Az utolsó tánc

A következőkben olyan történetet mesélek el Önöknek, mely Holmesban és bennem is fájó emlékeket ébreszt és melyet bármennyire is szeretnénk, soha nem fogunk tudni megváltoztatni.

Mikor aznap reggel madárcsicsergésre és napsütésre ébredtem, majd reggelimet elköltvén a Baker Streetre indultam, még csak sejtésem sem volt, hogy olyan kaland vár ránk, mely fenekestül felforgatja nyugodt életünket.

A barátomhoz vezető úton jó szokásomhoz híven megvettem az aznapi újságot és a hónom alá csaptam, mondván, hogy majd Holmesnál nyugodt körülmények között elolvasom.

A régi, közös lakásunkra érve detektív barátomat a nappaliban találtam, amint az ablakon keresztül nézte a város ébredését.

- Jó reggelt, Holmes! – köszöntöttem széles mosollyal az arcomon, mire ő felém fordult és jókedvűen biccentett.

- Jó reggelt, Watson! Hogy van ma? – lépett mellém és kivette az újságot a kezemből.  – Ugye nem zavarja? – nézett rám bocsánatkérőn, mire én megráztam a fejem. – A mai újság valamiért nem érkezett meg. Elisabeth és Mrs. Hudson a piacon vásárolnak és bár megkértem őket, hogy hozzanak Times-t, de Ön és a napilapja éppen időben érkeztek – azzal beletemetkezett az újságba, de szokásával ellentétben nem a bűnügyi rovattal kezdte a napi információ szerzést, hanem a címoldallal.

- Vár ma ügyfelet, Holmes? – kérdeztem, miközben rágyújtottam egy szivarra, de leülni már nem volt időm, mert barátom megállított.

- Az ablakot legyen olyan kedves kinyitni, doktor! – kezdte fel sem pillantva az újságból. – Elisabeth miatt, tudja…-  magyarázkodott, én pedig teljesítettem a kérését. Tudtam, hogy Mrs. Holmes nem rajong a dohányért és a jelenlegi helyzetben nem is lett volna szerencsés, ha a nappali dohányfüstben  úszik, mire hazaér.

- Reggelizett már, Watson?

- Igen, köszönöm. Van… valami érdekes az újságban?

- Még nem értem a bűnügyi oldalra, ha arra kíváncsi.

Arra voltam, ugyanis, ha Holmes már azt olvassa, akkor odaadhatná nekem az újság elejét. Ki sem kellett mondanom, és már meg is kaptam az engem érdeklő részt, igyhát én is beletemetkezhettem a friss hírek világába. Ám alig olvastam el pár sort, mikor barátom úgy csapta le az újságot az asztalra, mintha égette volna a kezét. Felnéztem és láttam, hogy arca még a szokottabbnál is sápadtabb. Nem volt időm kérdezni semmit, mert felpattant a helyéről és idegesen az ablakhoz sietett, mintha keresne odakint valakit.

- Hol a pokolban vannak már?! – morogta félhangosan, miközben én kezembe vettem a bűnügyi rovatot, hogy lássam, mi izgatta fel ennyire, de semmi említésre méltót nem találtam. – Már lassan másfél órája elmentek.

Ekkor érettem meg, hogy Elisabethről és Mrs. Hudsonról beszél.

- Biztosan sokan vannak a piacon – próbáltam őt megnyugtatni. – Volt már ott? Rettenetes tömeg van néha a téren. Holmes – szólítottam meg, mikor láttam, hogy rám sem hederít. Nevének említésére felém fordult és rögtön láttam, hogy valami nincs rendben. – Mi történt?

- Olvassa el a legfelső cikket – mondta halkan, alig hallhatóan, mire én újból kezembe vettem a bűnügyi rovatot és hangosan elkezdtem olvasni:

- Megszökött egy rab Párizs legjobban őrzött börtönéből. Bár azt mondják, hogy a szökés szinte lehetetlen ebből az intézményből…

- Ugorja át azt a részt! A következő bekezdésben van a lényeg! – szólt közbe kissé idegesen barátom, mire én szememmel megkerestem a szövegrészt és folytattam az olvasást.

