Ekkor nagy csend állt be a teremben. A lord kissé megkönnyebbült, mivel már nem kellett egyedül viselnie szörnyű titka terhét. Holmes szánakozó tekintettel nézett rá:

- Barátom, ezt elmondhatta volna már korábban is…

   A lord kétségbeesetten az asztalra csapott, felpattant a székből és ingerülten a kandalló előtt fel-alá járkálva heves gesztusokkal válaszolt:

- Mégis mit? Hogy egy őrült rémálom kísért? A levelet nem sokkal a haláleset után kaptam. Nem tudhatom biztosan, hogy egyáltalán közük van-e az egészhez, vagy hogy élnek-e még! Lehet, hogy azóta szétesett az egész szervezet, hiszen már akkor is gondok voltak a vezetőséggel! Mondtam volna azt magának, hogy néhány idióta törvénnyel dobálózó gyermeteg lélek az életemre tör? Semmi bizonyíték nem volt a kezemben és nem is hallottam róluk azóta! Csak most ez az átkozott boríték!

   Ekkor megállt. Zavarodott elmével pillantott hol rám, hol Holmesra, hol meg a borítékra. Aztán ájultan esett össze a kandalló előtt.

   Szerencsére nem volt nehéz életet lehelni házigazdánkba, miután belediktáltam egy pohár sherryt, gyorsan magához tért. Holmes alaposan szemügyre vette a borítékot, amit az egyik inas az ajtó előtt talált a földön. Még barátom sem sok dolgot tudott kihámozni belőle, teljesen közönséges boríték volt és bár tüzetesen szemügyre vette, nem talált rajta semmilyen célravezető nyomot. Aztán szórakozottan görgetni kezdte maga előtt a pisztolygolyót. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valamilyen gunyoros kacajt próbálna visszafojtani. Akkor még nem értettem, mi járhat a fejében. Majd hirtelen halálra vált házigazdánknak szegezte a kérdést:

- Drága lordom, egészen biztos benne, hogy ezt a golyót magának szánták?

   Furcsa kérdését és a még szokatlanabb stílust már nem tűrhettem szó nélkül:

- Holmes, mégis mi a fene jár a fejében? Hallotta a szörnyű beszámolót, nem?

- Rendben, Watson, megadom magam! Csak különös, hogy semmilyen nyom nincs a borítékon, vagy akár a golyón… Ha én egy elvetemült szekta tagja lennék, egészen biztos hagynék valami egyértelmű jelet, hogy az áldozatomat még inkább az őrület határáig kergessem.

   El kellett ismernem, volt valami ebben az érvben is, de ez semelyikünket nem nyugtatta meg.

- Mondja csak, mégis milyen módszerrel dolgozik ez a társaság? Egy személyt küldenek ki maguk helyett, vagy jön az egész banda?

- Nem vettem részt ilyesmiben, Istennek legyen hála, úgyhogy csak arra tudok támaszkodni, ami abban az átkozott törvénykönyvben szerepel.

- Akad ebből esetleg egy saját példánya?

- Nem, sajnos már elégettem. Nem volt sok értelme, hogy őrizgessem, silány papírra, minősíthetetlen helyesírással és stílussal felvázolt firkálmány volt az egész.

- Sok tagja volt ennek a szervezetnek?

- Nem mondhatnám. Én mindössze 6-8 embert láttam, azokat se mindig.

- Tudja esetleg a nevüket?

- Nem, csak az az átkozott Lanside mutatkozott be.

- Feltételezhetően nem is ez volt a neve és biztosra veszem azt is, hogy nem bankár volt. Felismerné valamelyiküket, ha szembetalálkoznának?

- Minden bizonnyal. A többségük lecsúszott, idősödő férfi volt, aki gondolom ezekben az őrült tanokban lelt vigaszt.

- Lehet valami még, ami ön szerint fontos lehet az üggyel kapcsolatban?

- Fogalmam sincs, semmi nem jut eszembe.

   Ezzel véget is ért Holmes kérdéssora. Úgy tűnt ő sem tud több nyomot felkutatni. Mély hallgatásba burkolózott, fejét lehajtotta, ujjbegyeit az oly megszokott mozdulattal összeérintette és nem is mozdult jó pár percig. Aztán felemelte a tekintetét és a lordnak szegezte utolsó kérdését:

- Biztosra veszi, hogy csak holnap éjfélkor teljesítik be a bosszújukat?

- Attól tartok, igen.

   Ezzel beállt a halálos csend és nem is szóltunk egymáshoz többé.

   A vacsora, mondanom sem kell, nem sok enyhülést hozott a fagyos hangulatba. A lord alig tudott pár falatot leküzdeni a torkán és nekem sem estek túl jól az amúgy finom falatok. Holmes nem is meglepő módon érintetlenül hagyta ott az ételt. Egyikünk sem volt képes beszélni, annál kínosabban csörögtek az evőeszközök. Lelkierőnkből már a megszokott kedélyes beszélgetésre sem futotta.

   Félresikerült vacsoránk után fölkísértem a lordot a szobájába. Úgy jött mellettem, mint egy kisgyermek, aki hagyja, hogy a felnőttek irányítsák. Ólomnehéz mozdulatokkal támolygott az ágy felé. Riasztóan sápadt volt már, szinte nem is evilági. Tudtam, hogy képtelen lesz elaludni, ezért adtam neki egy altatót. Minden ellenkezés nélkül bevette és megadóan dőlt le az ágyra. Esdeklően vetett rám még egy pillantást, én pedig szó nélkül megértettem, hogy nem mer egyedül maradni.

