- Ettől a helytől kiráz a hideg! – jegyeztem meg halkan.  

- Nem lesz semmi gond! – próbált nyugtatni férjem, de zaklatott fel-alá járkálása valahogy elnyomta nyugodtságát, amit sugározni szeretett volna. Mindketten tudjuk, miért hoztak ide. A többi vendéget a szállóban hallgatták ki, minket viszont a rendőrségen. Valamiért békés, nyaraló brit állampolgárokból gyanúsítottakká váltunk, csak azt nem tudtuk, hogy miért.

- Elnézést! -  szólt oda Sherlock az ajtónál álló egyik őrnek, aki rá sem hederített. Férjem még próbálkozott párszor, de az eredmény ugyanaz a közöny volt. Végül már nem bírta tovább – Figyeljen ide, nincs joguk itt tartani bennünket. A Brit- birodalom alattvalói vagyunk! Követelem, hogy beszélhessek a konzullal!     

- Üljön le! – parancsolt rá az őr. Sherlock szólásra nyitotta száját, gondolván, hogy vele senki nem beszélhet így, de ekkor a felügyelő lépett be az ajtón.

- Mr. és Mrs. Holmes  - szólt kemény, erős hangján a férfi. – Foglaljanak helyet!

- Na idefigyeljen…! – kiáltott fel dühösen a férjem, mire én mellé léptem és csitításképpen megérintettem a karját.

- Jobb, ha a feleségére hallgat, Mr. Holmes! Okos asszony!

Így hét mindketten leültünk és vártuk, hogy Parell felügyelő végre a tárgya térjen.

- Ismernek Önök egy bizonyos Bucket házaspárt? – bólintottunk, hogy igen. Elmondtuk, hogyan találkoztunk és, hogy ma együtt ebédeltünk. – Mikor volt ez pontosan?

- Dél és egy óra között – válaszolta türelmesen Sherlock.

- És a fennmaradó egy órában, mielőtt elmentek együtt sétálni, hol tartózkodtak Önök?

- A szobánkban – válaszoltam.

- Tudja ezt valaki tanúsítani?

- Már elnézést! – ugrott talpra a férjem. – Csak nem azzal gyanúsít bennünket, hogy mi raboltuk ki a széfet?!

- A bűncselekmény elkövetésének időpontja délután két óra körül lehetett a szálloda igazgatója szerint. Ugyanis ő fél kettőkor ment el ebédelni, ami körülbelül egy órát vett igénybe. Az alkalmazott, akit leütöttek, szintén úgy emlékszik, hogy az óra ennyi időt mutatott, mielőtt a fejére erős ütést mértek. És ha jól tudom, Önök 14.30 –kor indultak el a szállóból.

- Na látja, ebben téved! – mosolyodott el diadalittasan Sherlock. – Pontban kettőkor indultunk.

- A szálló órája szerint nem. Az igazgató elmesélte az incidenst az Ön zsebórájával – vigyorgott kajánul Parell. Torz vonásai most még inkább torznak tűntek, ahogy a lemenő nap fénye megvilágította arcát.

- A hotel órája téved!

- Akkor az önök Big Ben – je téved!

Ez volt a végső döfés. A két férfi szeme dühösen szikrázott, ahogy egymással szemben álltak. Sherlock végül okosan döntött, hogy visszavonulót fújt, de azért csendesen megjegyezte:

- Ezek szerint rajtunk kívül mind a háromszáz vendégnek van alibije, igaz?

- Valamit elfelejt, Mr. Holmes! Önök ellen szól, hogy a felesége Mrs. Bucket szerint erőteljesen csodálatának adott hangot a hölgy nyakékét illetően és… - itt egy hosszú hatásszünetet tartott, én pedig már tudtam, hogy mi következik. - …a Scotland Yard szerint a felesége nem éppen makulátlan előéletű, Mr. Holmes. Nem csak a Brit – Birodalom területén garázdálkodott fénykorában. Vaskos aktái vannak innen is…

Az egész olyan gyorsan történt. Már csak azt láttam, hogy Sherlock ökle elindul a felügyelő arca felé, aki a következő pillanatban a padlón feküdt, vérző orrát tapogatva.

- Ne merészeljen ilyen hangon beszélni a feleségemről!

