Amikor éjfélt üt az óra…

- Be kell valljam Watson, nagy örömmel és megnyugvással tölt el, hogy elkísért…

   Ahogy ült ott velem szemben és egy csibészes mosoly jelent meg a szája szegletében, nem lehetett rá haragudni. 

- Szerencséje, hogy már jobb kedvemben vagyok. Meg kell hagyni, a pokolba kívántam reggel, amikor hajnali fél hatkor kirángatott az ágyból. De így, hogy végre sikerült elérni a vonatot és már kifelé robogunk a városból, sokkal nyugodtabb vagyok. Csak azt nem értem, hol késlekedett az utolsó pillanatig. Már azt hittem eltűnt!

   Nem válaszolt, csak elővette a zsebéből a Times legfrissebb, gondosan összehajtogatott számát és meglobogtatta a szemem előtt. Ahhoz pedig nem kell az ő tehetsége, hogy kitaláljam, minek neki az újság.

- De az Isten szerelmére, Holmes! – tört ki belőlem. – Pihenni megyünk, magának meg ilyenkor is csak a bűntényeken jár az esze! 

- Pihenni megyünk, valóban, de meg kell hagyni, hogy házigazdánk rém unalmas alak, nekem aztán elhiheti!

- El kell ismernem, hogy még valóban nem sokat tudok Lord Cunninghamről, de akkor is az ő vendégszeretetét élvezzük egy ideig!

- És maga talán kellemesen el is töltheti azt az időt. A Neatherthorn-i kastélyhoz tartozó hatalmas terület igen gazdag vadállománnyal rendelkezik és némi erdei séta is jót fog tenni az én Watson barátom romantikus lelkialkatának…

- Meg a maga egészségének is! Amióta visszatért Londonba és sikeresen leszámolt Sebastian Moran ezredessel, szinte egy perc szabadideje sem volt. Ne is tagadja, meglátszik az arcán, a vidéki levegő tehát magának is jót fog tenni!

   Erre nem mondott semmit. Egy pillanatig olyan volt az arckifejezése, mint egy sarokba szorított gyereknek. Hamarabb ismerte volna be, hogy szerelmes, mint azt, hogy nincs épp jó bőrben.

   Miközben alaposan elmerült a bűnügyi rovat tanulmányozásában, én nézelődéssel múlattam az időt. A lord meghívása a legjobbkor érkezett és már az is nagy hatással volt rám, mikor a vonat végre elrobogott az utolsó londoni épület mellett is. De egyre az motoszkált bennem, hogy az égvilágon semmit nem tudok vendéglátónkról és arról sem, Holmes ugyan honnan ismerheti. Kíváncsian fürkésztem barátom arcát, aki ezt valószínűleg észre is vette, mert nemsokára így szólt:

- Ne várjon semmiféle nagy történetet Watson, – kezdte, miközben éppen csak fel-felpillantott az újságból – mindössze arról van szó, hogy a lord szakértője a kémiának, és mint olyan, elismeri az én tudásomat is. Közös szenvedélyünk még az egyetem évei alatt hozott össze minket.

- És hogyhogy épp most hívta meg magát?

- Ó, hívott ő már engem ezerszer is, csak mint már utaltam rá, nem valami szórakoztató társaság ő a magamfajtának. Nem épp a szerénység mondatja velem, de szaktudásban sikerült már túlszárnyalnom, az ő egyszerű vidéki élete pedig szintúgy nem jelent számomra szórakozást. Ez az ember arcán viseli és szemében hordozza ősi famíliája minden gyötrelmét. Talán magát elszórakoztatják majd a családi históriák, amikből azért akad bőven a tarsolyában. Szóval, visszatérve a meghívásra, pár napja kaptam tőle egy levelet. Értesült szerencsés megmenekülésemről, mint írta, eltűnésem és állítólagos halálom őt is megrázta. Annak örömére, hogy mintegy újjászülettem… ne nevessen Watson, ezt a kifejezést ő maga használta és kitűnően szemlélteti az ő ódon és szentimentális stílusát, szóval ennek örömére úgy döntött, tesz még egy kísérletet és megpróbál elcsalogatni a birtokára és hű krónikásomat is szívesen látja. Mellesleg utalt arra is, hogy tett egy új felfedezést valamely savval kapcsolatban…

- Maga pedig igencsak érdeklődik ezen újdonság iránt, ne is tagadja!

- Ahogy mondja, Watson, rátapintott az én gyenge pontomra – ismerte el, miközben jókedvűen nevetett – nagyon érdekel, képes volt-e még valami ígéretes eredménnyel előállni. 

   Itt beszélgetésünk ismét elakadt, így átadtam magam a táj élvezetének. Eközben Holmes felpattant és óvatosan kinézett a fülkéből.  

- Mi a baj Holmes, hiszen megkerült minden csomagunk…

   Réveteg tekintettel fordult felém.

- Valóban? Rendben, akkor bizonyára én felejtettem el valamit…

   Más helyzetben talán csodálkoztam volna ezen a feledékenységen, ami egyáltalán nem volt jellemző barátomra, most azonban elnézőbb voltam. Amióta A lakatlan ház címmel leközölt eset újra visszavezette barátomat a Baker Streetre, Holmes jócskán el volt látva munkával. Idegei gyakran pattanásig feszültek, nagyon lefogyott a helytelen táplálkozás és rendszertelen alvás következtében, valóban ráfért már a pihenés.

   Én mégis nyugtalan voltam a tétlen pihenés miatt. Ilyenkor szokott ugyanis gyakrabban előkerülni egészségének másik megrontója, az a bizonyos hét százalékos oldat. Amikor ez eszembe ötlött, legszívesebben átkutattam volna a poggyászát, hogy ennek a káros szokásnak minden tartozékát eltüntessem. Az már rég nem is volt kérdéses, hogy a szörnyű eszközöket magával hozta-e van sem. Ahogy elhagyott kis tanyák sora suhant el mellettem, lassan mégis megnyugodtam, és más irányba tereltem gondolataimat.

