is találkoztam.

         - Örülök hogy megismerhetem Mrs. Hudson. Kérem szólítson Tímeának. – mosolyogtam vissza, miközben segítségével leküzdöttem magamról a csuromvizes kabátot.

         - Holmes! Holmes! Jöjjön már elő! Ne várakoztassa meg a kisasszonyt! – vette elő Dr. Watson ismét azt a rettentő hangot. Már éppen sietett volna fel az emeletre, amikor Mrs. Hudson megállította.

         - Dr. Watson, körülbelül negyed órája keresték, az egyik betegének a fia volt az, Thomas Wood, és azt mondta hogy az édesanyja nagyon rosszul van, és siessen hozzá ahogy csak lehet. Kérem, azt hiszem hogy jó lenne sietnie. – miközben elmesélte ezt a történetet, már elő is készítette a doktor másik, száraz kabátját, és gyorsan fel is segítette rá.

         - Kérem bocsásson meg, de ez az eset nem tűr halasztást. Rettenetesen sajnálom, de majd sietek vissza.

         - Semmi probléma Dr. Watson, menjen csak. A beteg most sokkal fontosabb.

         - Induljon csak doktor, én majd elszállásolom a kisasszonyt – mondta az idős hölgy, és már csukta is be az ajtót Dr. Watson háta mögött.. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, de rögtön rám tört a felismerés, hogy teljesen egyedül vagyok egy házban Sherlock Holmes-szal.

         - Gyorsan kiteszem száradni a kabátját, és a kalapját, aztán megmutatom a szobáját. – terítette a karjára a ruháimat.

         Ott álltam teljesen egyedül a földszinten, és görcsben volt a gyomrom. Iszonyúan éreztem magam. Őszintén szólva csak arra vágytam, hogy magamra zárhassam a szobám ajtaját, egészen addig amíg Dr Watson haza nem tér.

         - Ha nem tévedek, akkor Miss Kánya Tímeához van szerencsém.

         Ez volt az a pillanat, amikor azt kívántam hogy bárcsak soha el ne olvastam volna egyetlen történetet se, ami róla szól. Igen ami róla szól. Mert hát ki más lehetett volna az a személy, aki a lépcső tetejéről hozzám szólt? Azt hiszem, hogy ezt racionális gondolkodás, és különösebb következtető képesség hiányában is mindenki tudja. Hát nem a Teremtő volt az, én viszont kezdtem magamat a pokolban érezni. Nem mertem megfordulni, pedig hallottam, hogy a lépcsőfokok lassú nyikorgásba kezdenek, amint Mr. Sherlock Holmes lefelé indult rajtunk. Amikor már a közvetlen közelből hallottam azt az idegesítő nyikorgó hangot, erőt vettem magamon, és megfordultam.

         Addig a pillanatig is meg voltam róla győződve, hogy Mr. Watson tökéletes írói vénával rendelkezik, de amikor megfordultam, és egy az egyben azt az embert láttam magam előtt, akit ő az alkotásában lefestett, akkor már biztos voltam benne, hogy igazán nagyot alkotott. Kezdett már egy kicsit kínossá válni a csönd, és akkor jöttem rá, hogy még mindig nem válaszoltam a kérdésre.

         - Igen én vagyok az. És….és nagyon ….örülök hogy megismerhetem. – mondtam, de úgy éreztem, hogy menten elájulok, és hogy egyáltalán nem örülök annak, hogy megismerhetem. Mintha valami mosolygás félét láttam volna egy pillanatig átfutni az arcán, de nem esküdtem volna meg rá.

         - Nos, mit szólna, ha egy csésze forró tea mellett, a szobámban folytatnánk a beszélgetést?

         - Igen….Az nagyon jó lenne.

         - Ó, Mrs. Hudson, kérem hozzon föl nekünk egy kis teát, a kisasszony biztosan átfázott a hosszú úton.