- A fogoly neve William Gissing, aki részt vett az elhíresült párizsi szálloda rablásban, amikor több százezer font értékű ékszert loptak el a hotel széfjéből és melyet a francia rendőrség irigylésre méltó módon megoldott – döbbenten néztem fel az újság hasábjaiból a most már holt sápadt detektívre. – Holmes, ez az a…?

- Olvassa tovább, Watson! Harmadik bekezdés!

Kissé kába fejjel tértem vissza az újság olvasáshoz:

- Az elitéltet, kinek felesége a lefülelés közben életét vesztette ( Emily Gissing, született Moriarty) a francia rendőrség teljes erővel körözi… - itt abbahagytam az olvasást és ismét Holmesra néztem, aki nyugtalanul járkált fel- alá a szobában. – Ez az a férfi, akit Párizsban Önök kaptak el három hónapja? Azt hittem, hogy Bucket volt a nevük.

- Nyilván álnevet használtak. A bátyám kiderítette az igazi nevüket. Neki hivatali kötelessége tudni ilyeneket – magyarázta barátom, majd hozzátette – Egészen biztos, hogy ő az.

Ismertem a történetet, hiszen Holmes elmesélte nekem. Azt is tudom, hogy megfenyegette őt, mikor barátom lecsukatta.

- Biztos valamelyik hajóval már Anglia felé tart.

- Ugyan Holmes! – hitetlenkedtem és az asztalhoz léptem, hogy töltsek magamnak egy csésze kávét. – Hiszen maga is hallotta: a rendőrség teljes erővel keresi őt. Gondolja, hogy hagyják a hajókat mindenféle ellenőrzés nélkül kifutni?! A franciákról nekem sincs jó véleményem, de azt tudom, hogy nem hagynának egy szökött rabot elmenekülni.

- Igaza lehet -  szólt egy pillanatnyi csend után. Engem pedig rendkívüli módon kielégített, hogy végre egyszer nekem is igazam van.

- Elmondja Elisabethnek?

- Nem, azt hiszem nem – válaszolta elgondolkodva. – Nem akarom ezzel terhelni. Mostanában elég sokat gyengélkedik.

- Beteg?

- Még a múltkori influenza kínozza – szólt csendesen. Elisabeth néhány héttel ezelőtt elkapta a járványt és hosszú ideig úgy tűnt, talán nem éli túl. Hála erős szervezetének és barátom kitartó ápolásának, felépült. Nem kívánom senkinek azt a pár kegyetlen napot, amit akkor Holmes átélt. – Nem vizsgálná meg őt, Watson?

- Újra, Holmes? Szívesen megteszem, de nem fogok tudni mást mondani, mint tegnapelőtt: ki kell feküdnie. Nem is értem, miért engedte felkelni…

- Ismeri őt, barátom. Nem tud egy helyben maradni. Folyton csinálnia kell valamit. Ez élteti őt. Ő pedig engem.

- Szerintem, ha Elisabeth meglátna engem szetotszkóppal a nyakamban felé közelítve, annak maga inná meg a levét! – nevettem fel a gondolatra. - Túlságosan aggódik, barátom. Elisabeth felnőtt nő és tudja, hogy mi a jó neki.

Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt és végszóra Mrs. Holmes lépett be rajta. Egyáltalán nem látszott betegnek. Ugyanolyan szép volt, mint eddig. Sugárzó mosolya ismét fényt varázsolt a szobába. Férje mellé lépett és üdvözlés képpen megcsókolta, átadta neki az újságot, majd felém fordult.

- Jó napot, doktor!

- Elisabeth! Hogy van ma?

- Ugye nem akar megint megvizsgálni? – mosolyodott el cinkosan és kérdőn férjére tekintett. Holmes pedig megrázta a fejét. – Ezt örömmel hallom. Sherlock túl sokat aggódik, pedig én lehetnék az, akinek oka van aggodalomra!

- Valami gond van?! – nézett rá a detektív aggódva.

