- Ne tegyen magának ezért szemrehányást uram, mind a ketten rászedtük a másikat, felejtsük el! Az tehát már biztos volt, hogy nincs maradásom Londonban. Magát, Watson, azonban semmi esetre sem hagyhattam egyedül. Tartottam tőle, hogy valami baja eshet, ezért döntöttem úgy, hogy elcsalogatom magammal erre a kis túrára. Ezzel magyarázom a nagy sietséget is, amit elutazásunk reggelén tapasztalt. Úgy intéztem mindent, hogy Mrs. Hudson még véletlenül se tudja meg, hova mentünk. A vonaton azonban kénytelen voltam ellenőrizni, nem követnek-e, ebből fakadt a mi kis összeszólalkozásunk, amiért ezúton elnézést kérek!

   Ekkor kezdett világossá válni előttem egy csomó dolog. Már maga a barátom feszült, kimerült idegállapota, amit én a sok munkának tudtam be, az ingerült fészkelődés a vonaton, a feledékenység.

- Mégis mióta tudott róla, hogy veszély fenyegeti? – kérdeztem. 

- Megvan annak talán másfél-két hete is… - mondta, miközben tekintete a távolba révedt, majd egy hirtelen váltással folytatta. – Úgy tűnt, sikerült egy kis időt nyerni. Ittlétünk első pár napján nem történt semmi különös, így lassan már kezdtem azt hinni, hogy Pietersfield nyomomat vesztette, de amikor az ön becses szobalánya beszámolt újdonsült lovagjáról, már tudtam, hogy üldözőm rám talált. A sors fura tréfája, hogy ön pedig pont ebben az időszakban várta állítólagos merénylőjét, így nem kényszerültem rá, hogy rögtön felfedjem a lapjaimat.

- Akkor ezek szerint rögtön tudta, hogy az egész bosszúállás-história csak valami őrült elme szüleménye?

- Teljes bizonyossággal nem állítottam volna, de erős volt a gyanúm. Azon az éjjelen végig magamnál tartottam a fegyveremet, de a merénylet nem következett be. Bíztam benne, hogy a fogadóban még rejtekhelyén elcsíphetjük az urat, de sajnos a sors közbeszólt. Elővigyázatlanul belerángattam Watson barátomat abba a hajszába, ami belátom sokkal rosszabbul is végződhetett volna…

- De hát mindkettőnk életét kockára tette! – vágtam közbe.

- Ha nem tudtam volna, hogy Pietersfield mennyire gyenge céllövő. Azt még most sem értem, hogy sikerült ennyire jól céloznia – mondta, miközben a fogoly felé lépett. Ha nem ismertem volna jobban, azt mondtam volna, nyílt tréfát űz belőle. A fiatalember szemei így némán is nagyon beszédesek voltak, szörnyű villámokat szórtak Holmes felé.

- Barátunkat az ifjonti hév vezérli. Londonban talán felbérelt volna valakit, hogy öljön meg, de világéletében arra törekedett, hogy a nagy előd nyomdokaiba lépjen, ezért személyesen akart végezni velem. A körülmények tehát adottak voltak, hogy becsalogassuk a saját csapdánkba. Alaposan kikérdeztem Rose-t, hogy mégis mit árult el az építészet iránt oly igen érdeklődő úrnak. Mint kiderült a legtöbb kérdés a vendégszobák helyzetére és a régi szárny átépítésére vonatkozott. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy az állványzaton felmászva, a régi szárnyon át akart bejutni a szobámba. Az alsó szintről ugyanis szinte lehetetlen odáig úgy eljutni, hogy észre ne vegye valaki.

   Ebben a pillanatban kinyílt az ebédlő ajtaja és Lestrade felügyelő viharzott be rajta két rendőr kíséretében.

- Mr. Holmes, itt vagyok. Ahogy tőlem tellett, siettem. Kérem, magyarázza meg, mi volt az oka, hogy ilyen kései időpontra rendelt ide minket!    

- Drága felügyelő, újabb szép skalpot könyvelhet el a gyűjteményében! Holnap már azzal lesz tele a londoni sajtó, hogy a Scotland Yard zseniális nyomozója ismét lefülelt egy minden hájjal megkent bűnözőt! A fiatalember, akit itt lát, Andrew Pietersfield, Moriarty professzor unokaöccse, aki felelős többek között azért, hogy egy rablóbanda megszabadította Lady Samstone-t értékes családi ékszereitől, és előnyös külső adottságait még számos úrhölgy pénztárcájának kiürítése érdekében is bevetette. Nem is beszélve a többi olyan ügyről, amikben olyanokkal együtt vett részt, akik már mind a börtönben számolják a napjaikat!

- Na de Mr. Holmes! – Lestrade döbbenten bámult barátomra.