Az események innentől érdekes fordulatot vettek. A felügyelő dühöngve távozott, miközben Sherlock folyamatosan azt követelte, hogy beszélhessen a brit konzullal vagy annak egy emberével.

Őszintén szólva, kicsit megijedtem. Ilyennek még soha nem láttam őt. Eddig mindig a nyugalom szobra volt, de most nagyon kihozták a sodrából.

Körülbelül fél órával később kinyílt a kihallgató ajtaja és egy ismerős alak állt velünk szemben: Mycroft Holmes, aki saját bevallása szerint egy szigorúan bizalmas birodalmi ügyben tartózkodott Párizsban.

- Egy feldúlt francia telefonált a követségre, hogy egy bizonyos Mr. Holmes és a felesége azt követelik, hogy küldjenek valakit, akik képviseli a jogaikat! – kezdte kissé dühösen  Mycroft, majd cinikusan hozzátette.  – Dühöngő őrültnek nevezett téged, Sherlock! Bántalmazni egy hivatalos személyt! Hova tetted az eszed?!

- Azt hiszem – szóltam közbe csendesen. – Én tehetek az egészről.

- Ugyan, Elisabeth, talán maga ütötte meg azt a fafejű franciát?! Nahát akkor!

- Közbeszólhatok? – emelkedett fel Sherlock, aki eddig irigylésre méltó módon tűrte a fejmosást bátyjától. – Talán rátérhetnénk arra, miért is vagyunk itt!

- Tudok mindent! – szakította félbe az idősebbik Holmes öccsét. – A felügyelő mindent elmondott. Biztosítottam nektek alibit. Délután a szobátokban fogadtatok engem és eltöltöttünk ott egy órát kellemesen beszélgetve. Ti pedig csak azért nem mondtátok el azon a botrányos kihallgatáson – botrányos szót erősen megnyomta, mire Sherlock arcán egy gúnyos mosoly futott át. – mert nem akartátok felfedni, hogy titokban jöttem tárgyalni a francia kormánnyal. Ami persze nem igaz, de ha lúd, akkor legyen kövér!

Mindketten megdöbbentünk az egyszerű magyarázaton, de mielőtt bármelyikünk is szólásra nyitotta volna a száját, Mycroft folytatta. – Maradjatok ki ebből az ügyből! Európa legveszedelmesebb bűnbandájával kerültetek szembe. Nem csak bűnügyekben, hanem súlyos államügyekben is körözik őket és szemmel láthatóan el akarnak benneteket tenni az útjukból. Ezek nem ismernek se Istent, se embert! Miattuk vagyok itt én is. Nemzetközi elfogató parancsot írtunk alá a kormánnyal. Sherlock, komolyan mondom, ne üsd bele az orrod! Most az egyszer hallgass rám és örüljetek, hogy ennyivel megúsztátok. Ne akarj úgy járni, mint a bátyánk, Sherinford!

Láttam, hogy Sherlock vonásai megkeményednek. Ismertem Sherinford történetét, aki hasonlóan forró fejű, mint a férjem és ez keverte egyszer bajba, amiből végül is a két öccse nagyon nagy szerencsével kihúzta, de még ma is viseli annak a szörnyűségnek a nyomát az arcán.

- Ki ennek a bandának a vezetője? – kérdezte Sherlock, miközben elhagytuk az őrsöt és egy darabig együtt mentünk, Mycroft vissza a követségre, mi pedig a szállóba. Úgy tűnt azonban, hogy az idősebbik Holmes nem hajlandó további információkkal szolgálni öccsének. – Ugyan, tudom, hogy tudod!

- Nincs bizonyíték ellene. Őt sosem kapjuk el. Az az ember zseniális.

- Egy nevet!

- Nem! Veszélyes! Sherlock, komolyan mondom, ne húzz ujjat vele, bízd ezt a hatóságokra! Féltelek titeket!

- Ugyan, Mycroft! Nagy fiú vagyok már, tudok magamra vigyázni!

- Sherinford is ezt mondta.

- A nevét!

- De ígérjétek meg, hogy nem ártjátok bele magatokat! -  szólt némi gondolkozás után és mi egyszerre bólintottunk. – James Moriarty professzor.