- Nem, drágám, nincs semmi baj! Veled viszont van. Doktor Watson – fordult felém komolyan. – Van fogalma róla, hogy a barátja éjszakánként nem alszik egy szemhunyásnyit sem? Arról nem is beszélve, hogy alig eszik valamit.

- Elisabeth! Felnőtt ember vagyok, tudom, mikor mire van szükségem – ágált Holmes határozottan.

- Tényleg? Akkor ne nyaggass! – mosolyodott el és formás kezével végigsimított férje arcán. – Jól vagyok. Semmi bajom – folytatta csendesen. – DE ígérd meg, hogy te is vigyázol magadra!

Egy pillanatig egymás szemébe néztek és úgy tűnt, mintha teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy én is a szobában vagyok. Láttam, ahogy barátom bólint, felesége pedig elmosolyodik.

- Mennem kell – szólt csendesen, miközben az ajtó felé indult és még egy pillantást vetett ránk. – Segítek Mrs. Hudsonnak a vacsora elkészítésében – azzal kilépett a szobából, újból magunkra hagyva bennünket Holmesszal.

Barátom csendesen az asztalhoz lépett, megfogta az újságot, visszatette a bűnügyi rovatot, majd átnyújtotta nekem. Egy biccentéssel megköszönte, hogy a rendelkezésére bocsátottam saját példányomat, majd visszaereszkedett kedvenc karosszékébe és rágyújtott a pipájára. Láttam, ahogy a Times -a után nyúl és kiveszi belőle az őt érdeklő részt. Egész nap azt a cikket nézte, meredten bámult a szökött rab képére, akinek a pillantása olyan volt, akár magáé a sátáné.

Nem sokat időztem a Baker Street-en, hiszen több pácienst is vártam a rendelőmbe. Elköszöntem hát, átadva magam a kötelességnek.

Mrs. Holmes naplójából idézek, amit rendelkezésemre bocsátott most is, mint mindig:

A vacsora kettesben szokatlanul csendesen telt, ahogyan az egész nap is. Csodálkoztam is, hogy nem volt egyetlen ügyfél sem aznap és ezt meg is említettem Sherlocknak, aki halványan elmosolyodott és alig láthatóan megvonta a vállát.

Az étkezés befejezésével a kanapén ültünk. Ő most is, mint mindig védelmezőn fonta körém hosszú karjait, én pedig belesimultam ölelésébe. Hallgattam ütemes légzését és nyugodt szívdobogását.

Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy valami nincs teljesen rendben. Az igazat megvallva, valami megmagyarázhatatlan módon aggódtam. Egész nap alig szólt pár szót. Ilyet csak akkor szokott tenni, ha nagyon elmélyülten gondolkodik valamin. Úgy döntöttem, szakítok eddigi szokásaimmal és rákérdezek, hogy mi bántja. Felemeltem fejem és belenéztem abba a gyönyörű, feneketlen szürke szempárba.

- Valami gond van? Az egyik ügyed? Tudok segíteni?

- Megoldom – válaszolta csendesen, arcán egy halvány mosollyal és hosszú ujjaival megcirógatta arcom. Nagyon szerettem, mikor ezt csinálta. Megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg ilyenkor és nem bírtam tovább, muszáj volt megcsókolnom. Ujjaimmal beletúrtam hollófekete hajába és hagytam, hogy a karjába vegyen és a hálószobában kössünk ki.

- Sherlock – szóltam halkan, mikor már fejemet mellkasán nyugtattam.

- Tessék! – hallottam meg kicsit fáradtan csengő hangját, de éreztem, ahogy ujjai hajamat simogatják.

- Nagyon szeretlek – emeltem fel fejem és láttam, hogy kedvesen elmosolyodik.

- Örömmel hallom, drágám – suttogta. – Az érzés kölcsönös.

Elmosolyodtam és lassan megcsókoltam.

- Van itt neked valami –szólt, mikor nagy nehezen szétváltunk. Kérdőn néztem rá, ő pedig elővett egy vékony kis dobozkát és átadta nekem. Pillantásával arra biztatott, hogy nyissam ki minél gyorsabban. Megtettem és a szám tátva maradt a csodálkozástól: egy aranylánc volt benne, amin egy medál függött. – Még anyámé volt - magyarázta. – Tegnap találtam meg, mikor kipakoltam az asztalomat. Most már a tiéd.