         - Igen Mr Holmes, egy pillanat és fölteszem a teavizet. – mondta Mrs. Hudson, aki éppen akkor tért vissza.

         - Köszönöm Mrs. Hudson. Ja igen, és kérem szóljon ha Watson hazatér. Kérje meg a nevemben, hogy hozza föl a kisasszony csomagjait!

         - Igen uram.

         - Mi pedig végre induljunk el a fölfelé, mert nem akarok itt éjszakázni. – mondta, majd elindult előttem, hogy mutassa az utat. Azt hiszem ez is olyasfajta tipikus Sherlock Holmes-os megjegyzés volt. Ahogy mentünk fölfelé úgy döntöttem hogy lesz ami lesz, nem fogok úgy viselkedni, mint egy megszeppent kislány. Megtalálom a gyenge pontját. Persze ezt az elhatározást egy kicsivel nehezebb volt úgy kivitelezni, miközben ő rám nézett. Úgy éreztem hogy átlát rajtam, tudatában van annak hogy ebben a pillanatban mire gondolok.

         Éppen ezért levettem arcáról a szemem, és megpróbáltam elemezni őt. Az öltözködését, a szobáját, a viselkedését, az egész lényét. Olyan volt számomra, mint a tengerésznek amikor új földrészt talál, és nem tudja hogy a rajta élők emberevők-e vagy sem.

         - Nos? – kérdezte, miközben kérdő tekintét rám emelte.

         - Tessék? Elnézést, kérdezett valamit?

         - Csak arra vagyok kíváncsi hogy mit derített ki rólam ez alatt a kis idő alatt. Láttam hogy tüzetesen megvizsgált engem. Sőt, a szobámat is. Halljam, milyen következtetésekre jutott?

         Hirtelen elmúlt az összes félelmem. Kezdtem úgy érezni, mintha az egyik történet szereplője lennék, és ezt nagyon izgalmasnak találtam. Lassan közelebb mentem hozzá, és leültem arra a székre, ami az övével szemben volt, és nekikezdtem a fejtegetésemnek.

         - Nos, Mr Holmes, amennyire én a saját kis kontár módomon meg tudom állapítani, egy kicsit olyan, mint két ember lakozna önben. – láttam hogy fölvonja a szemöldökét, és várja hogy folytassam. – Itt van például a szobája, és az öltözködése. Ön mindig maradéktalanul elegáns, és jól ápolt, kimondottan ügyel a megjelenésére, ami arra utal, hogy megköveteli a rendet maga körül, viszont a szobája ennek a tökéletes ellenkezőjére utal. Lefogadom, hogy azért ért csak olyan későn le a fogadásunkra, mert még tíz perce is dolgozott, és gyorsan be kellett szórnia mindent az egyik sarokba, ahol nem látszik. – ránéztem, és láttam, hogy mosoly bujkál a szája szegletén, úgyhogy biztos voltam benne hogy jó úton járok. – A másik jel, ami arra enged következtetni, hogy mennyire különleges, az az arca. A magas homlok ugyebár az intelligencia jele, és ezt nem is vitatom. Viszont nem tudom hogy mondták-e már magának, de az arca két fele tökéletes ellentéte egymásnak. – láttam az arcán a kíváncsiságot, szerette volna tudni hogy vajon mire fogok kilyukadni. – Tudja, az ember szeme nagyon kifejező. Ez minden embernél így van. A szem a lélek tükre. Ezért vagyok olyan nagy bajban magával. Önnek az egyik szeme mindig rideg, és cinikus, míg a másik derűs, és nevet, és arcának minden vonása ehhez igazodik. Éppen ezért szerintem sokan nem tudják eldönteni, hogy éppen mit gondol. Ezért olyan kiismerhetetlen a számukra. Ön mit gondol erről? – fordultam hozzá.

