Kis párizsi bűntény

Holmes és Elisabeth már lassan egy éve házasok voltak, de barátom, - Elisabeth legnagyobb bánatára, - egyre kevesebb időt töltött otthon. Ennek rendkívül prózai oka volt, mégpedig az, hogy a megbízások százszámra árasztottak el bennünket. Nem csoda hát, hogy az ifjú feleség kissé elhanyagolva érezte magát, és szépen lassan kezdtek eltávolodni egymástól barátommal. A hosszú, közös reggelik elmaradtak, ahogyan a szokásos esti beszélgetéseik is. Ezt Holmes mesélte nekem egyik megbízásunk teljesítése közben, mikor a sötétben gubbasztottunk gyanúsítottunk rejtekhelyén, hogy aztán lecsaphassunk rá, ha megjelenik.

Megjegyzem, barátom természetesen nem szólt volna egy szót sem, ha én észre nem veszem, hogy gondolatban teljesen máshol jár.

- Holmes!  - suttogtam fojtott hangon a sötétben és egy kicsit oldalba löktem. Az ablakon besütő Hold fénye elég volt ahhoz, hogy lássam, sikerült visszahoznom erre a világra. – Minden rendben, barátom?

Egy darabig nem szólt, csak ugyanolyan üres tekintettel bámult maga elé, mintha végiggondolná, hogy elmondja-e nekem, majd hangosan felsóhajtott.

- Azt hiszem, Watson… - kezdte halkan  - … a házasságom válságban van.

Magamról megfeledkezve hangosan felnevettem, azt hittem, viccel! Hiszen náluk boldogabb párt még soha nem láttam! Mikor azonban oldalra pillantottam barátomra és láttam, hogy értetlenül mered rám, azonnal az arcomra fagyott a mosoly

- Én… azt hittem nem komolyan mondta  - kezdtem szabadkozni, de ő legyintett. Nem tudtam, szabad-e vagy, hogy egyáltalán illendő megkérdeznem, ami a szívemet nyomta, de végül leküzdöttem önnön ellenállásomat és kiböktem. – Mi történt?

- Semmi  - vonta meg a vállát. – Pont ez a baj. Unalmas az életünk. Elisabeth nem mondja, de… én is érzem, hogy… nem boldog. És azt hiszem, hogy én sem vagyok az.

Nem tudtam, mit mondjak, annyira váratlanul ért a dolog. Millió és millió gondolat futott át az agyamon néhány pillanat alatt, de az események teljesen lebénítottak.

- Hogy érti azt, hogy nem boldog, Holmes? – szólaltam meg ki tudja, mennyi idő után. –Talán már nem szereti?

- Dehogynem  – suttogta és rám nézett, majd folytatta . – Nincs időnk egymásra. Illetve… nekem nincs időm rá – sóhajtott fel keservesen. - Mit tehetnék? Meg akarom menteni a házasságomat, de nem tudom, hogy kezdjek hozzá.

- Kezdetnek beszélhetne vele – javasoltam. – Az talán sok mindent megoldana.

- Hát hogyne… persze – szólt gúnyosan és habár sötét volt, abban biztos voltam, hogy még a fejét is megrázta, a szokásos szemforgatásról nem is beszélve. De én nem adtam fel. Tovább próbálkoztam.

- Aztán meg, elvihetné valahova, ahol kettesben lehetnének.

- Otthon is kettesben vagyunk.

Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, kár minden szó! Ha ő nem jön rá egyedül, hogy mit kellene tennie ahhoz, hogy a házasságát rendbe hozza, akkor falra hányt borsó minden, amit én tanácsnak adhatok.  Ráadásul, az éjszaka indult a vonatom Birmingham-be, az orvos konferenciára, ahol előadást fogok tartani, és vajmi kevés volt az esélye annak, hogy elérjem azt a fránya lokomotívot.

Mivel egy hétig akadályoztatva voltam és így igen fontos eseményekről maradtam le, melyek talán érdekelhetik az olvasót is, megkértem Elisabethet, hogy ő mesélje el Önöknek a történetet, naplója segítségével.

Sherlock aznap este is, mint az elmúlt hetekben mindig, későn ért haza. Fáradt voltam, de mégis megvártam, hogy miután megérkezett, szokás szerint rám nézzen és szó nélkül bemenjen a hálószobába.

De most nem hagytam annyiban. Utánamentem és összefont karokkal az ajtónak támaszkodtam. Beszélnünk kell! Már nem húzhatjuk tovább!

Megfordult és rám nézett, miközben szürke zakóját letette a székre.

- Beszélnünk kéne! – kezdte csendesen. Bólintottam, mellé léptem, ő pedig megfogta a kezem és leültünk az ágyra. Egy darabig egymás szemébe néztünk, mintha nem tudnánk eldönteni, melyikünk kezdje el azt, amit már mindketten régóta sejtettünk. – Elisabeth, sajnálom! Sajnálom, hogy olyan kevés időt tölthettünk együtt az elmúlt hetekben.