   Odahúztam egy széket az ágyhoz közeli sarokba és csendben vártam, míg el nem alszik. Akkor a biztonság kedvéért átosontam a szobámba és előkerestem a pisztolyomat, amit szinte csak megszokásból hoztam magammal. Abban a pillanatban áldottam a szerencsémet, hogy nehezen hagyok fel az efféle berögzült bogaraimmal. Úgy éreztem, képtelen volnék elaludni, de néha így is elbóbiskoltam. Minden egyes alkalommal nyugalommal töltött el, hogy a nem túl távoli szobából beszűrődött Holmes lépteinek monoton zaja. „Ő is ébren van és az ügyön töri a fejét. Így nem lehet baj.” Ez a gondolat tartotta bennem a lelket másnap reggelig.   

   Azon a reggelen sajnos már nem tapasztalhattam a nyári napfény lélekvidító hatását. A lord nagyon rosszul aludt, egyfolytában forgolódott és a gyötrelmes éjszaka nyoma az arcára is kiütközött. Megtiltotta azonban, hogy a cselédek bármiről is tudomást szerezzenek, annál jobban ragaszkodott hozzájuk. A komornyik, Richmond is csak annyit sejtett, hogy valami nincs rendben, de egy üres mesével sikerült elterelni az ő gondolatait is. A reggeli mégis hozott valami új témát.

- Köszönöm Rose, elmehet! – mondta a lord a szobalánynak, amikor ő mindannyiunk csészéjébe kitöltötte a kávét. Ez volt az első épkézláb mondata aznap reggel. Látszott rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy nyugalmat erőltessen magára.  

   Holmes elmélyülten tanulmányozta a legfrissebb újságot. Vendéglátónk volt olyan figyelmes, hogy minden reggelre meghozatta neki az új számot. Én épp el voltam foglalva egy szelet pirítóssal. A lány meghajolt, de valahogy furcsán viselkedett, úgy tűnt, mintha akarna még valamit.

- Mi a baj, Rose? – kérdezte a lord a helyzetéhez képest legbarátságosabb hangon.   

- Igazából, még nem tudom biztosan, hogy mondhatom-e, uram… - ekkorra a lány teljesen elpirult.

- Ha már így belekezdett, bökje ki nyugodtan!

- Uram, ön mindig is jó munkaadóm volt, ezért is vagyok most egy kicsit zavarban. Csak szeretném, hogy időben tudjon róla… szóval, arról volna szó, hogy… hogy… szóval kérem, lassan keressen egy új szobalányt, uram.

Lord Cunningham szemmel láthatóan megdöbbent:

- De hát mi a probléma, nincs megelégedve a fizetésével, vagy a hellyel? Mi az, Rose, beszéljen végre!

- Nem! Ezzel a hellyel semmi bajom nincs, uram! – zavartan bámulta a cipője orrát, majd vett egy mély levegőt és végre szinte egy szuszra kimondta – Szóval uram, úgy néz ki, én már nem fogok szolgálni senkinél. Még nem biztos a dolog, de úgy tűnik, hogy a közeljövőben eljegyeznek, uram.

   Házigazdánk megkönnyebbülten felsóhajtott:

- Hát ezért hozza így rám a frászt, Rose? Hiszen ez jó hír! Persze sajnálom, hogy elhagy engem, de a boldogságának csak örülhetek és fogadja gratulációmat! Szabad tudnom, ki a szerencsés vőlegény?

- Igazából még nem ismerem túl jól uram, csak átutazóban jár erre.

   Ahogy ezt kimondta, döbbent csend állt be. Még Holmes is letette az újságot és élénken figyelni kezdett. A szobalány gyorsan folytatta.

- Pendleton Smith-nek hívják, uram. Fiatal, jóképű és vagyonos. A fogadóban szállt meg nemrég, ott találkozott az apámmal, tudja, ő ott a kocsmáros. Kicsit felöntött a garatra és panaszkodni kezdett, hogy már mennyi ideje keres magának feleséget, az úri kisasszonyok meg nem fogadnák el azt a dolgos, utazgatós életet, amit mellette élnének. Aztán meg mondta azt is, hogy neki egy egyszerű lány kéne, mondjuk olyan, aki cselédként szolgál. Apám meg erre felkapta a fejét, tudja, uram, már régóta szeretne ám férjhez adni engemet, csak hát nem akadt még kérőm. Apám is ivott már egy kicsit, úgyhogy már merészebb volt és megbeszélte az úrral, hogy összeismertet minket. Ő meg persze rögtön beleegyezett. Aztán, amikor kimenőm volt tegnap, találkoztunk és beszélgettünk. Nagyon kedves úriember ám! És hallott már magáról is! Azt mondta, egy időben olyan régi kastélyokat alakított át, mint amilyen a magáé is. Persze nem a sajátját, hanem ő dolgozott rajta. Kétkezi munkával küzdötte fel magát. Nagyon rendes ember, uram és úgy láttam, én is tetszem neki. Ma is találkozunk és akkor talán tényleg megkéri a kezemet.

- Látom, most boldog, Rose, ennek pedig én is örülök. Ha pedig tényleg megkéri a kezét, én csak azt mondhatom, mondjon igent. Bár ahogy ragyog a szeme, úgyis ezt fogja mondani, nem igaz? Az állás miatt meg ne aggódjon, majd megoldom valahogy! És most menjen készülődni, ma egész délután szabad.

   A lány egy halk köszönömöt rebegett és szinte kirepült a szobából. A lord ismét tanúbizonyságot tett hihetetlen lelkierejéről, ahogy elcsevegett a lánnyal. Még annyit tett hozzá, hogy sajnálja, ha meg kell tőle válnia, hiszen nagyon derék lány. Aztán azon kezdte törni a fejét, milyen illő nászajándékkal járulhatna hozzá a frigyhez. Ezt az egész eszmefuttatást végül egy kézlegyintéssel elvetette és fásult hangon hozzátette, fölösleges már ezen törnie a fejét, hiszen úgysem érheti meg a holnapot. Próbáltam lelket önteni belé, hogy nem véletlenül vagyunk éppen most a birtokán és Holmes estig biztosan kitalál valamit. De ez csak ideig-óráig nyugtathatta meg.  