         Kinyújtott mutatóujját a szája előtt tartotta, és az eddigi történetekből már jól tudtam, hogy ez nála a komoly gondolkodás jele. Nem is nézett rám, és nem is reagált egy jó fél percig, aztán hirtelen felpattant a székből, és járkálni kezdett a szobában.

         - Azt hiszem kisasszony hogy ön jócskán alábecsüli képességeit, amikor kontárnak nevezi magát a bűnügyek megoldását illetően. Tehetsége van hozzá. Nagyon jó megfigyelő. Fölteszem, esetleg már oldott meg kisebb bűnügyeket a módszerem segítségével.

         - Igen. – válaszoltam, és úgy tűnt hogy meglepi a válaszom, annak ellenére, hogy erre a válaszra várva tette föl a kérdést.

         - Ó, és mi történt a bűn elkövetőjével? – kérdezte, miután sikerült arcára visszaerőltetni azt a flegma arckifejezést, ami néha jellemezte.

         - Az édesanyja kiporolta a fenekét. – feleltem, nem kis derültséget okozva a szobában. Ebben a pillanatban megláttam az embert mesterdetektív álcája mögött.

         Az ajtó hirtelen kinyílt, és Mrs. Hudson jelent meg egy tálcával a kezében, amelyen ott gőzölgött két csésze tea. Azt hiszem, átfázott csontjaim még soha nem láttak ennél a látványnál kedvesebbet.

         - Köszönjük Mrs. Hudson. Watson még nem tért haza?

         - Nem uram, hiszen akkor szóltam volna. A vacsorát is akkor szolgáljam fel, amikor már a doktor úr is itthon van?

         - A kisasszony bizonyára megéhezett az út során, ezért szívesebben enne előbb. – nézett rám Mr. Holmes

         - Nem, köszönöm, én szívesebben várnám meg Dr Watsont. Ettem indulás előtt, úgyhogy igazán ráér.

         - Hát jó. – vetett rám egy kósza pillantást.- Ez esetben köszönjük Mrs. Hudson, majd Watsonnal együtt eszünk.

         Miután az asszony kiment, újból rám emelte okos szemét, és kérdően nézett rám. Nem értettem hogy vajon mit akar hallani, ezért én is csak visszanéztem rá.

         - Meséljen valamit magáról. Watson szinte semmit sem mondott önről, csak azt hogy Millton Keys-ben él a szüleivel, és hogy az apja az egyik legjobb barátja, persze rajtam kívül. – sajnos mivel én nem vagyok olyan tehetséges író, mint Dr. Watson, nem tudom érzékeltetni, hogy milyen arcot vágott, miközben ezt mondta, de hirtelen nevethetnékem támadt. Láttam rajta hogy nem érti min nevetek, de azért rá sem mert kérdezni.

         - Nem hinném hogy csak ennyit mondott volna rólam. Biztosra veszem, hogy mesélt önnek a családomról.

         - Ugyan miből gondolja ezt kisasszony? – vonta föl ismét a szemöldökét, majd a széke melletti papucsból dohányt tömött a pipájába, és lassan elkezdett pöfékelni.

         - Az imént, amikor lejött értem a hallba, úgy szólított, hogy Kánya Tímea, nem pedig úgy mint az angoloknál szokás, előre a keresztnevet, és hátulra a vezetéknevet. Ön pontosan tudja, hogy magyar vagyok. Igaz?

         - Újból és újból elkápráztat kisasszony. – mondta, de közben olyan arccal nézett rám, mint aki pont az ellenkezőjét gondolja. – Ennek ellenére sajnos most nincs igaza. Az én Watson barátom tényleg nem mesélt nekem semmit a családjáról, csak a nevét tudtam. A vezetéknevén érződött, hogy nem szláv nyelvcsaládból származik, inkább finnugorra tippeltem. Éppen ezért be is szereztem egy magyar-angol szótárt, ami nem volt valami könnyű. Ekkor bizonyosodtam meg végképp az ön származásáról. Egy könyvben néztem utána a különböző szokásoknak, amelyek a hazájában vannak, és ott olvastam ezt az érdekességet a vezetéknév és a keresztnév viszonyáról.