Keveset! Na igen, a reggeli búcsúcsóktól az esti jó éjt csókig nem is láttam. Ez tényleg nem sok.

- Szeretlek és nem akarlak elveszíteni, még ha néha ennek éppen az ellenkezője látszik is  - mosolyodott el zavartan. – Mit szólnál, ha elutaznánk?- kérdezte hirtelen, mintha a semmiből jött volna ez az öltet.

- Elutazni? Hova? – érdeklődtem, némileg gyanakodva. Egyáltalán nem lett volna ellenemre a dolog, sőt. De pontosan tudni akartam, hogy mit szándékozik tenni az ügyben, hogy valahogy kikecmeregjünk ebből a szorult a helyzetből. Továbbra is kérdőn tekintettem rá, válaszra várva.

- Párizsba – válaszolta nemes egyszerűséggel, mintha csak ,,jó napot" kívánna.

- Párizsba? – kérdeztem vissza meglepetten. Sherlock gyermekkorában él a francia fővárosban annyit mesélt már róla, hogy úgy gondoltam, egyszer muszáj látnom, dehogy most… - Rendben –bólintottam beleegyezően és elmosolyodtam. Ő pedig visszamosolygott. Hetek óta ez volt a leghosszabb és legkellemesebb beszélgetésünk, már ami a bocsánatkérését és az azt követő csókot illeti.

Másnap pedig már a vonaton ülve zötyögtünk a francia főváros felé. Nem volt mire várni. Egy teljes hét kettesben! Erre az ajánlatra gyorsan le kellett csapni és minden épeszű nő élt volna a lehetőséggel.

Párizs valóban gyönyörű volt! Olyan, mint amilyennek Sherlock többször is leírta és amilyennek én minden alkalommal elképzeltem. Soha jobb helyszínt egy házasság megmentésére.

A szállóba érve még a szám is tátva maradt a csodálkozástól. Ilyen fényűzést még soha életemben nem láttam. A szálló hallja hatalmas volt, tele vendégekkel és sürgő –forgó londinerekkel, akik a nehéz bőröndöket próbálták besuvasztani a liftbe, hogy aztán felvigyék őket jogos tulajdonosaiknak. Az egész hotel olyan volt, akár egy kastély. A mennyezetről lelógó óriási kristálycsillár megtörte az ablakokon beszűrődő nap sugarait, szivárvány színűre festve ezzel néhány pontot a hófehér falakon. A portához léptünk, hogy bejelentkezzünk. Mr. és Mrs. Holmes, Isten hozta Önöket nálunk! – hallottam a portás kedves, üdvözlő hangját, de figyelmemet még mindig a szemlélődés kötötte le. Az elegáns faborítás, a csodás antik óra… az egész olyan volt, mint egy álom! 

A szobánk is gyönyörű volt, bár inkább nevezném lakosztálynak a mérete miatt. Egy kényelmes nappaliból nyílt a hálószobánk, melynek ablakából csodás kilátás nyílott a városra.

Mikor beléptünk, rögtön az ablakhoz mentem és szélesre tártam. Szemem sarkából még láttam, ahogy Sherlock leteszi a kabátját a nappali közepén álló kanapéra és engem néz. Tudtam, hogy ezt teszi, nem kellett ránéznem, éreztem.

- Ez gyönyörű – szólaltam meg végül, hogy megtörjem a köztünk beálló kínos csendet, majd lassan szembefordultam vele, ő még mindig mozdulatlanul állva nézett rám és halványan elmosolyodott.

- Örülök, hogy tetszik. Párizs gyönyörű ebben az évszakban – közelebb lépett hozzám. Én lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a távolság egyre jobban fogy kettőn között. Éreztem, ahogy megérinti a kezem, végül sajátjába veszi, de olyan távolinak tűnt minden, mintha az egész nem is ott és akkor történt volna velünk. Láttam, ahogy fejét kicsit oldalra hajtja és közelit hozzám. Szemeimet lehunyva vártam, hogy ajkai elérjék az enyémet.

- Elisabeth – suttogta alig hallhatóan, miközben forró leheletét az arcomon éreztem. – Azt hiszem, kezdhetnénk valamit ezzel a helyzettel – suttogta még mindig és bár nem láttam, biztos voltam benne, hogy elmosolyodott én pedig enyhén bólintottam és vártam, de hiába, ugyanis talán a legromantikusabb pillanatban, amikor már kész voltam arra, hogy mindent megbocsássak neki, akár előre is, hangos kopogás rántott vissza bennünket a való világba.

Csalódottan váltunk el egymástól, Sherlock az ajtóhoz lépett és kinyitotta a fiatal hordár előtt, aki sűrű bocsánatkérések közepette behozta csomagjainkat, majd némi borravalóval a zsebében útjára bocsátottuk.