- Az ilyen emberek mindig a háttérben dolgoznak – kiáltott be a nappaliból Sherlock, miután mindketten frissítő fürdőt vettünk, és én még a fésülködő asztalnál ültem a hálóban. Meséltem neki néhány profi bűnözőről, akiket ismeretem, így került elő a téma, hogy az igazi irányítók a háttérben mozgatják a szálakat, döntenek emberi sorsok felől.

- És, mi a terved? – kérdeztem, mikor végeztem és megfordultam, ő pedig ott állt az ajtóban és kisfiúsan elmosolyodott.

- Gondoltam, megtudhatnék egy-két dolgot a körülményekről.  Például, hogy…

- Úgy érted, megtudhatnánk – javítottam ki őt és már készültem, hogy együtt elmegyünk és kikérdezünk mindenkit, aki láthatott bármit is, de Sherlock megragadta a karomat és gyengéden maga felé fordított.

- Nem, Elisabeth. Csak én megyek. Hallottad Mycroftot: veszélyes lenne! – majd gyengédebben folytatta. - Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy el tudjam viselni, ha veled bármi történne.

Egy pillanatig csak álltam vele szemben, némán, elveszve abban a szürke szempárban, melyből szerelem és féltés egyszerre sugárzott.

- Emlékszel még az eskünkre? – mosolyogtam rá. – Jóban-rosszban… Rémlik valami arról a napról, mikor elvettél? Akkor együtt csináljuk végig.

Egy pillanatig habozni látszott, majd lassan, de beleegyezően bólintott, így hát együtt indultunk el a szálló halljába, ahol rögtön az igazgatóba botlottunk, aki örömmel állt rendelkezésünkre. Nyilván ő is felismerte, hogy a párizsi rendőrség egyhelyben toporog és ha ő nem lép gyorsan, bizony bezárhatja a szállodáját.

- Tehát, mire kíváncsiak? – kérdezte angolul, miközben hellyel kínált bennünket az irodájában, ami legalább annyira fényűző volt, mint maga a szálló. Középen a mahagóni asztallal és a három bársonyszékkel igencsak előkelő látványt nyújtott, a plafonról lelógó kisebbfajta kristály csillárt nem is említve. Nem sok időm volt azonban szemlélődni, mert Sherlock hangja kizökkentett és visszarántott a való világba.

- Nem raboljuk sokáig az idejét, igazgató úr, csupán három kérdésünk lenne Önhöz – kezdte férjem, mire a direktor bólintott. – A zár kombinációját kik ismerik Önön kívül?

- Csak a helyettesem – érkezett a válasz.

- Amikor a vendégek ékszereit beteszik széfbe, ők hol állnak?

- Jó helyen, hogy lássák, az értékeik biztonságban vannak és rossz helyen ahhoz, hogy a kódot le tudják olvasni: szigorún a pult mögött. Persze vannak kivételek, akiknek különösen nagy értékűek az ékszereik. Mrs. Bucketé például. Ő az inasával tettette be aki végig ott állt- Értem…

- Maradt a széf esetleg őrizetlenül? – kérdeztem.

- Nem, asszonyom! Hova gondol?! –kiáltott fel kissé felháborodottan a férfi.  – Ahogy önök is láthatták, valaki mindig van a széf mellett.

- Ma kik azok?

- Debois és Tailleur.

- Köszönjük, nagyon sokat segített! – nyújtott kezet Sherlock az igazgatónak, aki nekem kezet csókolt. Majd a porta felé vettük az utunkat, ahol két fiatal férfit láttunk a pult mögött Legelőször a magas, barna hajú férfi fordult felénk..

- Miben segíthetek?

- Sherlock Holmes vagyok – mutatkozott be férjem, majd felém fordult – A feleségem, Elisabeth Holmes. A rendőrségnek dolgozunk – lódította szemrebbenés nélkül. -  Lenne néhány kérdésünk a ma történtekkel kapcsolatban. – A férfi kissé meglepettnek tűnt, de beleegyezően bólintott. – Önök ketten végig itt voltak a széf mellett?

- Természetesen, uram! Az állásunkba kerülne, ha csak egy pillanatra is őrizetlenül hagynánk a páncélszekrényt.