   Mialatt mi beszélgettünk, Holmes átfutotta az újságot. A reggelihez szinte hozzá sem nyúlt. Kurtán-furcsán elnézést kért és ott hagyott minket az asztalnál. Bíztam benne, hogy rájött valamire, így nem lepett meg a dolog. Az annál inkább, amit fél óra múlva a szobájában láttam. Feszülten járkált fel-alá és egyre az óráját nézte. Szinte hellyel sem kínált, de gondoltam nem hagyom annyiban és letelepedtem a karosszékbe.

- Látom, magát is érdeklik a cselédek pletykái – vetette oda gúnyosan.

   Nem volt időm felelni, mert a következő pillanatban belépett a szobalány. Amikor meglátott mindkettőnket elpirult.

- Valami baj volt a reggelivel, uraim, vagy a szobával van gondjuk? – kérdezte.

- Szó sincs erről, csak beszélgetni szeretnék egy kicsit magával – Holmes a legmegnyerőbb modorát vette elő, a másik székre mutatott és ő maga azzal szemben a falnak támaszkodott. A lány helyet foglalt és félénken igazgatni kezdte a ruhája szegélyét. Holmes minden igyekezete ellenére is nyugtalannak látszott amiatt, hogy valamit nem találunk megfelelőnek. A feszültséget oldandó Holmes gyorsan kibökte:

- Az imént elgondolkodtam azon, hogy kegyed udvarlója talán egy régi jó ismerősöm lehet. Az alapján, amit eddig elárult róla, a leírás rá is illene. Éppen ezért nagy örömet szerezne vele, ha pontosítaná kicsit a fiatalember bemutatását!

   Úgy tűnt, mintha nagy kő gurult volna le a lány szívéről. Arca kipirult és derűsen mesélni kezdett a lovagjáról:

- Smith úr nagyon kedves ember. Úgy is mondhatnám, hogy igazi úriember, rendkívül jól nevelt, előkelő modorú. Talán még az is meglehet, hogy nemesi származású, olyan fess! Egyetemet végzett, ez egészen biztos, az pedig már azonnal kiderült, hogy nagyon ért az építészethez!

- Mégis miből, ha szabad kérdeznem?

- Nem tudom én megismételni azokat a szavakat, amiket használt, uram! Csupa szakértelem a beszéde. És a kastélyról is olyan lelkesedéssel érdeklődött!

   Holmes minden érzékével a lány beszámolójára figyelt, miközben ő folytatta:

- Kérdezte, hogy ezt a szörnyű nagy házat mennyi idő kitakarítani, mire én mondtam, hogy nem sok részét használjuk, így hamar végzek vele. Most is csak a két vendégszoba és az úr szobája foglalt az emeleten, meg a cselédeké a földszinten az épület túlsó végében. Aztán rákérdezett, kiket látunk vendégül. Ne gondolja uram, hogy pletykálkodtam, csak a nevüket árultam el.

- Nem is feltételeztem volna ezt egy ilyen bájos ifjú hölgyről – mondta Holmes, miközben kissé meghajolt. Modora delejes erővel hatott a lányra, nem is tudta levenni a szemét a barátomról.

- Annyit áruljon el még nekem, hogy néz ki ez az úr?

- Mint már mondtam az imént, nagyon jóképű! Fekete a haja, gesztenyebarna a szeme, világos a bőre, szinte sápadt. Olyan magas lehet, mint ön, uram és úgy huszonhét év körüli. A kezén meg van egy sebhely, azt mondta, egy vívótornán sérült meg.

- Köszönöm, kisasszony. Akkor egészen biztos, hogy nem az én cimborám, ő soha nem tanult vívni. Látom, már nagyon türelmetlen, menjen csak. A legjobbakat kívánom!

   Miközben ezt mondta, szinte kituszkolta az ajtón a lányt, aki mindvégig barátságos, majdhogynem csábos pillantásokat vetett rá. Mikor becsukta mögötte az ajtót, így szólt:

- Watson, holnap reggelre egy újabb szív fog megszakadni! Napnál is világosabb, hogy ezt az ártatlan lányt csúnyán rászedték!

- Ugyan miből gondolja?

- Napnál is világosabb, hogy nem nehéz egy ilyen naiv teremtést leszedni a lábáról. Láthatta az iménti kis jelenetet, kis jó modor és már egy előzékeny szótól ellágyul. És ami ennél még nagyobb baj, hogy tudatában sincs annak, hogy miket fecseg ki ész nélkül. Tartok tőle, hogy megérkezett a lord merénylője, vagy valamilyen kém és már elkezdték előkészíteni a terepet.

   Meghűlt az ereimben a vér.

- Biztos benne, Holmes?

- Sajnos igen.

- Akkor még most le kéne rá csapni, amíg biztonságban tudja magát, nem?

- Watson, magával hozta a pisztolyát, ami már számtalanszor tett nekünk jó szolgálatot?

- Már megszoktam, hogy magammal hordjam, hiszen maga úgy vonzza a veszélyt, mint egy mágnes.

   Nem is tudtam, mennyire igazam van.

   Mindenesetre némi aggodalommal töltött el, hogy megpróbálunk egy őrült bűnöző elébe menni. Úgy láttam, Holmes is nyugtalan, de nem sok választásunk lehetett. Megbeszéltük, hogy a szobalány önkéntelen árulásáról nem szólunk a lordnak, van neki így is elég baja. Ezért csak annyit mondtunk neki, hogy Holmes is kedvet kapott a vadászathoz – ez megmagyarázta azt is, miért akartuk magunkkal vinni a lord egyik puskáját. Megadó tekintettel mondta:

- Gondolom az a legjobb, ha én most nem tartok önökkel…

- Ahogy mondja és a biztonság kedvéért rendelje maga mellé valamelyik szolgáját!