- Azt hiszem, ideje lenne kipakolni -  mutattam rá tekintetemmel a bőröndökre, de férjem mosolyogva megrázta a fejét, szürke szemeiben pedig cinkos fény csillant. Nehezemre esett ugyan, de valahogy mégis visszafojtottam egy mosolyt, de úgy gondoltam belemegyek a játékba.

- Azért talán mégis csak ki kéne pakolnunk – bólintottam erőteljesen, hogy meggyőzzem őt.

- Rendben -  válaszolt egy vállrándítással, mire szemeim elkerekedtek és meglepetten néztem rá.

- Tényleg?

- Hát persze… gyere, vigyük be a csomagokat  - hajolt le a két legnehezebb bőröndért, mire én kissé csalódottan, de melléléptem. Azonban mikor lehajoltam volna, hogy két kistáskát felemeljek, ő hirtelen felegyenesedett és megcsókolt én pedig nem ellenkeztem. Ujjaimmal beletúrtam hollófekete hajába, ő pedig úgy szorított magához, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatnánk egymástól.

- Ez mire volt jó? – suttogtam mosolyogva, mikor nagy nehezen elszakadtunk egymástól, de még mindig vállaiba kapaszkodtam, mert féltem, ha elengedem, a lábaim nem bírnak el.

- Nem tudom – nevetett halkan, de ő sem engedett el egy pillanatra sem. – Azt hiszem, még egy kudarc túl sok lett volna mára – majd újra megcsókolt, de most sokkal gyengédebben. – Mit szólnál, ha elhalasztanánk egy kicsit a sétánkat? Mondjuk…estére? – sóhajtotta, miközben arcon csókolt, majd ismét szájon én pedig szó nélkül viszonoztam. – Akkor ezt igennek veszem…

- Elisabeth, gondolkodtam – kiáltott be a nappaliból, mikor a vacsorához készülődtünk és ő éppen a mandzsettájának gombjával bajlódott.

- Ó, te szegény! – jöttem elő a hálóból és elmosolyodtam, miközben a fülbevalómat akasztottam a fülembe. Néztem az arcát, hogy hogyan reagál az imént elhangzottakra, de mintha meg sem hallotta volna, olyan rezzenéstelenül folytatta tevékenységét. Nem sok sikerrel járt, ezért úgy döntöttem, hogy segítek neki és bekapcsolom az inggombját. – Na és, mire jutottál?

- Többször kéne ,, nem beszélnünk egymással”– jelentette ki, mintegy mellékesen és mikor kérdőn néztem rá, gyorsan hozzátette. – Pusztán tudományos alapon. Minél többet veszekszünk, annál többször kell kibékülnünk. – elmosolyodtam, mire ő szinte védekezőn hozzátette. – Szeretek békülni és úgy vettem észre, te is.

Olyan komolyan mondta, hogy muszáj volt nevetnem, pedig próbáltam magam türtőztetni. Alig egy pillanatig tartott, hogy ő is kövesse a példámat.

Sherlock ragaszkodott hozzá, hogy egy hangulatos, csupán a helyi lakosok által ismert étteremben vacsorázzunk, hiába érveltem úgy, hogy a szálloda étterme is pont ugyanolyan jó lenne, ő már szinte szemrehányóan nézett rám, mintha bántotta volna, amit mondtam, így inkább beleegyeztem. Az este Párizsban gyönyörű volt. Kora nyár lévén, az időpont megfelelő volt egy kellemes esti sétához. Én pedig nem ellenkeztem, minél többet akartam látni a városból és minél több időt akartam eltölteni a férjemmel.

Rendkívüli mód elmerültem a francia főváros szépségeiben, fényeiben, a sürgő embertömegben és szinte észre sem vettem, hogy jó ideje már szótlanul lépkedünk egymás mellett. Ránéztem Sherlockra, aki kissé feszültnek tűnt.

- Valami gond van? – kérdeztem mosolyogva és sikerült kizökkentenem őt a gondolataiból, mert kérdő tekintettel nézett rám, igy hát megismételtem a kérdést.

- Nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, követnek – suttogta fojtott hangon. – Ne fordulj hátra! – szólt félhangosan, mikor meg akartam nézni, hogy vajon igaza van-e.

- Honnan gondolod?

- Azóta a nyomunkban vannak, mióta elhagytuk a szállodát.

Nem bírtam megállni és gyorsan hátrafordultam. Tekintetemmel gyanús alakokat kerestem, de csak egy fiatal párt láttam, akik mögöttünk jöttek.

- Én nem látok senkit.

Sherlock nem válaszolt, csak hirtelen balra fordult átmentünk az út másik oldalára, majd menet közben hátrafordultunk és láttuk, hogy a másik pár is átkel az úttesten. Épp meg akartam kérdezni a férjemet, hogy nem tartja-e kicsit paranoiásnak magát, mikor karon ragadott és betértünk egy kivilágított helyiségbe. Nyilván az étterem volt, ahová tartottunk. Egy magas férfi megkérdezte a nevünket, majd az egyik asztalhoz vezetett bennünket.