- De ez…  Sherlock ez…gyönyörű,  de miért…? – a meglepetéstől és a meghatottságtól mindössze ennyit tudtam mondani. Ő elvette tőlem az ékszert és a nyakamba akasztotta.

- Mert nekem te vagy a legfontosabb ember a világon. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ha anyám élne,imádna téged és ragaszkodna ahhoz, hogy a tied legyen – hangján hallottam, hogy elmosolyodik és már csak azt éreztem, hogy gyengéden a nyakamat csókolja. – Szeretlek Elisabeth Ascot Holmes.

- Az érzés kölcsönös – mosolyodtam el, mielőtt férjem újra birtokba vette volna ajkaimat.

Másnap reggel a Baker Streetre hajtattam, ahol barátom és Elisabeth éppen elköltötték a reggelijüket. Mrs. Holmes mosolyogva kávéval kínált, amit én szívesen elfogadtam, lévén, hogy eme reggeli szertartást ma otthon elmulasztottam.

Miközben feketémet kortyolgattam, lopva Holmesra és feleségére pillantottam. Első ránézésre úgy tűnt, barátom egy kicsit megnyugodott a tegnapi felkavaró újságcikk óta. Talán elmondta Elisabethnek, hogy Gissing megszökött a börtönből és feleségét ismerve, teljesen megnyugtatta, hogy nincs mitől tartaniuk.

- Még egy kis kávét, doktor? – hallottam meg Elisabeth kedvesen csengő hangját.

- Nem, köszönöm – válaszoltam mosolyogva, majd az utolsó cseppet is kiittam csészémből.

- Várok ma egy ügyfelet, Watson – szólalt meg az eddig csendben ülő barátom. – Lenne kedve segíteni?

- Hogyne, Holmes! Örömmel – kiáltottam fel boldogan.

Hosszú hónapok óta ez volt az első eset, hogy alkalmam volt kimozdulni a rendelőmből, így hát örömmel rábólintottam barátom ajánlatára.

- Addig én elmegyek kicsit sétálni. Nem szeretnélek zavarni benneteket a munkában – állt fel helyéről Elisabeth és az ajtó felé indult. Már a kilincsen volt a keze, mikor Holmes felpattant a székéből és gyengéden karon ragadta feleségét, majd elhúzta az ajtó közeléből.

- Inkább várj, míg Mrs. Hudson befejezi az ebédet és menjetek együtt… Várj csak, egy órán belül végzek  és elmegyünk együtt. Mit szólsz? – kérdezte feleségét Holmes, aki legalább olyan értetlenül bámult a detektívre, mint jómagam. A különbség csupán az volt, hogy én tudtam, vagy legalábbis sejtettem, mire fel barátom különös viselkedése; Holmes még nem beszélt Elisabeth –el. Ez pedig alapjaiban írja a nem rég felállított elméletemet.

- Mi a baj? – kérdezett vissza nő mosolyogva, miközben visszalépett az ajtóhoz.

- Csak nem szeretném, hogy egyedül sétálj. Nem rég lábaltál ki egy tüdőgyulladásból. Gyenge vagy még, nem szeretném, ha bármi bajod esne, én…

Elisabeth egy pillanatig gyanakodva nézett férjére, majd beleegyezően bólintott. Láthatóan nem kívánta keresni az okokat férje viselkedésére, aki közelebb lépett hozzá és gyengéden megcsókolta, majd Mrs. Holmes elhagyta a helyiséget.

- Nem mondta el neki, igaz? – kérdeztem, mikor a detektív már újra szemben ült velem. Ő csak megrázta a fejét, mire én folytattam. – Nem tartom jó ötletnek a titkolózását, barátom. Ha komoly a veszély, jobb, ha mindketten tudnak róla. Így talán könnyebben el is tudják hárítani azt.