   A lord megfogadta a tanácsot. A komornyikkal kártyázott, amikor magukra hagytuk őket. Még mindig kínosan ügyelt arra, hogy fenntartsa a nyugalom látszatát, bármekkora erőfeszítésébe is került a színlelés.

   Nem volt késlekedni való időnk, mennünk kellett, hogy a kémet még időben elcsíphessük, mielőtt bármi is történne. A pisztolyt a kezem ügyében tartottam, Holmes pedig ugyanígy tett a puskával. Ha jobban meggondolom, nem is lódítottunk akkorát a lordnak: tényleg vadászatra mentünk, de Holmes most egy igazi nagy vadra pályázott. Ezért is ért váratlanul a kérdés, amit az erdőben haladva nekem szegezett:

- Mit gondol, elbírnánk ketten egy szarvast?

Hirtelen nem tudtam mit kinyögni, ő pedig folytatta:

- Pontosan, Watson elég nagy képtelenség volna a részünkről! De azért nem ártana lőnünk valamilyen kisebb testű állatot.

- Mire véljem ezt, Holmes? Pont most jött meg a kedve a vadászathoz?

- Nyugodjon meg Watson, ez is a terv része. Nem állíthatunk be csak úgy a Dukesberg-i fogadóba, éppen ezért kiadhatnánk magunkat vadásznak is. Ha látják rajtunk, hogy mi is ilyen ráérős urak vagyunk, akiknek semmi sem drága, talán könnyebben lehet velük beszélni is. Ohó, ott egy fogoly, mit szól hozzá?

   Nem is várta meg a válaszomat, hanem célzott és sikerült is eltalálnia az állatot. Aztán összeszedtük a szerencsétlen párát és nem is álltunk meg a fogadóig.

   Valamivel dél után értünk a fogadóba. Holmes felajánlotta, hogy ebédeljünk ott, intett a fogadósnak, majd elővette legelőzékenyebb és legbarátságosabb modorát. A számítása egész jól bevált, a férfi jóindulatúan fogadott minket. Elcsevegett barátommal a környék szépségéről, aztán hozatta az ételt, ami azért messze meg sem közelítette a lordnál elfogyasztott lakomát. Holmes már éppen arra készült, hogy meghívja a fogadóst egy korsó sörre és az asztalunkhoz csalogassa, amikor az ajtóban megjelent a szobalány. Furcsa volt az arckifejezése. Úgy éreztem, valamilyen vihar lehet készülőben a lelkében és egy biztos pontot keres, ahol menedéket lelhet. Mikor meglátta barátomat, felcsillant a szeme, szinte odavetette magát Holmes elé és heves zokogásban tört ki:

- Ó, uram, én olyan szerencsétlen vagyok!

   Barátom láthatóan meglepődött és úgy tűnt, nem tud mit kezdeni Rose heves érzelemkitöréseivel. Aztán esetlenül a lány vállára tette a kezét, majd megpróbálta fölsegíteni.

- Ugyan már, kedveském, mi történt?

   Rose leült a mellette lévő székre, kis erőt gyűjtött és szipogva belekezdett:

- Én már örökké egyedül maradok! Legyen átkozott a nap is, amikor Smith úr a világra jött!

   Próbáltam én is kimutatni az együttérzésemet:

- Megbántotta valamivel?

- Az a gazember elárult engem! – dühe elemi erővel tört ki belőle. – Nem sokkal azelőtt, hogy ideértem volna, megszökött! Azt mondták, vett magának pár napra való elemózsiát, elkötött egy lovat és elviharzott innen. Senki sem látta merre ment. Az az átkozott csúnyán átvert engem!

   Ekkor ismét zokogásban tört ki. Holmes gyorsan átlátta a helyzetet.

- Watson, azonnal indulnunk kell, egy percet sem veszíthetünk!

   Gyorsan felpattant a lány mellől, akit láthatóan elkeserített, hogy megint magára akarják hagyni, de nem tett semmit. Holmes a fogadós kezébe nyomott egy nagyobb összeget, de még mielőtt az hálálkodhatott volna, kiviharzott a házból. Aztán már messzebbről hallottuk, hogy utánunk kiált:

- A madarat itt hagyták!

   Holmes szóra sem méltatta.

- Watson, remélem, hogy nem követtünk el nagy baklövést! Bár ha úgy áll a helyzet, ahogy számítom, a lordnak továbbra sem eshet bántódása.

   Szaporáztuk a lépteinket, hogy minél hamarabb visszaérjünk a kastélyba. A kocsiút, amin először ide érkeztünk, nagy kerülő lett volna, így visszafelé is az erdőn át mentünk. Sajnos azonban még túl közel volt az ebéd és ez sokat lassított a mozdulataimon. Holmes viszont mindig egy pár lépéssel előttem járt, olykor visszafordult és sürgető mozdulatokkal próbált rábírni, hogy siessek kicsit.

   Minden igyekezetem ellenére kifogyott belőlem a szufla, muszáj volt megállnom. Holmes az öklével ütött egyet a levegőbe, szemmel láthatóan nem örült a kényszeres pihenőnek, de igyekezett a lehető legbarátságosabb arckifejezést magára erőltetni. Bal karomat egy fa törzsének támasztottam, előre dőltem és mély lélegzetet vettem. Mozdulatommal szinte egy időben szörnyű süvítő hangra lettem figyelmes. Szinte még fel sem ocsúdtam, ösztönösen mégis tudtam, hogy egy golyó fúródott a fába abban a magasságban, ahol az előbb a fejem volt. Lódobogást hallottam a hátam mögül, Holmes pedig ebben a pillanatban rántott egyet a karomon és így kiáltott:

- Futás Watson, az élete múlhat rajta!  