   Miközben magamba szívtam az elsuhanó kora nyári táj színeit, formáit és beszűrődő illatát leírhatatlan nyugalom töltött el, és némi boldogság lopózott a szívembe. Az andalító nézelődés közben azonban néha átpillantottam barátomra. Láthatóan igen nyugtalan volt, folyton fészkelődött ültében, aztán meg kifelé bámult, hol az ablakon, hol a fülkén, szórakozottan dobolt az ujjaival a karfán, máskor meg a legnagyobb zajt csapta a szerencsétlen újság gyűrögetésével. Mint egy nagy gyerek, akitől elvették a legjobb játékát, és most az a büntetése, hogy nyugton üljön egy óráig. 

- Ennyire nincs ínyére az utazás, Holmes?

   A kérdésem szemmel láthatóan váratlanul érte.

- Ugyan miből gondolja? Azt hittem már rég alszik…

- Úgy viselkedik, mint egy kalitkába zárt madár. Mutathatna azért több lelkesedést is! Mellesleg emellett az állandó zaj mellett, amit a fészkelődésével csap, még véletlenül sem tudnék elaludni, pedig igazán jól esne már!

- Akkor mégis mire vár Watson? – förmedt rám.

   Szemmel láthatóan megbántódott. Mérgesen a földhöz vágta az újságot és kiment a fülkéből a folyosóra. A szállingózó füstből láttam, hogy nem ment messzire, valahol a közelben cigarettázhatott.

   Be kell valljam, nem esett jól a kirohanása. Annyi szörnyűséget túléltünk már együtt, és pont akkor kell hajba kapnunk, amikor pihenni megyünk. Mérgesen fontam össze a karjaimat és nem néztem többé más irányba, csak kifelé az ablakon. De a színes táj fokozatosan egyre jobban elszürkült és már nem is leltem benne akkora örömömet, mint az imént.

   Lassan elnehezült a szemem és elmerültem az álmok birodalmában. Először mindenféle furcsa kép kergetőzött a szemem előtt. Láttam Holmest, amint épp egy hatalmas kémcső fölé görnyed és mikor észrevesz, sátáni vigyorral így szól:

- Kifejlesztettem egy szert, ami ezerszer hatékonyabb, mint a hét százalékos oldat, úgyhogy nyugodt lehet, ahhoz többet nem nyúlok! – ezután szörnyű kacagásban tört ki.

   Ezt a látványt nem bírtam elviselni, így rohanni kezdtem, de a lábaim nem vittek előbbre. Zuhanni kezdtem és egy hatalmas könyvtárszobában találtam magam. Holmes és Moriarty professzor sakkozott. Közelebb lopództam hozzájuk. Elbűvölve néztem a sakkbábukat. Olyan ismerősnek tűntek. Moriarty figurái nagyon hasonlítottak azokra a bűnözőkre, akikkel Holmes eddig leszámolt, a huszár figurája egészen biztosan Moran ezredes volt. Holmes bábui között pedig felfedeztem Lestrade felügyelőt, a királynő pedig fölöttébb hasonlított az emlékezetes Irene Adlerre. Már úgy tűnt, Holmes áll nyerésre, amikor a professzor felszólította, hogy haladéktalanul vonuljon vissza. Barátom fölényesen nézett ellenfele szemébe, de egy szót sem szólt.      

- Az én kezem jóval messzebbre ér, mint gondolná! – üvöltötte Moriarty.

   Ezt már nem hagyhattam annyiban. Karon ragadtam Holmest, aki eddig figyelemre sem méltatott és próbáltam elrángatni onnan. Mikor az igen távolinak tetsző ajtó közelébe értünk, lövés dördült el. Egy örökkévalóságnak éreztem, míg végre meg bírtam fordulni és akkor láttam, hogy barátom holtan esik össze. A külvilág megszűnt létezni, ő meg csak feküdt ott és az ingén hatalmas vérfolt vöröslött. Akkor már biztosan tudtam, hogy meghalt. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, hirtelen rám pillantott és furcsa mosollyal így szólt:

- Mi az, Watson, elaludtunk? 

   Pontosan erre a hangra riadtam fel. Barátom még talán pont időben rángatott ki ebből a szörnyű rémálomból, én pedig csak ennyit tudtam mondani:

- Ne tegye ezt többet, rendben?

   Az arcán nem látszódott sem megütközés, sem lelkiismeretfurdalás, semmi efféle, csak barátságos hangon odavetette:

- Ideje készülődni, mindjárt ott leszünk!

   Mintha kicserélték volna, jókedvűen mosolygott és miközben összeszedte a csomagjait, meg mertem volna esküdni, hogy dudorászik. Úgy tűnt, az előbbi veszekedés nyoma a szörnyű álommal együtt elszállt. 

   A vonat begördült a kis vasútállomásra. Egy kocsi már várt ránk. Mint megtudtam, ez az állomás van legközelebb a Neatherthorn-i kastélyhoz, és innen még utaznunk kell egy kicsit. Többször is megfordult azóta a fejemben, hogy ha ez volt a legközelebbi állomás, szörnyű messze lehetett minden távolabbi.

   Elég sokáig tartott a kocsikázás, de tulajdonképpen kellemes út volt. Kicsit még zúgott a fejem az előbb átéltektől, barátom viszont nem látszott sem fáradtnak, sem ingerültnek többé, csendben cigarettázgatott mellettem. Nem is törtem a fejem a hirtelen hangulatváltozáson, figyelmemet lekötötte a táj szépsége. Igaza volt Holmesnak, itt aztán tényleg kellemes sétákat tehet az ember, a hozzám hasonló nagyvárosi pedig szinte soha nem lát ilyen varázslatos, érintetlen vidéket.

   A keskeny kocsiút fölött lágyan hajolt össze a fák lombkoronája, a beszűrődő napfénytől úgy tűnt, mintha óriási gyémántokkal lenne ékesítve. A háborítatlan csend körülölelte a tájat, amit néhol az erdei madarak csodás éneke tört meg. Ebben a környezetben az ember képes lenne minden búját és fájdalmát elfelejteni. Ahogy egy tisztáson lévő kereszteződéshez értünk, a kocsis balra mutatott:   

- Arra van Dukesberg. Uram szolgálói jórészt onnan származnak, mint ahogy én is.