Sherlock az ajtóval szemben ült és mereven nézte egy darabig, majd tekintete felcsillant, amolyan ,,én megmondtam’’ módjára. Megfordultam és fáradtan felsóhajtottam, mikor láttam, hogy kik lépnek be az étterembe.

- Te jó ég! Lehet, hogy más is megéhezett rajtunk kívül?! – szólaltam meg gúnyolódva, miközben kezembe vettem az étlapot.

- Gyanúsak – nézte őket továbbra is mereven Sherlock.

- A főpincér még a nevünket is megkérdezte a bejáratnál, nekem ő gyanúsabb lenne – mosolyodtam el cinikusan. Távol állt tőlem ez a magatartás, de a legkevésbé sem szerettem volna, ha Sherlock most is munkával foglalkozna, főleg, ha két gyanútlan ember lenne a célpontja, akik a mellettünk lévő asztalhoz ültek.

Körülbelül annyi idősek lehettek, mint mi. A nő rendkívül csinos volt hullámos, gesztenyebarna  hajával és fekete szemeivel, míg a férfi jóképűnek volt mondható, szőke hajjal és kék szemekkel.

Megrendelték a vacsorájukat és míg arra vártak, hogy kihozzák az ételt, beszélgetésbe elegyedtek, közben a mi rendelésünket is kihozták, de férjem hozzá sem nyúlt.

- Franciák.  Méghozzá délről – szólt halkan Sherlock, mire én döbbenten néztem rá. –Az akcentusukról tudom– tette hozzá mintegy magyarázatképpen. Tudtam, hogy a nagymamája francia volt és hogy a férjem nem akármilyen ősökkel büszkélkedhet, de azt is tudtam, hogy alig vagyunk Párizsban néhány órája máris kezdi megszegni azt az ígéretét, amit még megérkezésünkkor tett nekem, miszerint semmi munka!

Szemrehányóan néztem rá, de ő mintha tudomást sem vett volna rólam, tovább folytatta.

- A nő minden bizonnyal előkelő család sarja és soha nem szenvedett hiányt semmiben. Jó nevelést kapott. Ez látszik a testtartásán. A férfi családja pedig hirtelen jutott nagyobb vagyonhoz. Megmaradt azaz idegesítő szokása, hogy a fejét viszi a kanálhoz a leves elfogyasztása közben, nem pedig fordítva és…

- Hagyd abba! – suttogtam fojtottan, mire ő kicsit megrökönyödve nézett rám, de már nyitotta is a száját, hogy folytassa, amit elkezdett, azonban én nem hagytam magam. – Megígérted, hogy nem foglalkozok semmivel, aminek köze van a munkádhoz!

- Ez nem munka, drágám, csupán megfigyelés és következtetés. Ha kiszállnál a sülted bűvköréből, te is láthatnád…

- Hazamegyek – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően és már fel is álltam az asztaltól és a kijárat felé vettem az utamat. Nem tudtam, hogy utánam jön-e, de abban biztos voltam, hogy a szállodában előbb - utóbb találkozunk. Meglepődtem hát, mikor kocsit akartam fogni magamnak és valaki megragadta a karomat.

- Nem biztonságos egy csinos, fiatal hölgynek ilyenkor egyedül az utcán sétálgatnia – szólalt meg az ismerős hang a hátam mögül. Nem válaszoltam, hagytam, hogy Sherlock kocsit fogjon és együtt visszamenjünk a szállóba.

Egész úton beszélt hozzám, de én nem reagáltam. Már szobánkban voltunk mikor, dühösen szembe fordultam vele, mire ő egy kicsit hátrahőkölt.

- Tudod, hogy szikrázik a szemed? Mintha egy kicsit dühös lennél… - szólt halványan elmosolyodva, majd kinyújtotta kezét, hogy megérintse az arcomat, de én elfordultam tőle. – Elisabeth…

- Ez így nem fog menni – hallottam kívülről a hangomat. Mintha nem is az enyém lett volna. De már nem bírtam tovább, muszáj volt kimondanom, ami már régóta emésztett belülről. – Tettél nekem egy ígéretet még régebben. Azt kérted tőlem, hogy hadd teljesíthesd a kívánságaimat, emlékszel? – ismét szembefordultam vele és láttam, hogy alig észrevehetően bólintott. – Még soha nem kértem tőled semmit… leszámítva a ma délutánit: hogy legalább addig, amíg együtt vagyunk, hagyd abba a munkád, a megfigyeléseid vagy tudom is én mit! De te még csak meg sem próbáltad teljesíteni.

- Elisabeth…

- Azért jöttünk ide, hogy megpróbáljuk megmenteni a házasságunkat, nem, pedig azért, hogy vadidegenek után nyomozz!

Annyira belelendültem a mondókámba, hogy nem is láttam, hogy elmosolyodik és megragadja a kezem, magához húz és mélyen a szemembe néz.