         Szája sarkában megint az az apró mosoly bujkált. Olyan volt ez a mosoly, mint Mona Lisa-é. Csak sejteni lehet hogy ott van. Őszintén szólva nagyon feszélyezve éreztem magam attól, hogy most magamat láttam ott a vádlottak padján. Tudtam, hogy bármit ki tudna rólam deríteni néhány nap alatt úgy, hogy senkivel sem beszél, aki ismer engem. Most tudatosult bennem először, hogy ő az az ember, aki azokat a bonyolult bűneseteket megoldotta. Tényleg létezik egy ilyen elme!

         - Nos, Mr. Holmes, azt hiszem a világ hálás lehet, hogy a jó oldalon áll. Ellenkező esetben nem tudom mi lenne velünk. – nem tudom mért mondtam ezt. Nem azért, hogy imponáljak neki, sokkal inkább azért, mert elismertem a képességeit, és kissé megrémített ez a nagy fokú intelligencia..

         - Látom, érzékenyen érintette, hogy ily hamar fényt derítettem a szívének eme féltve őrzött titkára. Mert ugye, ha jól gondolom, nem igazán mesél senkinek a származásáról.

         - Mr Holmes, én nem szégyellem a származásomat. Mindig Magyarországot tartottam a hazámnak, és ez mindig így is lesz.

         - Ne sértődjön meg kisasszony, én sem így gondoltam. Látszik hogy nem szégyelli a származását. Példának okáért, az akcentusán. Ha tényleg annyira zavarná hogy honnan jött, minden áron levetkőzte volna ezt az igen szembetűnő furcsaságot.

         Hallottam hogy valaki becsukja az bejárati ajtót, és Dr. Watson hangja ütötte meg a fülemet. Mondanom sem kell, hogy micsoda örömmel fogadtam érkezését. Tudtam hogy már nem sokáig bírom ennek a nagyszerű elmének az ostromát.

         - Azt hittem már soha nem jutok haza. Szerencsére nem volt olyan komoly a helyzet, mint amilyennek mondták. Úgy látom, már összeismerkedtek. Ó, ha jól látom Mrs. Hudson gondoskodott teáról! Ez most jól fog esni! – levette a tálcáról Mr Holmes érintetlen csészéjét, és élvezettel belekortyolt a forró italba. – És miről beszélgettek eddig? Gondoltam megtudtak egyet-mást egymásról. Igazam van?

         Összenéztünk a kedvenc mesterdetektívemmel, és mind a ketten elmosolyodtunk, már amennyire ő tudott mosolyogni.

         - A kisasszony remek következtető képességgel rendelkezik, viszont nagyon érzékeny teremtés – mondta, miközben újra meggyújtotta azóta elaludt pipáját.

         - Az hiszem Mr Holmes túlbecsüli a képességeimet. Én csak egy lány vagyok vidékről, aki a történeteit olvasgatja, és megpróbál tanulni belőlük. Ettől még nem teszek szert különleges képességekre.

         - Biztosan tudja az én Watson barátom jóvoltából, hogy nem szeretem az álszerénységet. Ha az ember kisebbíti érdemeit, éppúgy eltér az igazságtól, mint amikor túlbecsüli azokat. – mondta előrehajolva a székben, arcán düh látszódott, láttam rajta, hogy nem lenne tanácsos tovább feszítenem a húrt.

         - Remélem rászolgálok majd a megelőlegezett bizalmára – csak ennyit mondtam.

         Dr Watson eközben teája árnyékából félve tekingetett hol rám, hol barátjára, és láttam, azt próbálja kideríteni, hogy mi történhetett az idő alatt, amíg ő betegnél volt.

         - Tényleg Holmes, meséljen az ügyről, mely reggel az útjába akadt!