   Ennyit mondott az egész út alatt. Nemsokára egy ősrégi, faragott díszítésű kőkapuhoz értünk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mindjárt feltárul előttünk maga a kastély.

   Már többször is megpróbáltam elképzelni, milyen lehet ennek a vidékre visszahúzódott úrnak a birodalma. Kisebb, düledező falú, ódon épületet láttam magam előtt, melynek folyosóin, mint egy agg kísértet, maga az ősz hajú lord suhan végig kezében néhány kémcsővel, mint ahogy néha Holmest is látni. Erre a pontra jutva mindig megálltam. Nem illendő úgy képet alkotni valakiről, hogy nem is ismerjük. Utólag már azon is szégyenkeztem, hogy idáig eljutottam.

   A buja növényzet között egyre szélesedett maga az út és az azt övező gondozott gyep is, míg végül feltárult előttem maga a kastély. A döbbenettől először nem is jutottam szóhoz. A gyep és a fák zöldjétől és az ég kékjétől keretezve lustán és méltóságteljesen terpeszkedett előttem egy hatalmas épület, ami minden elképzelésemet felülmúlta.

   Ahogy közelebb értünk, láthattam, hogy a távolabb eső szárnyat állványok borítják, valószínűleg renoválják azt a részt, bár munkásokat nem láttam. Kicsit olyan hatást keltett, mint egy beteg végtag egy életerős testen. Az épület többi része ugyanis lenyűgözően nézett ki, bele sem mertem gondolni, mennyibe kerülhet a fenntartása egy efféle épületnek.

   A kocsi a bejárathoz, egy hatalmas faajtóhoz gördült, melyet görög építményeket idéző oszlopok fogtak közre. A homlokzaton az 1635-ös évszámot fedeztem fel. Az ajtóban megjelent egy merev tartású férfi, valószínűleg valamelyik szolga lehetett. Az a gondolatom támadt, hogy ez az ember tökéletesen illik ehhez a kastélyhoz. Ahogy állt ott, mint aki karót nyelt, érzelmeket nem tükröző, vagy inkább pöffeszkedőnek ható arckifejezésével, szinte hallottam magam előtt, ahogy érces hangján bejelenti a ház urának, hogy megérkeztünk. És ekkor újabb képek rohamoztak meg magáról a vendéglátónkról. Az előbbi reszketeg tartású görnyedt kísértet szertefoszlott és átadta a helyét egy kövérkés, méltóságteljes, nemes vonású úrnak. Még mielőtt egy rizsporos parókát is a fejére képzelhettem volna, a szolga megszólalt:

- Üdvözlöm önöket uraim a Neatherthorn kastélyban. Richmond vagyok, a komornyik. Az úr már izgatottan várta érkezésüket.

   Miközben kiszálltunk a kocsiból, utasította az odarendelt inast, hogy csomagjainkat vigye a szobánkba. Bevezetett minket a kastély előterébe és közölte, hogy azonnal jelenti érkezésünket a lordnak. Erre azonban nem volt szükség, hiszen a formalitásokat mellőzve hamarosan megjelent maga a ház ura is. Ahogy álltunk ott az előtérben, gyermeki örömmel szaladt le a lépcsőn a lord, akit hangja már messzire megelőzött:

- Holmes, mennyire örülök, hogy végre megérkeztek!           

   Ekkor foszlottak szét végképp az én rizsporos parókás-kísértetes vízióim. A lord minden elképzelésemnek ellentmondott. Egy hat láb magas fiatal, sovány, de életerős férfi jelent meg előttünk, akinek a szeme csillogott az örömtől. Barátságos ember lehetett, ez messziről sugárzott róla. Az arca sem olyan volt, mint hittem.  Nemesi származását leginkább csak a szája és orra vonala valamint a finoman metszett arcél tükrözte. Nagy, kíváncsi kék szemeivel végigfürkészett minket. Hirtelen kirohanását leplezendő zavartan simította hátra szőkésbarna haját. Mondanom sem kell, viselete is inkább a legújabb ízlést tükrözte, nem pedig a több száz éves nemesi hagyományokat. Nem tudtam eldönteni, hogy Holmes jellemezte-e rosszul, amikor unalmas természetéről és hányattatott sorsáról beszélt, vagy a mi érkezésünk változatta meg ennyire.

- Bocsássanak meg uraim, hogy csak így lerohantam önöket, de már igen rég nem volt látogatóm és nem túl változatos az élet erre felénk. Holmes barátom, nincs mostanában valami jó színben – mondta, miközben játékosan vállon veregette. – Remélem, hogy a birtokomon új erőre kap, bizonyára kimerítették az elmúlt évek eseményei.

   Holmes csak egy biccentéssel és valamiféle halk mormogással felelt. A lord pedig barátságos arccal felém fordult:

- Ön pedig bizonyára Watson doktor, nagyon örülök, hogy végre megismerhetem – mondta, miközben erős kézfogással is köszöntött. – Elmondhatatlanul hálás vagyok a munkájáért. Mindig elolvasom az írásait, így legalább nyomon tudom követni, mire vitte az én híres barátom. Nagy izgalommal szoktam várni az újabb beszámolókat. Valóban remek írások!

- Ó, igazán köszönöm uram, az én kis fércmunkáim nem érdemelnek ekkora dicséretet.

- Már hogy is ne érdemelnének! Bár, mint azt is olvasom időnként, talán nem ütik meg a tudományos mércét – ekkor csibészesen Holmes felé kacsintott, akit láthatólag nem bántott a célozgatás – mindenesetre a hozzám hasonló egyszerű olvasókat nagyon is magával tudja ragadni. Együtt osztoztam önnel megrendülésében, amikor beszámolt Holmes eltűnéséről, de annál nagyobb volt az örömöm, mikor értesültem róla, hogy mégis sikerült kimenekülnie abból a pokoli helyzetből. Ezért is gondoltam, hogy teszek még egy kísérletet és megpróbálom végre elcsalogatni ide. Nagy örömmel tölt el, hogy van végre társaságom.  

