Fél pár véres cipő

/Sherlock Holmes legrövidebb ügye/

Soha nem volt még olyan érdekes ügyünk Holmes-szal, mint aznap délután, mikor egy zaklatott fiatal lány tört be dolgozószobánkba mindennemű figyelmeztetés nélkül. Barátom igencsak kelletlenül állt fel asztalától, s hellyel kínálta hölgyet. Az nem vesztegette az idejét, rögtön a tárgyra tért, de előtte egy barátságtalan pillantást vetett rám.

-Biztosíthatom, hölgyem, Watson barátom teljesen megbízható – szólt Holmes – Nyugodtan beszélhet a jelenlétében.

  Miután így megnyugodott, a hölgy vett egy nagy levegőt és belekezdett.

-Helene Blunt vagyok, Mr. Holmes. Bizonyára ismeri apámat, Harry Bluntot. Köztiszteletben álló üzletember, igen ismert felsőbb körökben. Sokat mesélt önről, nagyon dicsérte különleges képességeit.

Mégis, amit most mondok el önnek, azt nem tudhatja meg.

Sherlock Holmes elképedt

-Folytassa, kérem.

-Apám partit rendezett húgom eljegyzésének alkalmából. Rengeteg ember gyűlt össze, nekem pedig feladatom volt, hogy mindenkivel kedvesen elbeszélgessek. Így találkoztam össze Mr Jonathan Doyle-lal. Igazán érdekes dolgokról társalogtunk ő nagyon jártas mindenféle természettudományban, ami jómagamat is érdekel. Hamar jó barátságba kerültünk, s miután ő visszautazott Chathamba, levelezőtársak lettünk.

 Ms Blunt itt mélyet sóhajtott, s kissé feszélyezetten folytatta.

-Hamarosan közelebbi kapcsolatba kerültünk egymással. Egyszer titokban eljött hozzám látogatóba, pont a születésnapomon. Ajándékot is hozott.

 Itt megint megállt egy pillanatra.

-Mr Holmes, még soha nem láttam olyan csodálatos nyakláncot! – kiáltott fel hirtelen. – Színtiszta aranyból volt, a végén egy kis medál csüngött. A hátuljára bele volt karcolva a nevem, és amint kinyitottam a medált, az arcképét láttam benne. Jonathan pedig megkérte a kezemet.

Most is egy kis szünetet tartott, s ezután halkabban folytatta.

-Azt is el kell mondanom, Mr. Holmes, hogy Jonathan nem egy megbízható ember. Kissé kicsapongó életet él, ha érti, mire gondolok. Nincs tisztességes munkája, ő a tudománynak él. Képes, és egész nap csak a kémcsövei fölött tölti az időt.

Itt szúrósan néztem barátomra, aki viszont egy pillantással elhallgattatott. Vendégünk ebből nem vett észre semmit, mesélt tovább.

-Jonathan teljes igyekezetével azon van, hogy megváltozzon! Sajnos apám ezt nem veszi tudomásul, és nem kedveli őt túlságosan. Megtiltotta azt is, hogy találkozzunk. Ezért nem szabad, hogy megtudja, nyakláncot kaptam tőle.

-Ezek szerint az ékszer már nincs meg – szólt Holmes. – Talán ellopták?

-Ráhibázott, Mr. Holmes. Szeretném, ha eljönne velem a házamba, és kiderítené, ki tette ezt. Apám nincs itthon, üzleti ügyben Nottingham-be kellett utaznia, és még egy darabig ott is marad. Ha esetleg mégis egy hétnél tovább tartana a nyomozás…

-Ms Blunt, biztosíthatom önt, ez az ügy alig két nap alatt biztosan megoldódik – mondta mosolyogva Sherlock Holmes. – Egy eltűnt nyakék igazán semmiség.

Gyorsan magára öltötte fekete kabátját, s pár perc múlva egy kocsin döcögtünk a Blunt-ház felé.

A ház igazából nem is ház volt, hanem egy igazi palota. Harry Blunt Anglia egyik leggazdagabb üzletemberének számított. Behajtottunk a kapun, és gyönyörű látvány tárult elénk. Esküdni mernék rá, hogy ez volt London legszebb kertje. Kiszálltunk a kocsiból, és szinte megilletődötten követtük a kisasszonyt.