         - Kedves Watsonom, mint kiderült, egy triviális kis ügyről volt szó, alig három óra alatt megoldottam a dolgot. – láttam az arcán, hogy igazán elégedett magával.

         - Pedig már azt hittem, hogy Miss Tímea pont belecsöppen egy érdekes ügybe!

         - Ne féljen Watson, attól tartok nem kell sokat várnunk a következő bajba jutott lélekre! A kisasszony nemsokára megcsillogtathatja képességeit!

         - Kérem, Mr Holmes, ne hívjon kisasszonynak. Van rendes nevem is. Tímea. Ha megkérhetem, ezentúl így nevezzen.

         - Ahogyan óhajtja….Tímea – mondta, de láttam, hogy nem vette jó néven, hogy kizökkentettem gondolatai közül.

         Ezután szólt Mrs Watsonnak, hogy szolgálja fel a vacsorát. Hármasban költöttük el az ételt, és baráti dologról beszélgettünk, de én próbáltam megszűrni ezt a látszólag lényegtelen információ halmazt, és így is többet megtudni erről az emberről. A vacsora végére kiderült számomra, hogy nagy rajongója a komolyzenének, főleg Chajkovszki-nak, és ő maga is játszik hangszeren, nevezetesen hegedűn. Ez számomra ismét azon dolgok közé tartozik, amelyek azt támasztják alá, hogy milyen ellentétes, kettős személyiség is ő.

         Az ember azt gondolná, hogy aki szereti a zenét, és ő maga is játszik, az egy meglehetősen érzelmes ember, hiszen a zene érzelmeket közvetít, azok az emberek, akik komponálják őket, szintén a legbelsőbb érzelmeiket öntik ilyen formába. Ettől olyan gyönyörű és megragadó a zene. Ezzel szemben itt van Sherlock Holmes, akinek hűvös, racionális énjétől oly távol áll az érzelmek kifejezése, és mégis az egyik hobbija a zene.

         Nem tudom, hogy vajon észrevett-e valamit rajtam a vacsora alatt, gyanította-e, hogy újabb érdekes dolgokat próbálok megtudni róla, de mikor már készültem szobámba vonulni, még egyszer utánam szólt.

         - Tímea! Lenne még egy kérdésem. Még nem mondta el, hogy melyik oldal melyik énem. – majd ujjával az arcára mutatott.

         - A jobb szeme a cinikus, és rideg, a bal viszont derűt sugároz, és jóindulatot. Az arca pedig tovább mutatja ezt a kettősséget. – rám nézett, és rám villantotta mindkét szemét, és ebben a pillanatban tisztán látszott az, amit az imént elmondtam.

         - Köszönöm, hogy elmondta, mostantól egészen máshogy fogok a tükörbe nézni. Örülök hogy itt van velünk. Jó éjszakát Önnek.

         Elmosolyodtam ennek hallatán, hiszen olyan jó volt ezt hallani. Tettem két lépést, aztán meggondoltam magam, és visszafordultam.

         - Mr. Holmes – szóltam, mire ő kissé meglepődött, hiszen azt hitte, hogy már a szobámban vagyok – én jobban kedvelem a bal szemét. – csak ennyit mondtam, aztán jó éjt kívántam, és a szobámba mentem. Az viszont még a folyosóról hallottam, amint Dr. Watson értetlenkedve mondja Mr. Holmes-nak: „ Hazudnék ha azt mondanám, hogy tudom hogy miről beszélnek.” Ezen még tíz percen keresztül nevettem. Nem kis teljesítmény, hogy már az első este végén van egy közös titkom Mr. Sherlock Holmes-szal. Nagyon vártam már a reggelt, bár tudtam, hogy újabb kihívások várnak rám, és ekkor nem a bűnügyekre gondoltam, hanem őrá. Ő volt számomra a legnagyobb kihívás. És ő lesz az örökre.