- Elisabeth, figyelj rám jól!-  vette át a szót. – Hibát követtem el, tudom, de máris jóvá tettem – kérdőn néztem rá és rögtön meg is kaptam a választ. – Meghívtam ebédre azt a két embert holnapra, hogy jobban megismerhessük őket. Ennek semmi köze a munkámhoz, drágám, csupán szeretném orvosolni a butaságaimat és bebizonyítani, hogy nem vagyok embergyűlölő és nem feltételezem mindenkiről a legrosszabbat. Látod, mikre nem vagyok képes azért, akit szeretek?

Elmosolyodtam, bár akkor még nem értettem, miért kellett két vadidegent meghívni vacsorára, de abban biztos voltam, hogy Sherlock nem adja fel egykönnyen, és be fogja bizonyítani az igazát. Akkor még nem sejtettem, hogy mindez milyen áron fog megtörténni.

Másnap éppen ebédhez készülődtünk, mikor megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerített hatalmába. Hiszen, nem is ismerjük ezt a két embert… mi van, ha Sherlocknak mégis igaza van és minket követtek tegnap éjjel?! Elvégre, ez nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen…Akkor jöttem rá, hogy mit művelek…Kezdett rám ragadni Sherlock üldözési mániája! Visszarángattam magam a földre mondván, hogy legalább valaki legyen normális ebből a családból!

Dühösen fésülni kezdtem hosszú, szőke hajamat és észre sem vettem, hogy valaki néz az ajtóból.

- Minden rendben?  - zökkentett ki az ismerős hang és én kissé felháborodottan fordultam felé.

- Mióta állsz itt?

A szürke szempárban némi zavartság tükröződött a kérdés hallatán, én pedig már a tükörből figyeltem, ahogy Sherlock lassan megindult felém és megállt pár lépésre tőlem.

- Nem tudtam, hogy bűn, ha meglesem a feleségem fésülködés közben – szólalt meg rezzenéstelen arccal, miközben leguggolt velem szemben. – Minden rendben? -  kérdezte újra, kissé aggodalmasan, kezével megsimogatva az arcom. Nem szóltam, csak bólintottam. – Sietnünk kell, ha nem akarjuk, hogy a vendégeink megelőzzenek  minket!

Ez természetesen nem történt meg, hiszen jó angolokhoz méltóan pontosan érkeztünk. Alig kellett néhány percet várakoznunk és megérkezett a fiatal pár is, akiket tegnap láttunk az étteremben.

Mint beszélgetés közben kiderült, valóban férj és feleség voltak, de Sherlock feltételezésével szemben angolok és nem franciák. A második nászútjukon voltak, már három éve házasok. A férfi Henry Bucket, felesége pedig Geraldine. A bemutatkozás alig öt perce alatt megdőlt Sherlock minden tegnap felállított teóriája a párról. Ez még soha nem fordult elő, bevallom, kissé furcsálltam is a dolgot és főleg azt, hogy a férjem ilyen jól tűri a helyzetet. Máskor hasonló esetekben már keresztkérdéseket tett volna fel, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból és bebizonyítsa, hogy igenis neki van igaza, de ez most elmaradt.

Lopva rápillantottam és láttam, hogy erősen türtőzteti magát, hogy ne tegye azt, amit ilyenkor tenni szokott. Mikor rájöttem, hogy mindezt miattam csinálja, elmosolyodtam és megszorítottam az asztal alatt a kezét.

- És Mr. Holmes – zökkentett ki bennünket a fiatal ember hangja gondolatainkból. – Ön mindössze a névrokona lenne a híres detektívnek? Megjegyezem, ha így van, akkor ez hihetetlen véletlen, hiszen az Ön keresztneve rendkívül ritka.

- Nem tudok róla, hogy lenne más Sherlock Holmes is rajtam kívül – mosolyodott el a férjem. – Arról meg aztán végképp nem, hogy más is a detektív munkából élne meg ilyen névvel.

- Sokkal idősebbnek képzeltem – nevetett fel kissé zavartan Mr. Bucket. – Nagyon örülök, hogy találkozhattam Önnel. Már sok jót hallottam Önről!

És ekkor valami szöget ütött a fejembe. Honnan hallhatott Sherlockról? Talán ismerte az egyik ügyfelét? De hiszen ez lehetetlen. Akik hozzá fordulnak, mind bizalmasan teszik… nem érdekük, hogy más is megtudja, milyen szorult vagy éppen kényelmetlen helyzetbe kerültek és főleg az nem, hogy egy ilyen fiatal ember húzta ki őket a csávából! Míg nekem a pár egyre gyanúsabbá vált, láttam, hogy Sherlocknak rendkívüli módon hízelegnek a férfi szavai. Néha elmosolyodott, volt, hogy szerényen a fejét is lehajtotta, de egy valamire nagyon ügyelt: kerülte a pillantásomat.