- Értem – morgott Sherlock sokat sejtetően. – Láttak valami gyanúsat? Nem is tudom: a pult mögé bejött valaki, aki nem a szálló alkalmazottja… vagy talán egy vendég, esetleg egy szolgáló…

- Nem, uram! Nem vettünk észre semmi szokatlant.

- Hát, ez igen érdekes. Az önök elbeszélése ugyanis két dolgot vet fel. Egy: Önök összejátszottak a tolvajokkal és falaztak nekik a zsákmány egy részének reményében.

- Uram, biztosíthatom, hogy nem…- szakította félbe kétségbeesetten a barna hajú férfi a férjem mondandóját, aki egy kézlegyintéssel elhallgatta őt.

- A másik lehetőség pedig az, hogy hazudnak. Mindkettő bűn, de az egyikért börtönbe kerülnek, míg a máskért csak az utcára – fejezte be Sherlock igen csak hatásosra sikerült monológját. Ha velem beszélt volna így, én biztos előre bevallottam volna neki az összes bűnömet - futott át az agyamon.

A beszélgetésben beálló csend mázsás súlyként nehezedett a két fiatalember vállára. Láttam, ahogy aggodalmasan összepillantottak, mint a kisdiákok, akinek vaj van a fülük mögött és a szigorú tanár éppen rajta kapta őket valami csínytevésen.

Szinte hallottam azt a néma párbeszédet, ami kettejük között játszódott le. Arcuk és szemük mindent elárult és tudtam, hogy Sherlock is észrevette azt amit én, mert magabiztosan rám mosolygott.

Alig néhány pillanattal később megtört a jég és most a másik, sötét hajú férfi kezdett beszélni.

- Önnek igaza van, uram! Valóban elhagytuk egy pillanatra a helyünket. De az egész nem volt több pár percnél. Volt itt két hölgy, akik a segítségünket kérték egy apróságban . De tényleg csak néhány perc volt! – tette hozzá sietve a fiú. – Azóta a két nő eltűnt a szállóból… Ezért most biztosan kirúgnak – meredt némán maga elé és láttam, hogy társa is ugyanezt gondolja.

- Ha igaz, amire gondolok és lesz bizonyítékom is, akkor senki nem fogja megtudni, hogy Önök mit tettek – szólt a férjem. – Sőt, még akár hősként is fogják magukat ünnepelni. De előtte beszélnünk kell valakikkel… Mr. És Mrs. Bucket a szállóban vannak, ugye?

- Ó, igen, uram – válaszolta készségesen a barna hajú férfi. – De a nap folyamán történt egy kis változás.

Mindketten érdeklődve pillantottunk a pult túloldalán álló két fiatalra.

- Igen csúnyán összeveszetek délután - közölte bizalmasan közelebb hajolva a másik sötét hajú férfi. – Mrs. Bucket önmagából  kikelve kiáltozott, de olyan hangosan, hogy biztos vagyok benne, hogy mindenki meghallotta. Azt mondta, el akar válni a férjétől és soha többet nem akarja látni. Sőt, még azt is mondta, hogy nem kell neki többet semmi Mr. Buckettől. Az úr szinte rögtön távozott a szállóból. Láttam, hogy az inasuk kikísérte ki őt. Gondlom, az állomásra mentek. De ha bárki mást megkérdez, Mr. Holmes, biztos vagyok benne, hogy mindenki ugyanezt fogja mondani. Mert bár gazdag népek laknak a szállóban, akik nem szeretik kiteregetni a szennyest, azért más portája körül szívesen sertepertélnek, ha érti, mire gondolok.

- Értem, köszönjük az információt – válaszolt Sherlock illedelmesen és elindultunk a lift felé.

- Szóval? – fordultam felé mosolyogva. – Mit gondolsz?

- Pontosan azt, amit Te, drágám. Zseniálisan ki volt találva az egész ügy és a tettes egy apró hibán csúszik el.

- Nincs bizonyítékunk.

- Majd lesz. Mutass egy bűnözőt, aki túljárt az eszünkön!

Értettem, mire gondol, de azt még mindig nem tudtam, hogy mégis, hogyan akar bizonyítékot szerezni, mikor a gyanúsítottnak tökéletes, mondhatni bombabiztos alibije van. Elhatároztam hát, mindenben asszisztálni fogok neki, hogy elkaphassuk a tettest.