- Nem akarom, hogy Elisabeth feleslegesen felizgassa magát. Nem tenne jót neki. Talán igaza van, Watson és csak én fújom fel az ügyet. Egy szökött rab inkább menekül, semmint egy detektíven próbálna bosszút állni.

Magamban igazat adtam barátomnak, ám legbelül valami mégsem hagyott nyugodni. Gondoltam , elmondom neki kétségeimet az üggyel kapcsolatban, ám erre már nem volt időm, mert Mrs. Hudson lépett be a szoba ajtaján, bejelentve, hogy a vendégünk megérkezett.

A férfi magas, ősz hajú, idősebb úriember volt. Elegáns, sötét kabátját háziasszonyunk azonnal fel is akasztotta a fogasra, majd távozott.

- A nevem, George Valenitne – mutatkozott be ügyfelünk. Mikor átestünk a formaságokon, barátom hellyel kínálta, majd mindketten elhelyezkedtünk kedvenc székünkben és ügyfelünk belekezdett történetébe.

- A lányomról, Constance-ról lenne szó. Valaki megfenyegette őt és védelemre lenne szüksége.

- Ez esetben, attól tartok, rossz helyre jött, Mr. Valentein – szólt csendben Holmes. – Nem vagyunk testőrök. Ha védelemre van szüksége, forduljon a rendőrséghez. Ők készséggel állnak majd a szolgálatára.

- Kérem, uraim…

- Nem vagyunk őrző- védő szolgálat, uram! – nézett ügyfelünkre ellenmondást nem tűrően a detektív. Pár pillanatnyi csend ereszkedett a nappalira, amit csak a kintről beszűrődő zajok törtek meg.

- Az a csinos, szőke hölgy az előtérben a felesége, Mr. Holmes? – kérdezte alig hallhatóan a férfi. Barátom bólintott. – A lányom körülbelül annyi idős lehet, mint ő. Mit szólna, ha a feleségének lenne szüksége védelemre és visszautasítanák a kérését?

Ez talált! – futott át az agyamon. Lopva Holmesra pillantottam, aki láthatóan ugyanúgy meglepődött, mint én. Pár pillanat múlva azonban intett ügyfelünknek, hogy folytassa a mondandóját.

- A lányom most tér haza Franciaországból. Egészen pontosan holnap, délután háromkor az Aurora nevű hajóval. Csak annyi időre lenne szükségem az Önök segítségére, míg Constance hazaér. Ha tehetném, én magam mennék ki elé, de éppen tárgyaláson leszek egy halaszthatatlan üzleti ügyben, ami családunk elkövetkező generációinak érdekét szolgálja majd… Ígérem, busásan megfizetem Önöket.

- Van bármi gyanúja afelől, hogy ki fenyegetheti a lányát? – kérdezte elgondolkodva Holmes. – Vannak esetleg ellenségei?

- Connie a jövő hónapban megy feleségül a khenti herceg öccséhez. Ez a frigy pedig jó néhány ember szemét szúrja, ha érti, mire gondolok, Mr. Holmes.

Barátom, mintha pár pillanatra gondolkodóba esett volna, de végül rábólintott ügyfelünk ajánlatára. Egyetlen kikötést tett csupán; miután a lány épségben hazajutott, ő nyomozhassa ki, ki is volt a titokzatos fenyegető.

Mr. Valentein szeme felragyogott a boldogságtól. Mosolyogva rázott kezet mindkettőnkkel, majd átnyújtott egy fotográfiát a lányáról. Gyönyörű nő volt, ami igaz, az igaz. Ebben egyetértettünk Holmesszal.

- Gyönyörű és veszélyes – szólt barátom még mindig a képet nézve, jócskán az után, hogy ügyfelünk távozott.

- Ezt hogy érti? – néztem rá kérdőn.

- A szemén látszik, hogy nem buta nő. Az ész a szépség együtt pedig a legveszélyesebb kombináció, ami a nők között előfordulhat.

- Maga csak tudja, Holmes – válaszoltam mosolyogva Elisabethre utalva, de úgy tűnt, el sem jutott a tudatáig, amit mondtam, annyira belefeledkezett abba a fotográfiába. 