   Eme barátságos fogadtatás után elfeledtem minden rossz előítéletemet és a veszekedés Holmesszal is távolinak tűnt már. A komornyik megmutatta a szobáinkat, kicsit rendbe hoztuk magunkat és csatlakoztunk a lordhoz, aki már előkészíttette számunkra a kissé eltolódott ebédet. Mint ahogy arra vendéglátónk is utalt, szívesebben várt meg minket az ebéddel, ha már úgyis társasága érkezik.

   Egy óriási szobába, vagyis inkább terembe vezettek minket, aminek egyik oldala csupa ablak volt és a kastély szépen gondozott parkjára nézett. A másik oldalon pedig a család ősi tagjainak portréi sorakoztak. Nemes tekintetű, kecses dámák, harci tűztől fűtött lovagok, kényeskedő gavallérok egész sora vonult fel előttünk.

   A lord gyorsan az asztal felé mutatott. Halkan megjegyezte, hogy a családi képtár bemutatását inkább az étkezés utánra hagyná, mivel biztosra veszi, hogy Holmest úgyis untatná a dolog. Engem viszont nagyon is érdekeltek ezek a képek. A hosszú, díszes asztal is csak tovább fokozta a terem hangulatát és régmúlt idők nagy úri lakomáit idézte elém. A lord helyet foglalt az asztalfőn, mellette várt ránk a másik két teríték. Az asztalnál ülve jobban szemügyre vehettem a szoba végén álló kandallót, ami fölött egy tekintélyes fegyvergyűjtemény pompás darabjai csillogtak.

- Régi családi örökség – legyintett lord Cunningham, bizonyára észrevette, mennyire lenyűgöznek ezek a tárgyak. Leírhatatlan hangulata volt ennek a teremnek, mintha visszautaztam volna az időben.

   Az ebédet is csak ehhez hasonló jelzőkkel illethetem: fejedelmi. Miután elfogyasztottuk a kiváló fogásokat, kényelmesen elnyújtóztunk a székeken és beszélgetni kezdtünk. A lord még egyszer elnézést kért a talán túl heves fogadtatásért. Mint utalt rá, már évek óta nem volt huzamosabb ideig látogatója, ezért kissé elszokott már a nemesekhez méltó tökéletes viselkedési normáktól.

   Azután alaposan kikérdezte barátomat, hogyan alakult az élete azok után, hogy utoljára találkoztak és különös részletességgel érdeklődött az elmúlt pár évről. Bebizonyosodott az is, hogy jobb társalgó és vendéglátó annál, mint amilyennek leírta magát és örömmel tapasztaltam, hogy jobban ismeri barátom szeszélyes alkatát is, mint gondoltam volna.     

- Úgy látom, Holmes, azért olyan nagyon nincs ínyére, hogy így kifaggatom. Tudja, doktor – fordult felém – már az egyetem évei alatt is így ment ez. Én csak fecsegtem, és ha szerencsém volt, barátunk méltatott is néhány szóra. Nem baj, annál jobb, hogy most legalább jó kedvében találtam. De ismerve önt, most sem fogja felesleges semmittevéssel múlatni az időt, nem igaz?

- Valóban, őlordsága még mindig jó emberismerő – mondta Holmes, de ezt inkább csak magának jegyezte meg. – Magammal hoztam néhány jegyzetemet, amit szeretnék rendszerezni.

   Ahogy ezt kimondta, egy hatalmas kupac szanaszét hajigált papír képe jelent meg előttem. Láttam magam előtt, amint ennek a rengeteg iratnak a közepén ül és próbál belőle a maga szórakozott és hóbortos módján rendezett halmot készíteni. Alig tudtam visszafogni, hogy el ne nevessem magam.

- Doktor Watson, ön is hasonlóan képzeli el az elkövetkezendő napokat? – a lord szinte esdeklően nézett rám.

- Semmi esetre sem, nem szándékozom pihenés közben is a munkámmal foglalkozni, akkor nem is lenne igazi pihenés.

- Akkor mi jól ki fogunk jönni, úgy gondolom.

   Ez jó érzéssel töltötte el, szemmel láthatólag egy új szövetségesre lelt bennem. Nem fért a fejembe, hogy lehet ennyire magányos ez az ember. Felnevetett és barátom felé fordult.

- Kedves Holmes, ne is zavartassa magát. Ha jól sejtem, legszívesebben már az aktái mélyén kutakodna, úgyhogy most nem is tartom fel több kérdéssel. Érezzék magukat otthon!

   Holmes erre kihúzta magát, mormogott valami halk köszönöm-félét aztán magunkra hagyott bennünket. A lord pedig felém fordult és így szólt:

- Ha jól sejtem, még adós vagyok egy idegenvezetéssel…

   Azon a délutánon értettem meg, mit értett azon Holmes, hogy a lord rém unalmas alak. Ez a fiatalember ugyanis egy olyan ősi család sarja volt, melynek családfája egészen Hódító Vilmosig visszavezethető. A lord pedig a családi históriák és tragédiák kitűnő ismerőjének bizonyult. A képgyűjteményben nem akadt egy olyan kép sem, amiről ne tudott volna a maga élvezetes és választékos előadásmódjában mesélni. Holmes pedig soha sem rajongott igazán az efféle már-már művészi értékű előadásokért, így érthető is, hogy e két teljesen ellentétes érdeklődésű jellem csak a kémia keskeny határmezsgyéjén talál érintkezési pontokat. Mindenesetre az idő múlását nem is nagyon érzékeltem, csak egy távoli óra kongása szűrődött bele időnként a beszélgetésünkbe. Megtudtam például, hogy a fegyvergyűjtemény jelen lévő darabjai csak kis részét képezik a teljes családi örökségnek, amely a kastélyban itt-ott fellelhető. Ezek az eszközök hűen szolgálták a királyt és sok csatát megjártak.

   Igen színes képet kaptam a család történetéről is. A lord ősei akkor is a király pártján álltak, amikor az uralkodó élete veszélyben forgott.