Mikor kiléptünk a liftből, két rendőrbe botlottunk. A szálló minden szintjén állt két csendőr, biztosítva a rendet. A sarkon éppen feltűnt a nyomozást vezető Parell felügyelő, aki akaratlanul is az orra elé emelte a kezét, mikor meglátta a férjemet. Egy néma, udvarias, ám de igen kimért biccentéssel köszöntötték egymást.

Mikor Parell látta, hogy merre visz az utunk, megállított bennünket.

- Én az Önök helyében most nem mennék be Mrs. Bucket szobájába. Nagyon kikészült szegény a férje miatt.

- Jelen pillanatban nem tudom eldönteni, felügyelő, hogy jót vagy rosszat akar nekem – mosolyodott el férjem a délutáni kis incidensre gondolva. – Mrs. Bucket a barátunk és úgy érezzük, hogy személyesen kell támaszt nyújtanunk neki ebben a nehéz időben.

Elfojtottam egy mosolyt, mikor ezt meghallottam. Ha nem tudnám, hogy Sherlock mennyire jó színész, biztosan ugyanúgy bedőlnék neki, mint a felügyelő.

- Menjenek, de siessenek, kérem! – intett Parell és mi szót fogadtunk neki. Talán életünkben először és utoljára engedelmeskedtünk hivatalos közegnek.

- Sherlock! – állítottam meg férjem kezét, aki épp kopogni készült Mrs. Bucket ajtaján. – Mi van akkor, ha az ékszerek már nincsenek a szállóban?

- Itt vannak, drágám, ahogyan a tettes is itt van még. Láttad a bejárati ajtónál az őröket. Minden kilépő embert megmotoznak. Senki nem juthatott ki a zsákmánnyal.

- De John talán…

- Ssh! – csitított fojtott hangon. – Te is tudod, hogy ki tette. Pontosan olyan jól, mint én. Ez az utolsó lépcsőfok, hogy bizonyítékot szerezzünk.

Beleegyezően bólintottam, mire ő kopogott az ajtón, ami nem sokkal később feltárult.  John, az inas invitált beljebb bennünket, bár kissé vonakodva tette mindezt.

Mikor beléptünk a szobába, láttuk, hogy Mrs. Bucket zaklatottan pakol a bőröndjeibe. Úgy döntöttem, ideje a dolgok közepébe csapni.

- Mrs. Bucket, hallottuk, mi történt –kezdtem sajnálkozva.  Bár, mikor meghallottam a saját hangom, aggódtam, hogy talán kicsit túljátszom a szerepem, aztán megnyugodtam látva, hogy a nőnek nem tűnt fel semmi.  – Nagyon sajnáljuk.

- Hogyan? – kérdezte kissé zavartan, majd hirtelen észbekapott. – Ó, igen! De higgye el, kedvesem, így lesz a legjobb. A házasságunk már korábban megromlott – szipogta. – De nekem semmi nem kell a férjemtől. Kedvesem, ha netán válásra kerülne sor Önöknél is, ne hagyja, hogy a férje túl nagy hatalmat gyakoroljon Ön feledt, mert soha nem fog szabadulni.

Magamban elmosolyodtam a gondolatra, hogy Sherlock hatalmat gyakorol felettem. Néha inkább én érzem úgy, hogy túlságosan is uralkodom felette, de mikor ezt megemlítettem neki, ő csak elmosolyodott, megcsókolt és csendesen megjegyezte, hogy bármit elvisel tőlem. Egyetlen témáról nem hajlandó beszélni velem csupán: a gyerekekről. Ha netán szóba is került közöttünk , ő mindig gyorsan témát váltott vagy szimplán csak annyit mondott, hogy még nincs rá felkészülve. Talán ennek is volt köszönhető a házasságunkban bekövetkezett kisebb fajta válság.

- Ez a férje kabátja? – zökkentett ki gondolataimból a férjem hangja. Tekintetemet ráemeltem és láttam, hogy kezével a széken heverő ruhadarabra mutat.