   Nem volt időm hátranézni, minden erőmet megfeszítve rohanni kezdtem. A paták zaja a hátunk mögött egyre hangosodott. Nem láttam magam előtt mást, csak barátom lobogó fekete kabátját. Még mindig gyorsabb volt nálam. Abban a pillanatban ismét egy golyó süvítő hangját hallottam, ami Holmes kabátjának a szélét lyukasztotta át. Támadónk már egyre közelebb járt hozzánk. Barátom a másodperc tört része alatt felmérte a helyzetet és rám kiáltott:

- Váljunk szét, maga menjen balra!

   Nem sok időm volt, hogy gondolkozzak, hirtelen irányt váltottam és csak a szemem sarkából láttam, hogy Holmes egyre távolodik tőlem. A hangokból ítélve a lovas nem változtatott az útján. Ahogy elsuhantak mellettem a fák, kezdtem egyre többet veszíteni a látásomból. Szemem egy fényes sávra meredt: egy patak csörgedezett előttem keskeny medrében. Újabb dörrenés, majd megbotlottam egy kőben és egyenesen a vízbe zuhantam.

   Jeges rémület járta át minden porcikámat. Úgy hallottam, mintha a lódobogás egyre elhalkult volna, mégsem mertem mozdulni. Pedig a víz átkozottul hideg volt. Ösztönöm azt súgta, az a legjobb, ha halottnak tettetem magam. Meg sem mozdulni, csak feküdni csendesen és hallgatni, mint a sír. Már rég nem érdekelt, mennyire kimerített a futás, hogy nem kapok még mindig rendesen levegőt, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből. Nem volt más, csak szokatlanul könnyű porhüvelyem, amit lágyan körülölelt a víz.

   Nem tudom, meddig feküdhettem így. A túlélés ösztöne csak annyit engedett, hogy a fejemet kissé felemeljem. Kezdett lelassulni a légzésem és a szívem sem kalapált már olyan hevesen. Újra lepergett előttem az egész jelenet és akkor hasított belém a tudat, hogy a legutolsó lövés talán…

   Nem, nem tudtam elfogadni a gondolatot! A hozzám eljutott hangfoszlányokból arra következtettem, hogy az idegen elrobogott köztünk a lovával, nem állt meg és nem is fordult vissza. Összeszedtem magam, lassan kikecmeregtem az oltalmat nyújtó mederből és az egyik fát fedezékként használva óvatosan szétnéztem. Sehol semmi, az erdő teljesen néma volt, még a madarak is hallgattak.

   Hirtelen erőt vett rajtam a kétségbeesés. Jószerivel azt sem tudom, ki és miért támadt ránk. Aztán ahogy eszembe ötlöttek a fogadóban hallottak, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy támadónk az a bizonyos Pendleton Smith lehetett. De hisz még az arcát sem láttam! És ha tényleg ő volt, miért támadt volna ránk? Semmi közünk a szektájához és az átkozott bosszúhadjárathoz! Vagy megtudta, hogy érdeklődtünk felőle és így próbált ránk ijeszteni? Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben és azt kívántam, Holmes bár lenne itt és tenne rendet a maga hűvösen következetes logikájával! De merre lehet?

   Meggyőződtem róla, hogy elmúlt a veszély és előmerészkedtem a rejtekhelyemről. Kiabálni azonban nem mertem. Lassan megtettem pár lépést. Semmi nem történt. A lehetőségekhez mérten próbáltam megnyugtatni magam, de az aggodalom hangja egyre erősebben kántált bennem. Az utolsó lövés…

   Ahogy újra és újra felidéztem, tompa puffanást is véltem utána hallani magamban. Már nem tudtam, hogy képzelődöm-e, egyre csak süvített a fülemben a képzeletbeli golyó. Nem tudtam többé megálljt parancsolni a lábaimnak. Irányba álltam, talán ő is arra futhatott. Észrevettem egy lábnyomot a földön. Kétségtelenül az övé volt. A szememet próbáltam végigfuttatni a feltételezett útvonalon, de barátom fekete alakja nem rajzolódott ki előttem. De hiszen nem tűnhetett csak úgy el! Úgy éreztem, mintha egy kisebb dombon kaptatnék felfelé. És akkor megláttam… Úgy tíz-tizenöt lépésnyire előttem vércseppektől vöröslött a föld…

   Nem lehet leírni, amit abban a pillanatban éreztem. Nem fogtam fel, hogy mit látok magam előtt, csak azt éreztem, hogy hirtelen mázsás súlyú lesz a szívem és mégis valami hatalmas űr támad a lelkemben. Odavonszoltam magamat az árulkodó nyomokhoz. Holmes viszont nem volt ott. A földre zuhantam és elhomályosult a tekintetem. Úgy tűnt, mintha ott előttem véget ért volna a domb.

   Nem lehet, hogy megint megismétlődjön, ami a vízesésnél történt évekkel ezelőtt! Úgy éreztem, azt nem bírnám ki. Feltápászkodtam, hogy a saját szememmel lássam őt és akkor vettem észre, mintha valamilyen gödör lenne előttem. Talán valami ősrégi csapda. Holmes pedig ott hevert a nagyjából másfél-két méteres gödör mélyén. Féloldalt feküdt, nekem háttal, talán úgy gurulhatott le oda. Nem mozdult. Akkor szakadt ki a mellkasomból először egy erőtlen hang. Alig tudtam kiejteni a nevét. Észrevettem, hogy még lélegzik. Akkor talán van még remény! Ahogy még egyszer kiejtettem a nevét, megmozdult. Úgy tűnt, talán egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Lassan a hátára fordult és az arcán úgy láttam, kezd tisztulni a tudata. Halovány mosoly jelent meg az arcán és erőtlen hangon így szólt:

- Ne aggódjon annyira, nem haltam meg!