- Természetesen a rendelkezésére bocsátom minden jegyzetemet, ha vár egy kicsit, mindjárt ide is hozom. De az Isten szerelmére könyörgök magának, ne hagyják, hogy ez a fickó kicsússzon a kezeik közül! Kétségtelen, nem a legjobb céllövő, de tagadhatatlan, hogy erejében nem szenved épp hiányt és már-már megközelíti nagybátyja zsenialitását! Egy pillanatra sem szabad őrizetlenül hagyni!

   A felügyelő intett a két rendőrnek, akik kiszabadították kötelékeiből az erőlködéstől már kissé elfáradt Pietersfieldet, megbilincselték és elvezették. Lestrade, mint a hatalom embere, próbált fölényesen viselkedni, de minél jobban törekedett erre, annál inkább egy pojáca benyomását keltette.

- Mr. Holmes, ha kérhetném a jegyzeteket!

   Holmes intett neki, hogy kövesse, Lestrade pedig el sem búcsúzva tűnt el mögötte. Talán még beszélhettek pár szót, mindenesetre Holmes már egyedül jött vissza.

- Ennyit a Scotland Yard zseniális nyomozójáról… - felnevetett, majd ismét visszaállt a kandalló elé.

- Egy dolgot magyarázzon meg még nekem, barátom! – szólt a lord. – Ezek szerint az életemet már nem is fenyegeti semmi?

- Őszintén szólva, szerintem soha nem is volt életveszélyben, uram. Gyanítom, hogy egy egyszerű csalóbandáról van szó, akik ezt az egész ügyes kis színjátékot csak az ön kedvéért eszelték ki… vagyis jobban szólva a pénzéért! Egyáltalán nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a néhai professzor valamelyik elkötelezett vidéki híve áll a háttérben. Mióta Watson barátom oly részletesen ismertette az ő életművét, bárki kedvet kaphatott hozzá, hogy kipróbálja mindezt a gyakorlatban. Igaz, hogy csak silány másolata lehet ez az eredeti zsenialitásának, mindesetre szerencse, hogy még időben megmenekült a karmaik közül. Feltételezem, hogy a hevenyészett törvénykönyvnek is csak annyi a funkciója, hogy a jószívű patrónus százszor is meggondolja, kilép-e a szervezetből. Ami pedig a családi átkot illeti, biztos vagyok benne, hogy fivérének szerencsétlen balesete nem köthető ehhez a bandához, mindössze véletlen, ha mégoly fájdalmas egybeesésről lehet szó. Mint ahogy az is a sors szokatlan ötlete, hogy Pietersfieldnek éppen éjfélkor támadt kedve a betöréshez.

- Holmes, azt mondja meg nekem, mégis akkor mire véljük a borítékot a pisztolygolyóval?

- Watson, az igen egyértelmű figyelmeztetés volt. Csak nem a lordnak, hanem nekem szánták!

   Ezzel fény derült az utolsó homályos pontra is. Aznap reggel az erdőben megtaláltuk az elrabolt lovat is. A gazfickó nem messze a kastélytól verte fel táborhelyét, ott készült fel az éjféli támadásra.

   Láthatóan mindenki megkönnyebbült, egyedül a szobalány szomorkodott kicsit, de miután a lord biztosította róla, hogy továbbra is nélkülözhetetlen a háznál, ő is megnyugodott. Mindenesetre Holmest messzire elkerülte, ha mégis egy légtérben tartózkodtak volna, rendszerint elpirult.

   Barátom egy darabig még pihentette a sérülését, ami úgy tűnt, hamar begyógyul majd. A jegyzeteihez már nem nyúlt ottlétünk alatt. „Pihenünk Watson, nemde?” – vágott vissza csibészes mosollyal, valahányszor erre célozgattam. A lord pedig ismét leporolta a kémcsöveit, Holmes pedig készségesen megosztotta vele néhány elméletét. Mivel nekem nem volt éppen ínyemre az efféle tudományos értekezés, nagy sétákat tettem a környéken, összeismerkedtem Rose apjával is, aki szintén nem volt túl boldog, hogy a lánya továbbra is a nyakán marad. Mint kiderült, az állítólagos Pendleton Smith csak megjátszotta részegségét, annyi volt a célja, hogy információkat húzzon ki a szerencsétlen lányból.

   Lord Cunningham ismét olyan vidámmá vált, mint amilyennek megismertük. Új erőt öntött belé, hogy sikerült leráznia magáról az évszázados családi átok béklyóit, ami csak azt sújtja, aki igazán hisz benne.

   Fájó szívvel hagytuk ott a vidéki idillt, de Holmest már hívogatta a város zsibongó, bűnnel terhes légköre. A lord mindenesetre megígértette vele, hogy a közeljövőben akkor is felkeresi majd, ha egyikük sem forog életveszélyben. Barátom mosolyogva csak ennyit mondott:

- Ha sor kerül arra a fantasztikus kémiai felfedezésre, mindenképpen!        

 Vége