- Ó, igen. Ez az övé – szólt csendesen, elmélázva. A székhez lépett, hogy elpakolja a ruhadarabot, de Sherlock rátette a kezét a kezét, akadályozva ezzel, hogy az asszony elvégezze, amit akart. – Mr. Holmes, szeretném elpakolni a férjem kabátját.

- Miért?

- Mert a férjemé. Ragaszkodom hozzá  - hangzott a szimpla felelet Mrs. Bucket szájából. Sherlock bólintott, amolyan mindent értek stílusban.

- Ha megengedi, segítek.

Nem tudtam, mire megy ki a játék, de abban biztos voltam, hogy Sherlock még a saját ruháit sem pakolja be a bőröndjeibe, csak ha nagyon muszáj, így nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy sántikál valamiben.

Mrs. Bucket kissé elsápadt, mire férjem aggódva kérdezte tőle, hogy jól érzi –e magát. A nő bólintott, de ez láthatóan nem győzte meg Sherlockot. Felvette a kabátot a székről és Mrs. Bucketet az ágyhoz támogatta, majd azt mondta, hív segítséget. Kiment a folyosóra, majd Parell felügyelővel és annak két emberével tért vissza, ám ekkor már nyoma sem volt arcán az aggodalomnak.

- Mr. Holmes, azt mondta, segítséget hoz – szólalt meg az eddig néma csendben az eseményeket figyelő inas, aki láthatóan kissé túlzottan aggódott asszonyáért.

- Parell felügyelőnél nagyobb segítséget el sem tudok képzelni! – válaszolta a férjem, majd mosolyogva hozzátette. – Vagy úgy értette, hogy Önöknek? Mert maguk most nagyon nagy bajban vannak. Felügyelő -  fordult Parellhez komolyan – az ékszereket ebbe a kabátba varrva találja.

A hivatalos közeg láthatóan legalább annyira megdöbbent, mint az inas vagy Mrs. Bucket, mert férjem alaposan kizökkentette őket.

- Nem akarja megnézni, hogy minden hiánytalanul megvan-e? Vigyázzon, jó nehéz – fűzte hozzá, miközben átadta a ruhadarabot.

Parellnak több sem kellett, felragadta az asztalon fekvő ollót és feltépte a kabát bélését. Az ékszerek pedig ott voltak és ha minden igaz, hiánytalanul, annak a randa barna kabátnak a bélésében és a zsebeiben. A következő pillanatban már kattant is a bilincs a nő és az inas csuklóján. A felügyelő ekkor felénk fordult és szólásra nyitotta száját, de Mrs. Bucket megelőzte őt a kérdezésben - Honnan tudta?

- Hölgyem, pofon egyszerű volt. De talán kezdjük a legelején. Azon az estén, mikor ideérkeztünk, a feleségemmel elmentünk vacsorázni, Önök ketten követtek bennünket… Ó, bizony, hogy Önök voltak azok. Hamarosan rátérek arra is, hogy hogyan jöttem rá, hogy John és Mr. Bucket egy és ugyanaz a személy, de előtte, ha megengedik folytatnám. Tehát, feltűnt, hogy követtek bennünket azon az estén én meg is jegyeztem ezt a feleségemnek. Emlékszel, drágám? – fordult felém.

- Hogyne, szívem – bólintottam mosolyogva.