   Az egyik képen egy zömök, kövérkés embert láttam, összevont sűrű szemöldöke alól kérlelhetetlen szigorral parázslott apró fekete szeme. Ő volt lord William, aki a kastélyt a maihoz hasonló formában építtette át. Az a szárny, aminél már korábban is felfedeztem az állványzatot, a kastély legősibb része, ennek megfelelően már nincs a legjobb állapotban és éppen a javításokon dolgoznak. Igazából olyan nagy szükség talán nem is lenne a rendbehozatalára, mert a kastélyban alig laknak, de a lord nem akarja megvárni, hogy életveszélyessé váljon. 

- Mivel jobb dolgom úgyse nagyon akad, nyugodtan elbíbelődöm ezekkel a munkálatokkal – jegyezte meg.

   Mutatott egy képet egy igen bájos ifjú hölgyről, aki a családi legendárium szerint majdnem VIII. Henrik felesége lett. Némi iróniával tette hozzá, hogy előbb meghalt, minthogy a frigy létrejöhetett volna. Nemes vonású államférfiak vonultak végig előttünk, mindegyik egy-egy különleges személyiség és sors.

   Aztán az egyik képnél a lord elnémult egy pillanatra. Meglepve fedeztem fel, hogy a képen látható fiatalember különös módon szinte megszólalásig hasonlít házigazdámra, csak a viselete egészen más. Még a nemes urak sorában is szemet szúrt az az igen díszes viselet, ami a Napkirály korának divatját idézte fel bennem. Már épp meg akartam jegyezni, milyen megdöbbentő a hasonlóság, amikor gondolataimat szerencsére félbeszakította a lord következő története:

- A hagyomány szerint ő a család fekete báránya, Archibald… – hangja itt egy kissé elkomorult. – Kitűnő kardforgató volt, de jellemének szörnyű vonásai hamar kiütköztek. Örökké lázadozott, cselszövéseken törte a fejét. Atyja akarata ellen fordult, amikor részt vett egy összeesküvésben, ami egy király elleni merényletre irányult. Heves természete lett a veszte is, amikor egy porosz herceget magára haragított. Egy párbaj során ugyanis a herceg az egész udvar szeme láttára végzett vele. Utolsó szavaival atyját és fivérét átkozta és sajnos úgy tűnik, ez az átok a mai napig él. Anyám, aki mindig is szentimentális hajlamú volt, gyakorta utalt rá, mennyire hasonlítok Archibaldra és mindig hozzátette, hogy én leszek az, aki majd megtöri ezt a szörnyű átkot.    

- Hadd jegyezzem meg uram, én úgy látom, hogy csak a külső tulajdonságait örökölte, jellemében nagyon is különbözőnek mutatkozik. Én hajlok arra, hogy édesanyjának igaza lehetett.

- Kedves, hogy ezt mondja, pedig nagyon is téved – lehajtott fejjel, komoran, mintegy magának mormogva elindult a terem túlsó végébe, miközben így folytatta. – Azóta jó pár év eltelt és nem volt egy olyan generáció sem, ahol valami szörnyűség ne történt volna. Kegyetlen gyilkosságok, árulások áldozatai következtek ezután, forradalmak, tűzesetek, vérfürdők, járványok és még így sem teljes a sor. Időnként elgondolkodom rajta, hogy maradhattunk még mindig fenn. Az én szüleim egy tűzesetben vesztek oda. És az én generációmat sem kíméli az átok.

   Odalépett egy képhez, amiről egy mosolygós fiatalember nézett le rám.

- Ő a fivérem, Richard. Egy vadászbaleset során vesztette az életét.

- Őszintén sajnálom.

- Én is – mondta szemét lesütve – ezért azóta nem is járok vadászni. Nincs is, aki elkísérjen. Tudja – felém fordult és most egészen másnak látszott, mint az előbbi szinte gyerekesen lelkes fiatalember és ekkor értettem meg, mire utalt Holmes a családi tragédiákkal – azért élek ilyen zárkózott életet, mert már nem is nagyon merek kimozdulni. Rokonaim nincsenek, új barátságot pedig nehezen kötök. Amikor még fiatal voltam és szertelen, rengeteget utaztam és nem hittem el ezt az ősi családi mesét. Kicsit ez az énem tört újra elő belőlem ma, amikor önök megérkeztek. Bejártam a fél világot és – itt kis szünetet tartott és tett néhány lassú lépést – a kalandozásaim alatt megtaláltam az én igazi társamat – felnézett egy képre, amiről egy elbűvölő szőke hajú hölgy pillantott vissza rá. – Ő Laura, a feleségem – megrázta a fejét és nagyot sóhajtott – még mindig úgy beszélek róla, mintha élne, pedig már öt éve, hogy őt is elvesztettem.   

   A szemem előtt megelevenedett a kép. Úgy tűnt, mintha még most is egymást néznék. A lordon látszott, hogy még mindig mennyire szereti őt, mintha a tekintete is elhomályosult volna egy pillanatra. Aztán megrázta magát, vett egy nagy levegőt és így folytatta:

- Szóval tartok tőle, hogy ez az átok a mai napig kísért és semmi esélyt nem látok rá, hogy képes lennék legyőzni. De hagyjuk is az én tragikus életem taglalását! Volna kedve megtekinteni a könyvtárat? Van egy pár igazi ritkaságom…

   Mosolyt erőltetett magára és ismét magára öltötte a vidám, barátságos férfi jelmezét. Ahogy a park szépségeit magyarázta a könyvtárba menet, én egyre csak azon tűnődtem, mennyire téved. Ha valakinek, hát neki megvan az ereje hozzá, hogy egy ilyen átkot megtörjön.

   A lord megmutatta a könyvtárat, a teljes fegyvergyűjteményt és amikor végül ránk esteledett, felajánlotta, hogy inkább holnap folytassuk az efféle beszélgetést.