   Nagy kő esett le a szívemről. Akkor vettem észre, amit előbbi bódult mámoros állapotomban figyelmen kívül hagytam: a találat a lábát érte és csak az eséstől veszthette el az eszméletét. Pár pillanat múlva teljesen kitisztult a tudata, fel is tudott ülni.

- Nem szokásom ilyesmit mondani, Watson, de valaki onnan föntről vigyáz ránk.

   Felhúzta a lábát, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a sérülését. A golyó éppen csak súrolta a bokája fölött. Megpróbált felállni, de felszisszent és visszarogyott a földre.

- Attól tartok, azért még nem fogok részt venni a következő futóversenyen…

   Nyújtottam neki a kezemet és valahogy sikerült kikecmeregnie a gödörből. Egy hang sem hagyta el a száját, pedig biztos voltak fájdalmai. Amennyire a helyzet engedte, elláttam a sebet, kötöző anyagnak az én frissen eláztatott ingemből egy darab tökéletesen megtette. Úgy láttam a többi sérülése talán nem olyan vészes. Kisebb-nagyobb zúzódások, talán némi agyrázkódás.

- Köszönöm, Watson, most már jól vagyok. Idenyújtaná nekem azt a vastag ágat? Mankónak tökéletesen megfelel, köszönöm. És legyen olyan jó, tegye meg még nekem azt, hogy visszaszalad a puskáért, a nagy rohanásban megfeledkeztem róla, pedig csinos darab!

   Mikor mindketten túltettük magunkat a rémület első hullámán, elhatároztuk, hogy valahogy megpróbálunk visszajutni a kastélyba. Nem lehettünk épp szívderítő látvány: Holmes, amint egyik karjával a rögtönzött mankóra, másikkal pedig rám támaszkodik, én pedig próbálom segíteni, miközben a ruhám hűvös páncélként tapad a testemre. Mennyivel szívesebben ücsörögtem volna a napon a kastély parkjában! Holmes egész úton alig szólt egy pár szót. Hallgatását nem tudtam mire vélni, ezért némi üres fecsegéssel próbáltam elütni az időt.

- Holmes, szerintem a támadónk csakis Pendleton Smith lehetett, nem gondolja?

- Kétségkívül, Watson, kétségkívül…

- De nem fér a fejembe, miért támadt ránk! Még szerencse, hogy a lövései nem okozták egyikünk halálát sem! Ennyire nem értene a fegyverhasználathoz? Vagy inkább csak ránk akart ijeszteni és szándékosan lőtt mellé?

- Minden bizonnyal…

- Holmes, hiszen maga nem is figyel!

- Dehogynem, Watson, briliáns az eszmefuttatása!

   Ez volt, amit utoljára sikerült kicsikarnom belőle. Tudatában voltam, hogy egyáltalán nem érdekli, mit mondok, gondolataiba merülve botorkált mellettem. Biztos voltam benne, hogy sokkal előbbre jár már gondolatban, mint én. Legutóbbi félresikerült mondata, az átélt szörnyűségek és az oldalamat furdaló kíváncsiság nagyon felbőszített, mégis visszafogtam a dühömet. Lehet, hogy csak azért nem szólt semmit, mert így próbálta leplezni a fájdalmát? Kudarcot vallott volna? Nem, ezt a gondolatot hamar elvetettem. Itt valami nincs rendben, valamilyen baljós sejtelem lett úrrá rajtam. Bárhogy törtem a fejem, képtelen voltam ésszerű magyarázatot találni a történtekre. A fák árnyékában akkor egészen sötétnek láttam mindent. Valami mégis azt súgta, hogy a lord életéért nem kell aggódnom, messze még az éjfél és addigra biztos sikerül megtalálni a megoldást. De akkor mégis mi zavart annyira?

   Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megláttam a kastélyt. A komornyik arcára látható módon kiült a döbbenet, amikor meglátott minket. Nagyon kimerített minket az út, arra maradt még egy kis erőnk, hogy az ebédlőbe vonszoljuk magunkat. Holmes levetette magát a legközelebbi székbe, majd miután megkértem Richmondot, hogy hozzon valamit inni, én is hasonlóan tettem. Alighogy elment, a lord jelent meg az ajtóban.

- Úristen, mi történt magukkal?

- Volt egy kis afférunk a vaddal, amit kiszemeltünk magunknak – hunyorított Holmes.

   Miután megkaptuk az innivalót, lassan újra szétáradt tagjainkban az életerő. Miközben én szakszerűen elláttam a sérülését, Holmes nagy vonalakban vázolta mi történt.

- Önök a halál torkából tértek vissza, miközben én békésen kártyázgattam azzal a szent meggyőződéssel, hogy egy könnyű sétára indultak. Bevallom, szörnyen röstellem magam, hogy iderángattam önöket és ezzel az életüket tettem kockára!

- Nincs oka rá, hogy szemrehányást tegyen magának, lord Cunningham, akit a könnyelműség vétke terhel, csakis én lehetek – mondta Holmes szemlesütve. Jól láthatóan bűntudat gyötörte. Egy pillanatig ellágyultak a vonásai, azt hittem, talán végre megnyílik előttünk. Ehelyett megmakacsolta magát és utat engedett régi, megfontolt önmagának. – Uraim, azt hiszem, ideje volna nekilátni a csapda megszerkesztésének!

   Gyorsan ruhát váltottunk és ekkorra barátomba visszatért régi tettereje. Kissé húzta ugyan a lábát, de úgy tűnt, most a fájdalom érdekli legkevésbé.

- Hamarosan beesteledik, egy percet sem veszíthetünk, ki kell építeni a védelmi bástyánkat! Watson hozza rendbe a pisztolyát, ha jól sejtem a délutáni fürdőzés nem tett neki jót. Aztán pedig a lorddal keressenek jó erős köteleket, egy tolvajlámpást és az ő fegyvertárából is vegyenek magukhoz még két pisztolyt a biztonság kedvéért.