- Elisabeth szerint Önök ugyanolyan járókelők voltak, mint mi. Hát persze, hiszen ezt akarták velünk elhitetni! Az Önök szándéka viszont az volt, hogy, ha már ilyen szerencsétlenül összefutottunk, a bizalmunkba férkőzzenek és eltávolítsanak minket az útból. Olyan jól játszották a szerepüket, hogy már hajlottam afelé, hogy higgyek maguknak Csakhogy elkövettek egy hibát. Önök azt állították, hogy még soha nem jártak Párizsban és nem ismertek senkit, aki járt volna itt, azt az éttermet viszont, ahol aznap este vacsoráztunk, csak azok ismerik, akik legalább egyszer már voltak a francia fővárosban, a Notre Dame  -ról nem is beszélve. A másik árulkodó pont az Ön akcentusa volt, Mr. Bucket, ha egyáltalán ez a neve – fordult a férfi felé fensőbbséges mosollyal. – Dél francia akcentus és ezt, attól tartok egyetlen angol sem birtokolja, leszámítva talán engem. Önök pedig az állították, hogy Londonból jöttek és még sorolhatnám a hibákat, amiket elkövettek és amiknek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, de a végén  mégis kerek egészet alkottak. És itt van a kedvencem, az óra. A szálló óráját a Big Ben-hez igazították és valljuk meg, semmi okuk nem volt arra, hogy annak pontosságában kételkedjenek. Egyszerűbb volt átállítani a hotel óráját és azt mondani, h az én svájci órám jár rosszul, mint bármi mást csinálni. Így meg volt az alibijük is arra az időre a közös városi sétánkkal. Az igazgató látta, amikor John betette a széfbe az ékszereket, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen több vendég is meg akart győződni arról, hogy értékeik biztonságban lesznek. De ha Ön, uram, ügyesen helyezkedett, akkor nem volt nagy gond leolvasni a kódot. A sétánk előtt fél órával feltörték a trezort  és megszabadították a milliomosokat sok- sok felesleges és értékes drágakőtől, ékszertől. Gondolom az ön nyaklánca, asszonyom, teljesen értéktelen volt. Arra viszont kiválóan megfelelt, hogy fenntartsák a látszatot. Csak azt árulják el, hogy az óra átállítása eredetileg is benne volt a tervben?

-Igen – válaszolta a férfi megadóan– Az átállítással biztos alibink volt. Pont volt annyi időnk, míg az a két féleszű visszaért.

Nyilván a két fiatal széf- őrzőre gondolt.

- Hát, ennyi lenne! – bólintott Sherlock. – Még egy pillanat. Mrs. Bucket, kezdettől fogva arra gondoltam, hogy kinek lehet érdekében minket eltávolítani az útból, pedig a probléma megoldása az orrom előtt volt. Tudták, hogy ki vagyok, nyilván a megbízójuk beszélt már rólam. Útban voltunk, Önök pedig igen kíméletes módját választották az eltávolításunknak. Azt hiszem, ezért köszönettel tartozunk!

- A legnagyobb hibát akkor követte el, asszonyom – fordultam a megtört nő felé – mikor azt mondta, semmi nem kell a férjétől. Még a pénze sem. Akkor miért tartott volna igényt egy régi, ronda kabátra?

- Még tartozom egy magyarázattal – szólalt meg újra Sherlock elgondolkodva. – Hogy John, az inas, és Mr. Bucket egy és ugyanaz a személy. Már korábban feltűnt, John, soha nem volt egyszerre jelent a gazdájával, csak Mrs. Buckettel mutatkozott. Gyanúmat tovább erősítette, mikor megláttam, hogy a séta előtt a nappaliban egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy inas. Tudja, uram, a túl mély meghajlás, bármilyen jó színészt leleplezne. Továbbá a  portán a fiatalember azt mondta, hogy John elkísérte Mr. Buceketet az állomásra, miután összeveszett a feleségével. Mrs. Bucket felvette ,,John” kabátját és a szemébe húzta  a kalapját, hogy senki ne ismerhesse fel. És hát… sokat segített az Ön fésülködő asztalán heverő szőke paróka, asszonyom – mutatott Sherlock a szoba másik végében álló bútordarabra.

- Nagyon okosnak hiszik magukat, igaz? – szólt gyűlölködő hangon Mrs. Bucket. – De jobb, ha megjegyzik, engem sosem kapnak el.

Alighogy ezt kimondta, kitépte magát az őt fogva tartó rendőr karjai közül és az ablak felé futott, majd kivetette magát a hatodik emeletről. Isten látja lelkünket, próbáltuk megállítani, de nem lehetett. Azonnal szörnyethalt. Bucket pedig teljesen összetört. Meg tudtam érteni. A felesége halott, az élete értelmetlenné vált.

Még tartott a szoba átkutatása, mikor elvezették, de még mielőtt kilépett volna a szobából, férjem felé fordult. Szeme gyűlölettől izzott, arca teljesen eltorzult a dühtől és fogai közt szűrte a szavakat.

- Ezt még megkeserülöd, Sherlock Holmes! Még a létezésed emlékét is eltörlöm a föld színéről! De előtte, egyenként elveszek tőled mindenkit akit szeretsz! Azt akarom, hogy úgy szenvedj, mint én!