- Igazán tapintatlanság volna tőlem, ha kihasználnám minden percét az ittlétüknek és nem hagynám, hogy pihenjenek. Elvégre azért jöttek, nem igaz? Mellesleg azt sem akarom, hogy első nap kifogyjunk a témából, aztán Holmes példáját követve a szobába kéne bezárkóznunk – cinkos mosoly suhant végig az arcán, majd barátságos hangon folytatta – ideje, hogy engedjem egy kicsit önt is lepihenni, meg aztán nekem is ki kell fújnom magamat. A vacsoránál találkozunk, barátom!

   Ez az utolsó szó nagyon is jól esett. Ahogy felmentem a lépcsőn és haladtam a szobám felé, kavargott a fejemben a sok történet, amit hallottam. Már egész más szemmel láttam ezt a kastélyt is, véres forradalmak és heves pártütések zajától távol, mégis a történelem sodrában ugyanolyan nyughatatlan és tragikus emlékezetű helyként. Ezek a falak sok olyan eseményt láttak már, amit én felfogni sem volnék képes. És ennek az állandó zűrzavarnak a közepén áll maga a lord, aki nem tört meg a sok szörnyű teher alatt. A gyermeklelkű, szórakozott világfi egy csapásra romantikus hőssé nőtt a szememben. Aztán eszembe jutott Holmes. Vajon tud ő minderről a szörnyű csapássorozatról? Kétlem, hogy a felszínes beszélgetésnél valaha is tovább jutottak volna. Épp ezért büszkeséggel töltött el, hogy házigazdánk így megnyílt előttem.

   Mielőtt azonban a saját szobámba mentem volna, gondoltam megnézem a barátomat, ugyan hogy haladhat a maga kis irathalmazával. Kopogtattam, mire egy alig hallható választ kaptam. Mikor benyitottam, Holmes nekem háttal ült a karosszéken. Állát a kezére támasztotta, azzal pedig a térdén könyökölt. Görnyedt hátának ívét lefelé lógó bal karja törte meg. Nem mozdult és nem szólt akkor sem, amikor közelebb léptem. Gyanús volt nekem ez a mozdulatlanság, de amikor szembe fordultam vele, megnyugodtam. A bal kezében nyoma sem volt tűnek, egy lapot szorongatott és üveges tekintettel bámult maga elé. A többi irat nem is egy kupacban, hanem szanaszét hevert a szoba padlóján. Újságcikkek, feljegyzések, ábrák, listák. Nagyon kellett vigyáznom, hogy össze ne tapossam őket, mert akkor aztán ez a hűvös nyugodtság nagy viharba csaphatott volna át.          

- Különös az élet, nemde Watson? – nem mozdult meg most sem, csak a tekintetét szegezte rám. – Moriarty professzor rég odaveszett és még a síron túlról is képes bosszút állni rajtam!

   Nem értettem ezt a különös filozófiai hangvitelt.

- Mégis miről beszél? Én úgy tudtam, hogy vele együtt az egész szervezettel is leszámolt.

   Hirtelen meglepően élénk lett, felpattant a székről és az ablakhoz lépett.

- De az adatok, Watson! – hangosan beszélt, szinte már kiabált, beszédét pedig heves gesztusokkal kísérte – Mit érek mindezzel, ha nem tudom újraalkotni a rendszert? Az a szervezet, aminek Moriarty csak az agya volt, száz meg száz szálból áll és nekem azt tudnom kell, hogy mindent megtettem-e ellene! Át kell látnom az egészet, ehhez pedig Moriarty eszével gondolkodva sejtről sejtre fel kell építenem az egészet!

- De a Scotland Yard már mindenkit letartóztatott…

- Ne is említse a Yardot! – hangja ismét csüggedtté vált és a karosszékbe vetette magát. – Éppen azért csinálom, hogy ezek a szerencsétlenek nehogy kiengedjenek akárkit is idő előtt. Amíg távol voltam, csak halmozták a felderítetlen ügyeket, és semmi esetre sem vették volna észre, hogy a fától nem látják az erdőt! Annyira egyértelmű volt, hogy az összes ilyen esetnek ők állnak a hátterében. Moriarty és bandája…

- Nem egészen értem a problémát, Holmes. Hol az a baja, hogy már kivesztek az igazi bűnözők, hol meg az, hogy nincs megfelelő munkája. Sikerült már az összes bűnözőt rács mögé dugnia, most meg azzal múlatja az időt, hogy a múltban keresgél megoldást lezárt ügyekre. 

- Bár átlátná maga is, Watson, mi is foroghat kockán. Ezeket az embereket örökre száműzni kell a társadalomból és ezt csak törvényes úton tehetjük meg.

   Akkor kimondtam:

- Maga fél, Holmes?

   Láthatóan nem döbbent meg.

- Aki bátor, az csak egy buta fajankó. Lestrade és kompániája nem fogja fel, hogy mekkora katasztrófa állhat előttünk. Ha nem tudom időben felnyitni a szemüket, elvesztünk.

   Ezzel a baljóslatú mondattal ért véget a beszélgetésünk. Olyan fagyos volt a légkör, hogy jobbnak éreztem, ha magára hagyom. Nem akartam, hogy a kétségbeesés örvénye magával rántson. Ezért lett volna ingerült a vonaton is? Talán még mindig a múlt árnyai kísértik? Akkor beértem ezzel a magyarázattal. Elvégre nem tudhattam igazán, milyen érzés lehetett megmenekülni a halál torkából. Van, akit ez az érzés a sírig elkísér. Ekkor ismét barátom túlfeszített tempójú legutóbbi hónapjaira gondoltam és ebben véltem megtalálni a megnyugtató választ a szokatlan viselkedésre. Mindenki a börtönben ült már, aki veszélyt jelenthetett volna, csak túlzásba viszi az aggodalmaskodást. Nem mellékes persze az sem, hogy a Scotland Yard képességeiről soha nem volt túl nagy véleménnyel. Ezzel részemről lezártam a kérdést.

   Mindennek ellenére a vacsora közel sem volt olyan fesztelen, mint az ebéd és az utána eltöltött órák és ezért némiképp szemrehányást is tettem magamnak. Úgy éreztem ugyanis, mintha én lennék a közvetítő két asztaltársam közt. Holmes még mindig az előbbi beszélgetés hatása alatt állt, a lord pedig szintén zavarban volt. Lehet, hogy attól tartott, lelepleztem Holmes előtt délutáni ellágyulását? Mindenesetre a vacsorát hamar befejeztük és nem sokkal később mind nyugovóra tértünk.