Jómagam megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra és nem venni tudomást a már- már szemet szúró hibákról. Az ebéd ettől függetlenül kellemesen telt. Geraldine nagyon kellemes beszélgető partnernek bizonyult. Nekem is, ahogyan mindenkinek az étteremben szemet szúrt gyönyörű gyöngysora.

- Milyen szép nyaklánc! – jegyeztem meg ámélkodva, mikor a pincér kitöltötte nekünk a bort.

- Nagyon köszönöm – mosolygott hálásan. – Igazgyöngy. Több ezer fontot ér. Henry -től kaptam az eljegyzésünkre.

Bólintottam. Ugyan nem értettem, miért kellett velem megosztania ékszerének értékét, de  valóban gyönyörű volt, a legszebb, amit valaha is láttam. A házaspár valóban kellemes társaságnak bizonyult, nem is lepődtem meg hát különösebben, mikor abban maradtunk, hogy délután, egy kis pihenő után, együtt végigjárjuk Párizs nevezetességeit.

Meglepetést mindössze az okozott, mikor szobánkba beérve Sherlock hirtelen felém fordult és csak annyit mondott:

- Itt valami nem stimmel.

- Te is észre vetted? – kérdeztem, miközben kiskabátomat leterítettem a nappali közepén álló dívány karfájára.

- Biztos, hogy nem mondanak igazat – kezdte. – Bárhonnan felismerem a dél- francia akcentust. Ezek az emberek jó, ha egyszer jártak Angliában, akkor sem Londonban, ahonnan valónak vallják magukat.
Ebben nem tudtam vele vitába szállni, hiszen Sherlock sokkal jobban ismerete a két nyelvet, mint én. Nekem ma már az is örömet okozott, hogy nem csak francia szót hallottam magam körül. Jómagam sokkal furcsábbnak tartottam azokat az apró, elejtett megjegyzéseket, amik láthatóan a férjemnek nem tűntek fel.

- Arról nem is beszélve, – folytatta – hogy abban biztos vagyok, egyetlen ügyfelem sem dicsekszik el azzal, hogy hozzám fordult, csak ha az illető is rá van szorulva a segítségemre. Ki dicsekedne azzal, hogy zsarolták vagy hogy egyéb piszkos ügyekbe keveredett? Én nem, az biztos. Félnének, hogy folt esik a család becsületén, ha kiderülne, hogy mi is történt.  

- Azt hittem, hízelegtek neked Mr. Bucket dicsérő szavai – jegyeztem mintegy mellékesen, miközben le sem vettem róla a tekintetemet.

- Ez nagyon kedves tőled, drágám, de ennyire egoista azért még én sem vagyok – fejezte be kissé sértődötten, majd lehuppant a díványra, és kezébe vette a szálloda katalógusát, miközben én mosolyogva befordultam a hálószobába, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.

- Tudtad, hogy a szállodában több száz alkalmazott szakértő munkája szolgálja a kényelmünket? – hallottam meg hangját odakintről. Kidugtam a fejem az ajtón, hogy lássam, mit csinál: a katalógusból olvasott fel részleteket.  Ő folytatta. – Magunkkal hozhattuk volna az inasunkat is.

- Talán nem fog megsértődni, hogy nem tettük – nevettem fel, mikor nem létező alkalmazottunkra gondoltam.

- Bucketék is magukkal hozták – jegyezte meg. – Százötvenféle ételből választhatunk a legudvariasabb kiszolgálással. Ennek a fele sem igaz – morgott  – Azt írja, van egy biztos széf, amiben a vendégek az értékeiket őrizhetik. Csak tudnám, mitől olyan biztos. Minden, ami emberi felügyeltre van bízva, a legkevésbé biztonságos és mégis mennyi értékes dolog lehet abban a széfben. Gondolj csak bele! Grófnők és bárónők nyakékei. Vagy éppen Mrs. Bucketé – szúrta oda, mintegy mellékesen.  -   És íme egy érdekes adat: a szálloda órája a Big Ben- hez van igazítva.

- Plusz egy óra – léptem ki a szobából, az utolsó hajcsattal bajlódva.

- Igen… ellenőriztem, mikor megérkeztünk. Tényleg pontos – tette vissza a prospektust az asztalra, majd hozzám lépett, hogy felsegítse rám a kabátomat.

- Akár édesapád órája – mosolyogtam rá.

- Ez a világ legpontosabb órája, drágám – nézett le zsebórájára. – Svájci mester készítette. Csalhatatlan. Ez elég, nem?

- Nekem igen, de talán indulnunk kéne, mert elkésünk.

Az ajtóhoz lépett és kitárta előttem.

- Csak Ön után. Mrs. Holmes.

- Köszönöm, Mr. Holmes – mosolyogtam rá, majd belekaroltam és együtt elindultunk a szálloda hallja felé, ahol egyenlőre még csak Mrs. Bucket és az inasuk várt ránk, akit magukkal hoztak: peckes, középkorú, bajuszos férfi.

- A férjem is azonnal itt lesz, még van egy kis elintézni valója – szabadkozott az asszony, miután köszöntöttük egymást.