   Miután kiadta az utasításokat, hívatta Richmondot és megkérte, kerítse elő a szobalányt. A szegény pára már jóval előttünk visszaért a kastélyba, hogy elrejtőzzön saját szégyene elől, nem volt épp jó állapotban.

   Nem értettem igazán, mire kell ez a furcsa fegyverkészlet, főleg a kötél és a tolvajlámpás nem volt világos számomra. Arra mindenesetre jó volt, hogy addig a lord figyelmét sikerült egy kicsit elterelni a találgatásokkal. Ő ugyanis egyre riadtabban rándult össze, valahányszor kongatni kezdett az óra.

   Szép lassan ránk sötétedett, összeszedtünk minden kelléket, mire Holmes csatlakozott hozzánk.

- Lord Cunningham, kérem nyugodjon meg, nem fenyegetheti közvetlen veszély, mindazonáltal örülnék, ha segítene!

- Megteszek minden tőlem telhetőt, számíthat rám, hiszen én kevertem magukat ebbe az egészbe.

   Holmes még mondani akart valami, de az ajtóban megjelent a komornyik, köhintett egyet, hogy magára vonja barátom figyelmét:

- Beszéltem a szolgákkal uram, és elintéztem mindent, ahogy kívánta. Minden lámpást eloltunk és visszavonulunk a szobáinkba. Ha bármire szükségük lenne, uram…

- Akkor azt azonnal tudatni fogjuk, Richmond, köszönöm! Most pedig mi felköltözünk szépen a régi szárnyba!

   Tanácstalanul néztünk össze a lorddal. Ahogy felmentünk a lépcsőn a saját lakrészünk felé, egyre sötétebb és kihaltabb lett mögöttünk az épület. A szolgák mind csendben meghúzták magukat. A folyosó végén egy hatalmas faajtó állt, ez nyílt a régi lakrészre.

   Holmes elővett egy kulcsot, amit minden bizonnyal a komornyiktól szerzett. Meggyújtotta a lámpást, átadta nekem és kinyitotta az ajtót. Hangos nyikorgásra számítottam, de meglepő módon az ajtó egész halkan adta meg magát. Egy igen kísérteties világ tárult fel a szemünk előtt. Azt a néhány bútort, amit még ott hagytak, mind fehér vászonnal takarták le, a sarkokban zsákmányra éhes pókok vertek tanyát. Látszott, hogy ezt a szárnyat nem lakják.

   Néha fájdalmasan nyikorgott a talpunk alatt a parketta, a lámpás fénye szokatlan árnyakat rajzolt a falra. Holmes a folyosó legvégén lévő szobába vezetett minket. Még mielőtt beléptünk volna a szobába, eloltotta a lámpást, így csak a telihold fényénél tájékozódhattunk.

   Ahogy lassan hozzászokott a szemem a sötétséghez, kezdett kirajzolódni előttem a szoba. Semmilyen berendezés nem volt benne. Amennyire sikerült beazonosítanom, ez lehetett az a sarokszoba, ami közvetlenül a felállványozott résznél helyezkedett el. Az egyik falánál az ablak pont erre az állványra nyílt, a másik falon lévő a kastély parkjára nézett.

- Uraim, most egy kicsit várakoznunk kell. Watson, legyen szíves, adja ide az egyik pisztolyt! Köszönöm! Javaslom, hogy önök is tartsák a kezük ügyében, de könyörgök, csak végszükség esetén használják! A továbbiakban pedig kérem, tartózkodjanak a beszélgetéstől! 

   Holmes még az őrhelyünket is kijelölte. A lord közvetlenül az ajtó mellett a falnál helyezkedett el, én valamivel távolabb tőle úgy, hogy pont ráláttam az ablakra, Holmes pedig az ablak közelében telepedett le. A lámpást a lordra bízta.

   A feszültség az idő előrehaladtával egyre tapinthatóbb volt. Csak sejtéseim lehettek, miért kuksolunk itt a sötétségben. Időnként hallottam a lord zilált lélegzetvételét. Talán gondolatban még mindig a halálra készült. Holmes szorosan a falhoz lapult és mozdulatlanságával leginkább egy szoborra emlékeztetett. Meglepve tapasztaltam magamon, hogy sem a fáradtság, sem az éhség nem vett erőt rajtam, pedig minden bizonnyal késő lehetett már. Valahonnan messziről halk foszlányként néha beszűrődött az óra kongása. Tizenegy, negyed tizenkettő, fél tizenkettő… Az egész légkört tompa némaság uralta. Nem volt nehéz elképzelni, hogy a kastély többi részében is hasonlóan kísérteties csend honol.

   Háromnegyed tizenkettő… Egy pillanatra közelebb húzódtam a lordhoz és bátorítólag megszorítottam a kezét. Jeges volt az érintése, már rettegett a pillanattól, amikor éjfélt üt az óra. Az érzékeim egyre élesebbek lettek, kezdtem úgy érezni, hogy már tökéletesen látok.

   És akkor felhangzott az éjfélt jelző kongatás. A lord megijedt a hang hallatán, de ami ezután következett, az énrám is hasonló hatással volt. Tompa nesz szűrődött be kívülről. A hold fénye pont az állványzatot világította meg és a szemközti falra vetítette annak árnyképét. Láttam, amint barátom felegyenesedik, és minden idegszálával az elkövetkezendőkre koncentrál.

   Újabb nesz, most már be tudtam azonosítani, mi lehet az: valaki épp az állványra mászott fel. Kibiztosítottam a fegyveremet és lélekben próbáltam felkészülni. A hold egy férfi árnyát vetítette a falra. Holmes, bár jól látta ezt, még mindig nem mozdult, mi pedig követtük a példáját.