 Mikor beléptünk a házba, rögtön egy komornyik sietett elénk. Tapintatosan a tudtunkra adta, hogy amit közölni akar, csakis úrnőjére vonatkozik. Így hát mi bevonultunk a dolgozószobába, ahol egy szobalány teával kínált minket.

-Önnek mi a véleménye Ms Bluntról, Watson? -kérdezte Holmes barátom, mikor egyedül maradtunk.

-Igazán bájos hölgy –válaszoltam neki. Többet nem is igazán tudtam mondani: Ms Blunt nem tett rám mélyebb benyomást.

Pár perc múlva belépett az említett kisasszony. Láthatóan jó hírt kapott, nagyon boldognak látszott.

-Mr Holmes – mondta mosolyogva -, igazán köszönöm, hogy idefáradt, de azt hiszem, mégse lesz önre szükségünk. – Majd ünnepélyesen bejelentette:

-Meglett a nyakék.

Barátom magatartásából semmire sem tudtam következtetni, de mintha egy pillanatra csalódottságot véltem volna átsuhanni az arcán. Meg tudtam érteni: végre egy ügy, még ha oly jelentéktelen és könnyű kihívás is zseniális elméjének, és akkor kiderül, hogy a probléma megoldódott.

Ms Blunt pedig folytatta.

-Janet fedezte fel, a szobalány. Képzelje, az egyik cipőjében volt! Nem tudom elképzelni, hogy kerülhetett oda. A tolvaj bizonyára belátta, hogy helytelenül cselekedett, és nem talált más módot, hogy visszacsempéssze az ékszert. Természetesen megfizetem önt, hiszen fölöslegesen raboltam az idejét.

-Ön igazán tisztességes és jó szándékú, hölgyem – vágott közbe Holmes -, de nem fogadhatok el pénzt, hisz nem tettem az ügy érdekében semmit. Viszont lenne egy kérésem: megnézhetném az ékszert?

  Ms Blunt kicsit meglepődött, de természetesen beleegyezett. Átadta Sherlock Holmesnak, aki alaposan szemügyre vette. Sokáig nézegette, majd meglepő kijelentést tett.

-Sajnálattal kell közölnöm, hogy ez hamis.

  Helene Blunt a szívéhez kapott, és el is ájult volna, ha nem kapom el és nem szorítom meg a kezét. Holmes hozatott egy pohár brandyt, és gyengéden, de határozottan megitatta Ms Blunttal.

Az pár másodpercnyi riadalom után erőt vett magán, s nagy nehezen megkérdezte:

-Honnan tudja?

-Elég jártas vagyok a kémiában – mondta Holmes barátom -, s bizonyosan állíthatom, hogy ez nem arany, hanem vas-szulfid, közismertebb nevén vas-pirit, ami igencsak hasonlít az aranyra.

-Nem… nem hiszem el… – dadogta Ms Blunt, még mindig belém kapaszkodva. Finoman visszaültettem a kanapéra, és töltöttem neki még egy pohár brandyt.

-Ha akarja, elvégezhetek rajta egy egyszerű kísérletet –mondta tovább Holmes mosolyogva. Imádta, ha kémiáról beszélhet, s fitogtathatja e körben szerzett tapasztalatát.  -Csak egy kis királyvizet kell cseppentenem rá. Ha a gyűrű a felszabaduló klór hatására oldódni kezd, bizony nem volt szerencsénk.

-Én hiszek magának – jelentette ki Helene Blunt. Már nem próbált fölállni, összeroskadva ült a kanapén.  – Derítse ki kérem, ki csinálja ezt velem!

-Mikor vette észre, hogy eltűnt az ékszer?

-Charles, a komornyik fedezte fel, hogy valaki járt a szobámban. Azonnal szólt nekem, én pedig a személyzettel átkutattam az egész birtokot, hátha sikerül nyakon csípnünk a tolvajt.

-Ami sajnos nem sikerült. Szeretném kikérdezni a személyzetet.

A komornyik magas, tiszteletet parancsoló személyiség volt. Első ránézésre inkább egy gazdag nemesnek néztem volna, mint egy egyszerű alkalmazottnak. Detektív barátom vele kezdte.

-Ön fedezte fel a betörést?

-Igen, uram. Tegnap este történt, mialatt úrnőm a vacsoráját fogyasztotta. A szobámban voltam, mikor furcsa zajt hallottam. Meggyújtottam egy lámpát, végigfutottam a folyosón, és benyitottam asszonyom ajtaján. Még pont láttam azt a magas alakot, amint kiugrik az ablakon. Én szinte megdermedve álltam, nem mertem beljebb menni. Ezután értesítettem a ház többi tagját.