- Elég ebből, Bucket! – ragadta karon a rendőr a férfit és annak minden ellenkezése ellenére a kijárat felé vezette, majd az ajtóból visszanézett. Az a szempár, akár az ördögé! Bosszút esküdött…Láttam, hogy Sherlock még jó darabig nézte a távolodó alakot és tekintetében most először valami olyat láttam, mint amit még soha: aggodalmat. Mélységes aggodalmat.

- Mr. Holmes – úgy tűnt, Parell felügyelő hangja visszarángatta a földre. – Sajnálom a sok kellemetlenséget, amit Önökek okoztam és nagyon köszönöm a segítséget!

- Nincs mit – fogta meg  a felügyelő kinyújtott kezét köszönésképpen.

- Én is csak köszönettel tartozom, Mr. Holmes – szólt a szálló igazgatója.

- Ugyan, ne nekünk köszönje. Mi csak megoldottuk az ügyet, de akinek igazi köszönettel tartozik, az az a két fiatal ember a portán, akik a széfet őrzik. Nélkülük nem sikerült volna fényt deríteni erre a zűrös ügyre.

A direktor kissé meglepődött ezen az utolsó mondaton, de ugyanúgy kifejezte háláját Sherlocknak. Ezt az ügyet is megoldottuk és végre, a hátra a lévő néhány nap már csak kettőnké volt.

A nappaliban üldögéltem és egy könyvet olvastam, Sherlock pedig a hálószobában készülődött az utolsó párizsi napunkra. Nagyon belemerültem a könyvembe, de nem annyira, hogy ne halljam meg az ismerősen csengő és számomra oly kedves hangot a hátam mögül.

- Drágám! – szólt Sherlock, mikor megállt az ajtóban, akár egy szobor

- Igen, édesem?  - hagytam abba az olvasást és tettem le a könyvet az asztalra, hogy minden figyelmemmel rá koncentrálhassak. Ő azonban még mindig mozdulatlanul állt, egyik kezével hanyagul az ajtófélfának támaszkodva és a semmibe bámulva. Majd lassan ráemelte szürke tekintetét.

- Azt hiszem, felkészültem.

- Ez remek, édesem – mosolyogtam. – Akkor akár indulhatunk is – felálltam, hogy felvegyem a kabátomat, ám ő megállított.

- Nem, nem arra.

- Akkor mire? – kérdeztem kissé értetlenül.

- Az apaságra.

Először azt hittem, rosszul, hallok. Ám a hitetlenséget, szépen lassan felváltotta a mérhetetlen öröm. Hát mégis! Ujjongani tudtam volna a boldogságtól, de csak ennyit tudtam mondani:

- Biztos vagy benne?

- Soha nem voltam még semmiben ennyire biztos! Szeretlek és sok, mit sok … rengeteg gyereket akarok tőled!

- Jól vagy?! – hitetlenkedtem. Ez annyira nem ő volt. Persze, ez nem jelentette azt, hogy ne tetszett volna ez az új énje. Őszintén szólva, imádtam.

- Remekül. Mit mondasz?

- Persze – bólintottam a boldogságtól még mindig kissé bódultan.

- Kezdjünk hozzá most rögtön! – olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy ellenkezni sem volt időm. Az igazat megvallva, nem is akartam.

Elisabethnek most is, mint mindig, köszönetet mondtam, hogy rendelkezésemre bocsátotta a történetet és ha most megengedik, térjünk vissza az én emlékeimhez.

Három nappal azután, hogy Holmesék visszatértek Párizsból, úgy döntöttem meglátogatom őket. Meglepetésemre minden egyes szót harapó fogóval kellett kihúzni belőlük.

Mikor megkérdeztem, hogy mégis, milyen volt a főváros, ők csak annyit válaszoltak, semmi különös és nem történt velük semmi izgalmas. Ekkor csíptem el egy sokat mondó pillantást, amit barátom felesége felé küldött, aki elmosolyodott. Innentől már nem is érdekelt a dolog. A küldetésüket teljesítették, a házasságukat rendbe hozták. A többi már csak hab a tortán…