   Az idegen elbabrált egy kicsit az ablakkal, de minden komolyabb nehézség nélkül sikerült feltolnia az alsó ablaktáblát. Holmes kivárta, amíg az egész felsőtestét előretolta a nyíláson, majd abban a pillanatban egy erős ütést mért a behatoló tarkójára. Az idegen a földre zuhant, de hamar összeszedte magát és rárontott a barátomra. Heves dulakodásba kezdtek. Holmes néhány sikeres ütéssel eltalálta a férfit, mire az kissé hátratántorodott, majd még erőteljesebb mozdulattal a falhoz taszította Holmest. Annyira gyorsan pergett le ez az egész, hogy szinte fel sem tudtuk fogni, mi történik. Úgy éreztem megállt az idő és akkor tértem magamhoz, amikor az idegen fojtogatni kezdte. Abban a pillanatban támadtam hátba, és a pisztolyommal egy erős ütést mértem a fejére. Ettől végre ájultan rogyott össze.

- Meg kell hagyni Watson, nagyon ütősek az érvei a gazfickó meggyőzésére!

   Kicsit összeszedte magát, majd gyorsan megkötözte az idegent. A lord halálra váltan reszketett a sarokban, majd mikor felgyújtottuk a lámpást, lábai felmondták a szolgálatot és a földre rogyott.

- Ezt az én idegeim már nem bírják… – nyögte.

   Holmes valahonnan előkerített egy kis sherryt és a lordba diktált belőle egy pár kortyot, mire lassan visszatért belé az élet. Az ismeretlen férfi még mindig eszméletlenül feküdt a földön, de ha magához tért volna sem lett volna sok lehetősége a mozgásra, Holmes olyan erősen megkötözte. A lord esetlenül az arcába világított, döbbenet ült ki az arcára, majd csak kibökte:

- Én ezt az embert nem ismerem!

   Fekete hajú, fiatal, sápadt bőrű férfi feküdt előttünk a földön. A szobalány leírása alapján kétség sem fért hozzá, hogy ő Pendleton Smith. Vajon ő támadt ránk délután is?

- Azt hiszem uraim, itt az ideje, hogy mélységes elnézést kérjek önöktől, ugyanis nem avattam be önöket mindenbe…

   Alighogy Holmes belekezdett, a férfi magához tért és sziszegő hangon szitkozódni kezdett:

- Maga nyomorult, Holmes! Legyen átkozott!

   Minden erejét megfeszítve próbálta kiverekedni magát a kötelek szorításából, de erőlködése csak még jobban kifárasztotta.

- Lord Cunningham, megnyugodhat, ha jól sejtem, az ön életét senki nem fenyegeti és nem is fenyegette soha.

   Egyszerre szakadt fel mindkettőnkből a kérdés:

- De hát akkor ki ez?

   Holmes odahajolt a fogolyhoz és a lámpást egyenesen az arcába irányította:

- Hadd mutassam be Mr. Andrew Pietersfieldet, aki a kétes emlékű Moriarty professzor unokaöccse…

- A szájára ne merészelje venni a nevét!

   Úgy tűnt, Holmes megelégelte a heves ifjú kitöréseit, a zsebéből elővett egy kendőt és bekötözte a száját.

- Rendben uraim, most már nyugodtan beszélgethetünk. Hamarosan Lestrade felügyelő is megérkezhet, még délután üzentem neki, hogy még ma éjjel jöjjön el ide. Javaslom, hogy az urat vigyük le az ebédlőbe, ott nyugodt körülmények között tisztázhatunk mindent…

- Watson barátom, most már eljött az ideje, hogy mindenről beszámoljak – kezdte Holmes az ebédlő kandallójának támaszkodva, miközben rágyújtott egyik kedvenc pipájára. – Tartok tőle, hogy szokatlan viselkedésem már a kezdetektől felkeltette a gyanúját, de kérem értse meg, nem avathattam be, mert azzal sokat árthattam volna mindkettőnknek.

- Mégis, Holmes miről beszél?

- Mint már mondtam, ez a fiatalember közvetlen rokonságban áll az én néhai nagy ellenségemmel. Emlékszik, amikor pár napja éppen arról beszéltünk, hogy a szervezet ügyeinek elemzése még új veszélyeket előzhet meg? Maga eddig szentül meg volt győződve róla, hogy már minden bűnös a rács mögött ül, de sajnos még egy valakiről megfeledkeztünk. Már egy ideje tudok róla, hogy Pietersfield bosszút akar állni rajtam és ebben nem csak nagybátyja iránt érzett szeretete vezérli, hanem az is, hogy elvágtam minden olyan lehetőségtől, melyből mostanában szép jövedelmet remélhetett volna.

   A férfi eközben ficánkolni kezdett a karosszékben, ahova kikötöztük. Holmes jeges tekintettel tartotta felé pisztolyát, mire ő abbahagyta a mocorgást. Valószínűleg feladta.

- Már egy ideje azon dolgoztam, hogyan volna lehetőségem elcsípni a gazfickót – folytatta. – Londonból elmenekülni… ezt nem tartottam volna szerencsés ötletnek, múltkor sem működött a legtökéletesebben. Londonban maradni pedig felért volna az öngyilkossággal. A legjobb időben érkezett a meghívása, drága lord – fordult vendéglátónk felé. – Szükségem volt rá, hogy kissé átgondoljam az egészet és egy rövidke időre eltűnjek üldözőm szeme elől. Úgy tűnik, cselesen kijátszottuk egymást drága uram, mivel engem sem az ön állítólagos kémiai felfedezése vezetett rá, hogy elfogadjam a meghívást…

- Szóval rájött, hogy csak kifogás volt? – a lord arcáról döbbenet tükröződött.