Úgy döntöttem hát, hogy elköszönök barátomtól. Megállapodtunk, hogy másnap két órakor a Baker Streeten találkozunk és együtt megyünk a kikötőbe Miss Valenitne elé.

Továbbiakban, ha szomorú szívvel is, de Mrs. Holmes naplójából idézek:

Miután Sherlockkal hazaértünk délutáni sétánkból, ami igen nagy csendben telt, én a kanapén olvastam, ő pedig az asztalnál ült és meredten nézett egyetlen pont felé. Úgy döntöttem, megnézem, mi lehet olyan érdekes. Mögé léptem és hátulról átöleltem.

- Talán féltékenynek kéne lennem? – kérdeztem, mikor láttam, hogy egy gyönyörű nőről készült fotót néz.

- Ő csak az ügyfelem – válaszolta csendesen.

- Csinos – Az volt a szerencse, hogy a háta mögött álltam, és nem látta, milyen fancsali arcot vágok, miközben kipréselem magamból ezt az egyetlen szót.

- Tényleg az – bólintott, majd az ölébe húzott, én pedig karjaim nyaka köré fontam és próbáltam elfojtani egy apró mosolyt. – De semmi több – folytatta. – Te vagy az egyetlen nő a Földön, akit szeretek. És ez mindig is így lesz.

- Jó válasz – mosolyogtam és megcsókoltam. – Emlékszel még, mit mondtál nekem Párizsban? – kérdeztem, miután nagy nehezen elszakadtam tőle és ő kérdőn rám tekintett. – Azt ígérted, hogy mindig szeretni fogsz, mindennél jobban.

- És ez így is van – emelte rám szürke tekintetét és megsimogatta az arcom. – Soha nem hagynám, hogy bármi bajod essen. Fontosabb vagy nekem mindennél és mindenkinél.

Elmosolyodtam és éreztem, ahogy megcsókol. Úgy, ahogy még sosem; féltéssel, szerelemmel, szenvedéllyel egyszerre.

Érzetem, hogy mellette biztonságban vagyok.

Most pedig e rövid kitekintés után térjünk vissza az én feljegyzéseimhez.

Másnap pontban kettőkor csengettem a Baker Street 221/B ajtaján és nagy meglepetésemre Elisabeth nyitott ajtót.

- Hol van Mrs. Hudson? – kérdeztem kíváncsiam, mikor már felfelé haladtunk a lépcsőn.

- Tegnap kapott egy táviratot, hogy beteg a nővére. Elutazott vidékre, hogy ápolja őt. Dr. Watson - szólt csendesen, mielőtt beléptem volna a nappaliba. – Ha hazaérkeztek, beszélnünk kellene – mosolygott rám sokat sejtetőn. – Sherlocknak kérem, ne szóljon!

- Nem fogok – mosolyogtam vissza, sejtvén, hogy miről van szó, majd benyitottam a szobába, ahol Holmes már menetkészen várt. Mikor beléptünk épp a kabátját öltötte magára.

- Indulhatunk is, Watson – fordult felém, majd feleségéhez lépett. – Nagyon vigyázz magadra, drágám és ne feledd, mit mondtam!

- Sherlock, nem vagyok már gyerek – mosolygott rá elnézően a nő. – Voltam már itthon egyedül.

- Tudom, de ez most más – suttogta barátom.

- Inkább te vigyázz magadra! Siess haza!

- Úgy lesz.

- Szeretlek – majd lassan megcsókolta férjét, aki olyan erősen szorította magához, mintha ez lenne az utolsó ölelésük.

- Indulnotok kell – szabadult ki férje karajai közül Elisabeth mosolyogva. 

Pár perccel később már egy kocsiban zötykölődtünk, útban a kikötő felé.

Holmes csendesen nézett maga elé, majd kisvártatva felém fordult és kissé aggodalmasan megszólalt:

- Nem tudom, miért,Watson, de nagyon rossz érzésem van.

- Akarja, hogy visszaforduljunk?

- Nem – válaszolta határozottan, majd gondolataiba merülve kinézett az ablakon. Én is így tettem. Láttam, ahogy az égen sötét felhők gyülekeztek és a szél is egyre erősebben kezdett fújni. Mikor kiértünk a kikötőbe, már számítani lehetett egy kiadós viharra.