   A verőfényes nyári reggel üdítően hatott mindannyiunk lelkére. Akkora ugyanis rég elfeledtem az esti kínos eseményeket. A lord közlékenyebb és vidámabb volt, mint valaha és néha sikerült Holmest is szóra bírnia. Barátom kedélyállapota is javult kissé. Bár láttam rajta, hogy nem sokat aludt, valószínűleg alaposabban átgondolhatta a dolgokat és ő maga is rájött, hogy csak rémképek elől menekül. A szobájából továbbra is csak a legkevesebb esetben mozdult ki, de úgy láttam, ez a lordot sem nyugtalanítja túlzottan. Elég régóta ismerték egymást, így barátom viselkedése miatt nem kellett szabadkoznom.

   A következő pár nap hasonló hangulatban telt el. A lord előkerestette a régi krikettütőit és végre kimerészkedett egy kicsit a szabadba. Még az is előfordult, hogy Holmes kiült az udvarra és nézte, ahogy játszunk. Úgy tűnt, kezd megbékélni a csendes semmittevéssel, napról napra nyugodtabbnak tűnt.

   Bár én magam nem nagyon akartam erőltetni a dolgot, de a lord annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül is ő, a komornyik és én elmentünk vadászni. Úgy tűnt, Holmesnak is tetszett valamennyire az ötlet, mégsem tartott velünk. „Barbár úri hóbort, ami nem az én elmémnek való”, valahogy így jellemezte, amikor közölte, hogy nem tart velünk. Nem mentünk túl messzire és nem is maradtunk el túl sokáig. Láttam, hogy a lordnak így is eszébe jutottak a régi fájó emlékek, néha elkalandozott a figyelme, de szerencsére nem történt semmi baj. Lőttünk néhány foglyot és büszkén vonultunk vissza a kastélyhoz a hadizsákmánnyal.

- Szép lövés volt, uram, önből kiváló céllövő válhatott volna!    

- Ugyan, Watson doktor, ez amolyan családi hagyomány nálunk, már egészen fiatalon megtanítanak a fegyverforgatásra minden Cunningham fiút. Nem is tudja elképzelni, mennyire utáltam agyaggalambra lődözgetni! – Nevetett, majd megállt és komolyabb hangra váltott. – Köszönettel tartozom magának! Már egészen elfelejtettem, milyen a világ a kastély falain kívül, annyira nem járok sehova. Watson, maga igazi kincs, új életerőt öntött belém!

- Szerintem túlbecsüli a képességeimet, uram. Csak arról van szó, hogy akinek nincs társasága, az nem is nagyon vágyik kimozdulni. Holmes mondta, hogy sok idejét lekötik a kémiai kísérletek és tett is valamilyen felfedezést…

- Ó igen, a kémia – álmodozó tekintettel a messzeségbe bámult – valóban igen, foglalkozgatok vele. Majd egyszer talán előhozakodok vele, bár annyira nem fontos.

   Többet nem is hozta szóba. Magam is kíváncsi lettem volna arra a bizonyos felfedezésre és furcsálltam, hogy Holmes nem emlegette fel. Gondoltam, talán jobb, ha én sem erőltetem a dolgot, elvégre ők a szakemberek!  

   Épp az ötórai teánkat fogyasztottuk az étkezőben, amikor a komornyik kihívta a lordot a folyosóra. Holmesnak szinte fel sem tűnt az egész, gondolataiba merülve pipázgatott. Bő tíz perc múlva házigazdánk ismét megjelent. Az arca most sápadtabb volt, mint púderezett arcú ősi hasonmásának. Furcsán vette a levegőt, de nem szólt semmit.

   Próbált magának önteni némi teát, de a keze úgy remegett, hogy a csésze teljes tartalma hatalmas foltot hagyva szétömlött az asztalon. Zavarral vegyes indulattal rakta le a kannát az asztalra és szalvétájával megpróbálta felitatni a foltot. Mikor látta, hogy nem sokra megy az egésszel, ingerülten földhöz vágta azt. Barátom és én egyre nyugtalanabbul szemléltük furcsa mozdulatait. Valószínűleg észrevette kérdő tekintetünket, mert rekedt hangon megtörte az addig beállt csendet:

- Barátom, valamit be kell valljak magának! Nincs szó semmiféle fantasztikus kémiai felfedezésről. A kezem állandó remegésével már évek ót képtelen vagyok efféle precíz munkákat végezni. Becsaptam magát és kihasználtam közös érdeklődésünket. Mentségemre legyen mondva, ez lehetett az utolsó mentsváram és eszközöm, hogy elcsalogassam végre ide.

- Az isten szerelmére lord, beszéljen már, mi az igazi oka, amiért meghívott? – Holmes hirtelen nagyon élénk lett. Házigazdánk pedig mintha meg sem hallotta volna a kérdését, reszketve folytatta:

- Tudtam, hogy egy ősi családi átok históriájával önt nem lehet meggyőzni – felém fordult és tekintete már-már olyan volt, mint egy elmeháborodotté. – Watson doktor, elmeséltem magának a családunkat sújtó szörnyű átok történetét, mire azt felelte, hogy én fogom ezt megtörni, igaz? Tartok tőle, hogy nem fogom megélni azt a napot. Az a gyanúm, hogy az életemre törnek!

   Eközben elővett a zsebéből egy gyűrött borítékot és az asztalra dobta.

- Győződjenek meg róla a saját szemükkel!

   Többet nem is volt képes akkor mondani, hátradőlt a karosszékben és ijedt pillantásokat vetett ránk. Holmes szemében jól láthatóan tükröződött a megrökönyödés, amikor a kezébe vette a címzés nélküli borítékot, aminek az egyik sarkában valami kidudorodott. Szörnyen hosszúnak éreztem, míg kinyitotta és az asztalra borította tartalmát. Egy fényes pisztolygolyó csillámlott előttünk az asztalon. Egy végtelenek tűnő néma másodperc következett. Barátom hirtelen elsápadt arcát még sokáig láttam magam előtt.