-Megmutatná nekem a szobát?

-Természetesen, uram.

A komornyik bevezetett minket egy tágas szobába, ahol elképesztő látvány fogadott minket. Mindent a legnagyobb rendben találtunk, a szekrény fiókjai viszont ki voltak húzva, és törött ablaküvegek hevertek a földön. A személyzet mindent úgy hagyott, ahogy találtak.

Holmes odasétált a betört ablakhoz, kinézett rajta, és tűnődve rám nézett. Igen jól ismertem már Sherlock Holmest ahhoz, hogy tudjam, már nyomon van, és talán már a tettest is megtalálta.

Barátom visszasétált az ajtóhoz, és újból végignézett az egész szobán. Néhány másodperc gondolkozás után megszólalt.

-Hát, ez hamar megvolt – jelentette ki csalódottan.

-Micsoda?! – kiáltottunk fel szinte egyszerre Ms Blunttal. – Már végzett is?

Tisztában voltam csodálatos képességeivel, de erre azért nem számítottam.
Holmes következő szavait az ajtóban álldogáló komornyikhoz intézte.

-Alexander Pier, letartóztatom önt rablás és hamisítás vádjával.

A komornyik elsápadt. Mint mindig, most sem tudtam követni barátom eszmefuttatását.

-De uram… Ki az az  Alexander Pier? És hogy gondolhatja ezt? Hiszen én voltam az, aki…

-…aki felfedezte a rablást, ami valójában nem is történt meg! – fejezte be helyette Holmes. Szemében különös fény csillogott. – Ne értetlenkedjen, pofonegyszerű volt rájönnöm. Először is: nyilvánvaló, hogy nem külső behatoló törte be az ablakot, hiszen kívül jóval több az üvegcserép, mint belül. Ebből következtettem arra, hogy az ablakot innen, a szobából törték be.

Másodszor: ön azt mondta, mikor benyitott, a betörő kiugrott az ablakon. Én viszont kinéztem, én nem láttam semmilyen lábnyomot, pedig tegnap igencsak esett az eső, a nedves földbe pedig képtelenség bármilyen nyom nélkül belelépni. Ráadásul, ön nem is láthatta a betörőt. Ez a szoba elég nagy, az ajtó és az ablak messze van egymástól. Egyetlen lámpás nem adhat annyi fényt, amennyivel innen el lehet látni egészen a helyiség túlsó feléig.

Harmadszor: ez az ajtó súlyos tölgyfa ajtó. Képtelenség, hogy valaki egy másik szobában meghallja, hogy valaki jár itt bent. Főleg, ha a szoba a folyosó másik végén van.

Végül pedig mi sem egyszerűbb, ha elrejt egy hamisítványt egy cipőben, ezzel a szobalányra terelve a gyanút… Ön bizonyára azt gondolta, hogy át fogom kutatni a személyzet holmiját. Én viszont soha nem folyamodnék ilyen eszközhöz. Én az eszemet használom.

 Önt, M. Pier, körözi a rendőrség. Franciaországban túl sok ember ismerte az arcképét a sajtónak köszönhetően. Azt hitte, itt, Angliában elbújhat a hatóságok elől? Rögtön megismertem, kivel állok szemben. Az újság tetemes cikkeket közölt önről két évvel ezelőtt. Igen sok esetet magára bizonyíthatnak majd, ha a rendőrség kezére kerül. Lopás, csalás, hamisítás…

Miközben lassan döcögtünk vissza szerény lakásunkra, Holmes igencsak tanulságos beszédet intézett hozzám.

-Nos, Watsonom, láthatta, hogy lehet mindössze két perc alatt megoldani egy egyszerű ügyet, hogyha az ember birtokában van a legfontosabb információknak, s abból képes egy teóriát fölállítani, amit aztán kedvére formázhat. Nem volt nehéz rájönnöm, ki a tolvaj, mert elég ügyetlen volt. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy sokkal jobban jártam volna, ha a betörő szakmát választom… A rendőrség soha nem bukkanna rám…

 Ugyanakkor, ha ezt a kis unalmas esetet valaha megírja és publikálja, nyugodtan kerekíthet belőle egy jó kis gyilkosságot. Címnek pedig... legyen a címe mondjuk: Fél pár véres cipő. Vagy valami ilyesmi.