- Szükségük van még valamire, asszonyom? – fordult a nő felé az inas és kissé mélyen hajolt meg. Ez még nekem is feltűnt, pedig nem sok szolgálóval voltam körülvéve életemben.

- Nem, John, elmehet – adta ki az utasítást Mrs. Bucket, mire az inas ismét meghajolt és távozott, mi pedig a porta felé vettük az utunkat, hogy némi információra tegyünk szert a közlekedést illetően, ám láttam, hogy Sherlock figyelmét nem annyira a magyarázat, mint inkább a csodálatosan kimunkált falióra kötötte le az éppen nekünk magyarázó igazgató háta mögött.

- Attól tartok, igazgató úr, rosszul jár az óra -  szakította félbe az eszmecserét a férjem. Mikor pedig a férfi kissé értetlenül nézett rá, hozzátette. – Fél órát siet.

- Az ki van zárva – szólt udvariasan az igazgató. – Ez az óra az Önök Big Ben- jéhez van igazítva, uram. Ezáltal a világ legpontosabb órája.

- Nálam pont annyi az idő, amennyit az itteni óra mutat – jegyezte meg az éppen akkor érkező Mr. Bucket és megmutatta az óráját, mire az igazgató bólintott. – Fél óra rendkívüli pontatlanság lenne, Mr. Holmes. Talán az Ön órája jár rosszul. Lehet, hogy rosszul állította előre…

- Az nem …  - bonyolódott volna vitába Sherlock, eltökélve, hogy megvédi a svájci órásmesterek becsületét, de én mások számára alig láthatóan megragadtam a karját, mire ő jobbnak látta, ha inkább csendben a szálló órájához igazítja a sajátját.   

Párizs valóban gyönyörű volt. Sétánkat a Szajna partján kezdtük, melynek mindkét oldalán tehetséges művészek festették a csodás tájat. A város ezen része valójában a nyugalom szigetének bizonyult a pár száz méterre lévő központhoz képest, ahol kocsik tömege és emberek százai sétáltak. Ez a nagy sürgés forgás sem vonhatta el figyelmem arról a nyilvánvaló tényről, hogy férjem készül valamire. Miközben beszélgetésbe elegyedett Mr. Buckettal,  úgy vezette kis társaságunkat egy, a város legbelső pontjába, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Egészen pontosan, hova is megyünk, Mr. Holmes? – kérdezte jókedvűen Mr. Bucket, de egy pillanatra alig látható idegesség jelent meg az arcán.

- A Notre Dame – hoz, természetesen – válaszolta Sherlock közömbösen, folytatva sétánkat a cél felé.

- Akkor rossz felé megyünk – mosolyodott el Mr. Bucket és megtorpant. – A Notre Dame az ellenkező irányba van…

- Gondolja? – kérdezte Sherlock ártatlanul. A férfi határozottan bólintott, férjem pedig hagyta, hogy ő vegye át a vezetésünket.

Még hogy Sherlock Holmes nem tudja, hogy merre van a Notre Dame?! – gondoltam magamban.  – Nevetnem kell! Pont ő nem tudja, hogy merre található Párizs egyik legnagyobb nevezetessége, aki úgy ismeri a város legeldugottabb részeit is, mint a tenyerét, hiszen itt élt gyermekkorában pár évet, ráadásul felnőttként is gyakran visszajárt.

Pontban háromkor értünk a Notre Dame-hoz, a harang pont épp akkor ütötte el a pontos időt. Láttam, hogy Sherlock az órájára pillant, elmosolyodik, mintha egy sejtése igazolódott volna be,  majd zsebre teszi.

Maga a templom csodálatos volt, mind kívül, mind pedig belül. Soha nem láttam még ilyen szépséget.

Négy óra körül érhettünk vissza a szállóba, ahol hatalmas felfordulás fogadott bennünket. Több rendőr nyüzsgött a hotel halljában, mint a Scotland Yardon Londonban. Nem tehettem róla, de még ennyi év után is tartottam tőlük, pedig már nem volt miért. Észrevétlenül közelebb húzódtam Sherlockhoz, aki egy nyugtató pillantást vetett rám és halványan elmosolyodott.

- Elnézést! – állította meg Mr. Bucket az éppen mellettünk elsiető igazgatót. – Mi történt?

- Ó, uram! – szólt hisztérikusan a férfi. – Ez szörnyű, rettenetes!

- Szedje össze magát, monsieur – lépett a direktor mellé határozottan férjem, majd nyugodtabb hangon folytatta. – Most pedig, próbálja meg elmondani nyugodtan, mi is történt!

- Kirabolták a szálloda széfjét! Több millió franknyi kár… a szálló hírneve… tönkre mentem… a széf…

Egy pillanatra mindnyájan ledermedtünk. A világ egyik legbiztosabb széfje! Hihetetlen!