Pontban három óra volt, de az Aurorának semmi nyoma. Eltelt tíz perc, majd újabb tíz, de még mindig semmi. Az eső azonban elkezdett szemerkélni, így nem volt meglepő, hogy az emberek nagy része próbált száraz helyre menekülni.

Megállítottunk egy éppen arra futó tengerészt, hogy érdeklődjünk tőle az Aurora nevű utasszállító hajó felől. Válasza meglepő volt:

- Az Aurora csak holnap este fut be, de az nem utasszállító, hanem  teherhajó.

Egy pillanatig döbbenten meredtünk egymásra Holmesszal. Barátom tért először magához.

- Érkezett ma valamilyen más utasszállító?

- Nem, uram - jött az újabb megdöbbentő válasz, majd a tengerész úgy döntött, inkább valami szárazabb helyre megy az eső elől és ott hagyott minket.

- Azonnal haza kell mennünk, Watson – fordult felém halálra váltan Holmes és a következő pillanatban már a Baker Street felé száguldottunk.

Mikor kiszálltunk a lakás előtt, ereinkben meghűlt a vér. Az ajtó tárva nyitva állt, a ház pedig teljes fényárban úszott. Mindketten berohantunk a legrosszabbtól tartva.

Holmes az emeletre futott fel, Elisabeth nevét kiáltva, de válasz nem érkezett.

Én a lenti részt kutattam át, de nem találtam sehol Mrs. Holmest.

Felmentem hát barátom után az emeltre, akit kezében egy levéllel a nappali közepén találtam.

- Elrabolták. Gissing volt az – szólt rekedten, - ,,Ha viszont akarja látni a feleségét, jöjjön az  Oroszlánsziklához 17 órára. Gissing”

- Holmes…

- Szóljunk a rendőrségnek… Nem – torpant meg egy pillanatra, láthatóan teljesen össze volt zavarodva, nem tudta, hogy mihez is kezdjen. A mindig hidegvérű detektív most kétségbeesetten próbált valami megoldást találni. – Maga szól Lestradenek, én pedig…

- Holmes, nyugodjon meg! – tettem karjára kezemet, hogy egy kicsit megnyugtassam. – Mindketten elmegyünk a Yardra. Rengeteg időnk van még.

- Ha bármi baja esik, sosem bocsátom meg magamnak – szólt csendesen barátom, mikor már az őrsön vártuk Lestradet. – Hol az ördögben van már?! – pattant fel türelmetlenül. – Fogy az időnk!

- Itt vagyok, Mr. Holmes – hallottuk meg a felügyelő hangját. – Jöttem, ahogy tudtam. Mi történt?

Gyorsan felvázoltam az eseményeket a hivatalos közegnek, mert Holmes nem volt olyan állapotban, hogy hideg fejjel tudjon gondolkodni.

- Azonnal indulhatunk. A három legjobb emberemet adom az akcióhoz.

Pár perccel később már a lovas kocsival robogtunk az Oroszlánszikla felé. Mire odaértünk, már hatalmas vihar volt. Villám szelte ketté az égboltot, egy pillanatra fénybe borítva a hatalmas sziklatömböt, mely így pont olyan kísérteties volt, akár egy rémtörténetben.

A szél hatalmas hullámokat vert, melyek a vízből kimagasodó, hegyes szikláknak csapódtak.

Az Oroszlánszikla tetején két alak állt.

- Ott vannak – suttogta maga elé Holmes és már indult is felfelé, mi pedig utána.

És valóban. Mikor felértünk, egy számomra idegen férfit láttuk, amint Elisabeth nyakához tart egy éles kést. Gissing…

- Mr. Holmes – szólalt meg a férfi a nevetve. Ruháját és haját az erős szél úgy tépdeste, akár a tenger odalent a sziklákat – Már azt hittem, nem is jön. Megtalálta a kis Constance-t?

- Maga volt, igaz?

- Mrs. Hudson is meg fog lepődni, hogy a nővérének az  égvilágon semmi baja.