- Miért nem mondta korábban, hogy arra gyanakszik, meg akarják ölni? – Holmes csak ennyit kérdezett. Hangjában inkább részvétet éreztem, mint afölötti bosszankodást, hogy egy kitalált indok vezérelte ide. A lord egy darabig csak a kezét tördelte, aztán belefogott a történetbe:

- Watson doktor, a napokban már önnek is volt rá lehetősége, hogy megismerjen. Higgye el, a légynek sem tudnék ártani! Uraim, az a szörnyű helyzet áll fent, hogy családom utolsó sarjaként minden örökség rám szállt, élő rokonom nincsen, házasságra nem akarom hajtani többé a fejem, így vagyonomra sok olyan ember pályázik, aki semmilyen eszköztől nem riadna vissza. Jóhiszeműségemet kihasználva belerángattak egy olyan szövetségbe, melytől azóta is szabadulni próbálok, de a kezük messzire ér és nyomukban nem találni mást, csak a halált. Amikor szüleimet elvesztettem és utána nem sokkal a feleségem is egyedül hagyott, nem maradt más támaszom, csak a fivérem. Atyánk akaratából egyenlő részben juthattunk örökségünkhöz, ami még így is jelentős vagyon. A halálhírek nyomában pedig mindig járnak a zsákmányra éhes hiénák is és minket is megkörnyékeztek. Fivérem, Richard világéletében megfontoltabb, józanabb és elővigyázatosabb volt, mint én, rá nem lehettek hatással. Én viszont azóta is átkozom a napot, amikor az a nyomorult Lanside az utamba került – tekintete a messzeségbe révedt, mintha szemével is a múlt árnyait próbálná megkeresni.

- Ez az átkozott ember mint bankár mutatkozott be nekem – folytatta. – Nyájas modorával hamar levett engem a lábáról, körmönfont mondataival pedig kitapogatta a gyenge pontjaimat. Mint állította, megtalálta bennem a jótékonyság csíráit és faggatni kezdett, hogy nem csatlakoznék-e az ő fennkölt törekvéseihez. Addig mérgezte a lelkem, míg lassan rá nem vett, hogy elkísérjem egy titkos összejövetelre. A szervezet, melynek tagja volt, Gilders Szent Fiainak nevezte magát. Igazi világmegváltó terveket dédelgettek: az egész világot egyesíteni akarták egykori, már-már prófétai vezetőjük, Gilders tanainak égisze alatt. Súlyos veszteségeim után kétségbeesetten kerestem a helyem a világban, nem volt talán meglepő, hogy a sajátságos tanok megfelelő táptalajra találtak bennem. Akkor még nem láttam tisztán azt, amit fivérem már nagyon hamar felismert: csak a pénzemet akarják. Az új tanoktól megrészegedve egy este minden titoktartási fogadalmamat megszegve beavattam őt abba, miféle társaság tagja lettem. Őrült magabiztosságomban szerettem volna őt is megnyerni az új eszméknek. Nem lehet leírni azt a hatást, ahogy megtévelyedésemre reagált. Követelte, hogy azonnal hagyjak fel ezzel az egésszel, de akkor már nem volt olyan egyszerű visszakozni. Egy darabig makacsul ellenálltam neki, de szépen lassan én is kezdtem rádöbbenni, hogy csak kihasználják a jóhiszeműségemet. Egyre ritkábban látogattam el eme zavarodott elmék találkozóira. Ez persze nekik is szemet szúrt és egy alkalommal kérdőre vontak. A stílus, ahogy gyalázkodtak, nagyon hamar kihozott a sodromból és mérgemben a képükbe vágtam, hogy ezután boldoguljanak az én pénzem és támogatásom nélkül, végeztem velük. Miközben a nagy tanácstermet elhagytam, utánam kiáltották, hogy „aztán nehogy mi végezzünk veled, te áruló!” Nem láttam őket többé. Nem sokkal ezután történt Richard tragikus balesete. Soha nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy igazából merénylet áldozata lett. Azt viszont a mai napig nem tudom, hogy a csapdát, amibe beleesett, nem nekem állították-e. Vagy azért kellett neki bűnhődnie, mert ő szakított el lelkem megmételyezőitől? Ez a szörnyűség két éve történt. Eleinte szörnyen rettegtem, hogy velem is végeznek. Aztán hónapokra rá kaptam egy levelet, amiben ennyi állt: „Az árulók legsúlyosabb büntetése a Szent Tűz”…

- Ez mit jelent? – vágott közbe Holmes.

- A szövetség egyfajta törvénykönyvben foglalja össze Gilders szentnek tartott vízióit. Az az átkozott próféta, vagy akárhogy is nevezte magát, példabeszédekkel átszőtt törvényrendszert hagyott hátra. A Szent Tűz leírása is itt található. Említést tesz egy olyan emberről, aki mások jóságát kihasználva azok közelébe férkőzik, majd csalárd módon elárulja őket. Az árulást tartják az egyik legsúlyosabb vétségnek, gondolom azért, hogy mindenki kétszer meggondolja, otthagyja-e őket. A Szent Tűz maga tulajdonképpen jelképes dolog. Az árulást nem azonnal torolják meg. Az illető először elveszti valamilyen szeretett kincsét és onnantól számítva 2 évig 2 hónapig és 2 napig kell, hogy mardossa a lelkiismeret-furdalás tüze. A megtorlás második fele ekkor következik, amikor magának az árulónak is el kell vesznie, feltéve, ha még megőrzi a józan eszét. Abban az esetben ugyanis, ha megőrülne, mindezt úgy tekintik, mint aki megbánta bűnét, és a kirótt vezeklés ideje után békén hagyják. A legnagyobb probléma rám nézve az, hogy holnap éjfélkor lejár ez az idő és akkor a bíróságuk ítéletet hirdet felettem. Legjobb esetben is csak arra számíthatok, hogy a végrehajtás akkor várható, amikor az óra éjfélt üt, hogy minél tovább nyújtsák a szenvedésemet.