Oldalra pillantottam, hogy lássam Mrs. Bucket  arcát, ami most sápadtabb volt a megszokottnál. Nem is csoda, hiszen a több ezer fontot érő, gyémántokkal díszített nyakéke most egy jól képzett tolvajbanda kezére jutott, egyéb értékekkel együtt.

- Kérek mindenkit, figyeljem rám! -  zökkentett ki gondolataimból az egyik férfi kiáltása a portás pult tetejéről. Nyilván ő vezette a nyomozást, de most a legfőbb feladata az volt, hogy túl kiabálja a hisztérikus tömeget. Mikor azonban a hangzavar alább hagyott és minden szem rászegeződött, folytatta. – Jacques Parell felügyelő vagyok, a francia rendőrségtől. Én vezetem a nyomozást. Meg kell kérnem Önöket, hogy ne hagyják el a szálloda területét, amíg…

- Ez felháborító! – kiáltott egy női hang a tömegből. – Fogva akarnak bennünket tartani?! Nem ezért fizettünk!

- Így van! – csatlakozott hozzá egy férfi és egyre többen egyetértettek vele, ami újabb hangzavarhoz vezetett.

- Kérem, Önöket – próbálta ismét túlkiabálni a felügyelő a tömeget. – Természetesen nem fogvatartásról van szó! – ismét mindenki rá figyelt. – Csupán annyit kérek Önöktől, hogy ne hagyják el a szállót, míg ki nem hallgattuk Önöket, hogy láttak-e valami gyanúsat. Ígérem, gyorsak leszünk és az egész kellemetlen procedúra után Önök szabadon távozhatnak. Köszönöm!

Amint felértünk a szobába, Sherlock kulcsra zárta az ajtót és kissé zaklatottan felém fordult, majd megrázta a fejét, mintha egy gondolatot akart volna elűzni.

Leült a díványra és kezébe vette az újságot, de nem kezdte el olvasni, mert hirtelen összehajtotta és maga mellé dobta. Tudtam, mi bántja. Az ígérete, amit nekem tett, mielőtt eljöttünk Párizsba: semmi munka!

Elindultam felé, majd leültem mellé és fejemet vállára hajtottam. Érzetem, ahogy gyengéden átölel, szabad kezével pedig a kezemet fogja. Szerettem ezt a nyugalmat, ami ilyenkor körülvett bennünket, és ami már annyira hiányzott. Érzetem a férjemben dúló feszültséget, amit a tehetetlenség érzése szült. Itt van ő, Sherlock Holmes, Párizsban, ahol elkövettek egy bűnügyet, és nem tehet semmit.

- Van tipped? – kérdeztem kisvártatva, jelezve, hogy igenis érdekelnek a gondolatai az üggyel kapcsolatban. Igaz, nagyon szerettem volna, ha egy kis időt csak együtt töltünk, de akkor még nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az orrunk előtt követnek el egy bűntényt. Feladtam hát elveimet és beadtam a derekamat, vártam Sherlock ötleteit.

- Láttad a széfet? – szólalt meg csendesen, hálás pillantás kíséretében, mire én bólintottam. Egykori foglalkozási ártalom, hogy alaposan megszemlélek minden biztonsági rendszert. Nem azért, hogy feltörjem, csupán, hogy megbizonyosodjak róla, meg tudnám csinálni. Olyan ez, mint mikor Sherlock egy pillantással mindent megtud az ügyfeléről, még azt is, hogy mit evett reggelire.

- Rápillantottam, mikor Mrs. Bucket betette a nyakékét – válaszoltam.

- Mennyi idő alatt tudnád feltörni?

- Tessék?!

- Úgy értem, mennyi idő alatt lehet kirabolni azt a széfet. Tudod, hogy csak azért kérdezek ilyeneket, mert te voltál a legjobb tolvaj-betörő, akit valaha is ismertem.

- Ne hízelegj! – mosolyodtam el, majd folytattam. – Nem merném feltörni. Te is láttad, mindig van valaki a széf körül.

- Na és, ha az emberünk összejátszott valakivel a szálló dolgozói közül?

- Aki ismeri a kódot? – emeltem fel fejemet. – De hát azt csak igazgató ismeri.

- És a helyettese, aki mindig ott áll, mikor betesznek valamit – tette hozzá gyorsan, ám további fejtegetésre nem volt időnk, mivel erőteljes kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról. Sherlock odalépett és kinyitotta. Parell felügyelő állt ott, teljes életnagyságban. Elég alacsony ember volt, fekete hajába néhány ősz tincs is vegyült. Biztos a sok munka és gond miatt, mert alig lehetett több negyven évesnél.

- Mr és Mrs. Holmes? – kérdezte szigorúan, mire férjem bólintott.  –Kérem Önöket, hogy feltűnés nélkül kövessenek! Éppen csak annyi időnk volt, hogy Sherlock magára kapja a zakóját, én pedig felkapjam a táskám az asztalról. Mire észbe kaptunk, már a rendőrségen voltunk a kihallgató szobában.