- Maga utolsó, aljas… - és barátom már indult is volna a férfi felé, de az megállította azzal, hogy még jobban és látványosabban Elisabethnek szegezte fegyverét .

- Azt ajánlom, ne jöjjön közelebb, Mr. Holmes, különben kénytelen leszek elvágni a felesége csinos nyakacskáját.

- Ne merjen hozzáérni!

- Akkor maradjon ott! – Barátom erre megtorpant és várt. Várta a következő lépést. Tudtam, hogy agya vadul zakatol, hogyan tudná kiszabadítani Elisabethet.

- Mit akar? – kérdezte végül, de a válasz csak egy gúnyos kacaj volt. Láttam, ahogy Holmes meredten néz Gissing felé. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy már rég nem őt, hanem feleségét nézi, akinek arcára kiült a félelem.

- Jobb lenne, Holmes, ha szólna a barátainak, hogy tegyék le a fegyvert, különben meg talál szaladni a kés a kezemben. Kár lenne ezért a gyönyörű nyakért.

- Ne, Sherlock! – kiáltott Elisabeth. – Lőjétek le!

- Ó, micsoda dilemma. Vagy maga öli meg a feleségét, Holmes, vagy én – nevetett fel gonoszul a bűnöző. Láthatólag élvezte a helyzetet. Nála van a királynő és ezzel sakkban tarthatja a királyt.– És milyen bátor nő! Talán még a férjéért is képes lenne meghalni. Nagyon szerencsés, Mr. Holmes!

- Engedje el! –szólt határozottan barátom. Hangjából tisztán érződött, hogy ez nem kérés volt. – Engem akar, őt ne bántsa!

- Emlékszik még, mit mondtam pár hónapja Párizsban? Hogy bosszút állok a feleségem haláláért és elveszek magától mindenkit, akit szeret. Kezdjük talán a legdrágább kincsével: a feleségével!

- Ne! Kérem, ne! Bármit megteszek. Lőjön le vagy öljön meg bárhogyan, de a feleségemet, kérem, ne bántsa –könyörgött most már barátom. Mi pedig tehetetlenül szemléltük az eseményeket. Döbbenten néztük, ahogy Gissing egyre vonszolja viszi Elisabethet a szikla széléhez.

- Nem, Holmes! Nem ússza meg ennyivel. Azt akarom, hogy úgy szenvedjen, ahogyan én –sziszegte, és tekintete összekapcsolódott a detektívével. – Köszönjenek el szépen egymástól! – szólalt meg olyan hangon, mintha csak gyerekekkel beszélgetne, majd egy hirtelen mozdulattal taszított egyet Elisabethen, aki eltűnt a mélyben.

- Elisabeth! – kiáltott velőt rázóan Holmes és oda akart szaladni a szikla pereméhez, de még időben visszafogtuk Lestrade- del. – Engedjenek! – próbált szabadulni barátom kétségbeesetten, de nem hagytuk. Egy pillanattal később erős rántást éreztünk a karunkon és mire észbe kaptunk, Holmes rávetette magát az addig már megbilincselt és gonoszan nevető Gissingre és őrült erővel elkezdte fojtogatni. A mellettük álló rendőrök alig tudták lehámozni róla. Egy szempillanat alatt ott termettünk Holmes mellett és visszafogtuk, nehogy Elisabeth után ugorjon.

- Engedjen el! –viaskodott erőtlenül a detektív. – Engedjenek! Kérem…

- Már nem tehet semmit, Holmes. – csitítottuk mindketten. – Semmit. Vége van. Vége…

- Elisabeth…-suttogta maga elé már számtalanszor, egyre erőtlenebbül, majd térdre borult és elkezdett sírni. Olyan szívet szaggatóan, hogy arra nincs is emberi szó.

Az eső olyan sűrűn esett, hogy nem is láttuk a sziklákat csapkodó hullámokat. Úgy tűnt, az ég is ilyen szomorú idővel siratta el azt a kivételes asszonyt, aki immár odalent nyugszik a hullámsírban.

 ( folyt. köv.)