Az egyirányú sikátor rejtélye

Csodálatos téli nap volt. Bár kissé csípős volt az idő, a nap hét ágra sütött, jelét adva annak, hogy a hideg, fagyos napokat hamarosan felváltják a sokkal kellemesebb tavasziak.

Szokásos délutáni sétámon voltam, és épp a Baker Street felé tartottam, ahonnan lassan négy hónapja elköltöztem, átadva helyem az ifjú Mrs. Holmesnak.

Bár barátom és Elisabeth erősködtek, hogy maradjak, hiszen nekik kettejüknek elég a lenti rész, én mégis úgy láttam jónak, ha hagyom, hadd élvezzék a házasélet szépségeit. Béreltem hát egy helyes kis lakást a Barnington Roadon, mindössze öt perc sétára régi lakhelyemtől, ahova most is tartottam.

Mikor beléptem egykori Baker Street-i lakásunkba, hirtelen valami megütötte a fülemet. A csend. Síri csend honolt mindenhol.

Na, nem mintha Elisabeth és Holmes akár valaha is egy hangos szót váltottak volna egymással, nem. Az sem volt rájuk jellemző, hogy a nap huszonnégy órájában állandóan turbékoltak volna, de az sem, hogy ilyen csontig hatoló csend honoljon a házban. Valamelyikük mindig nyüzsgött. Holmes jött-ment, hol a Yardra, hol pedig csak úgy, ha kedve tartotta. Elisabeth csilingelő nevetése és egész lénye pedig beragyogta a Baker Street-i ódon falakat, ami most olyan egyhangúnak és sivárnak tűnt, akár egy kripta.

- Jó napot, Mrs. Hudson! – köszöntem egykori főbérlőmnek, aki épp akkor lépett ki a konyhából, mikor felakasztottam kabátom. – Mr. Holmes itthon van?

- Igen, doktor úr  - felelte komoran az asszony.

- Na és Mrs. Holmes?- kérdeztem, egyre inkább furcsállva a nagy csendet.

- Ő is – érkezett a tömör válasz, majd hirtelen felém fordult, miközben felfelé haladtunk a lépcsőn. – Azt hiszem, valami nincs rendjén, doktor úr. Szokatlanul nagy a csend.

Azzal kinyitotta előttem az ajtót és betessékelt a szobába. Első ránézésre nem volt semmi furcsa a helyiségen. Tegnap óta semmi sem változott, leszámítva, hogy a nap sugarai csodásan beragyogták  a nappalit.

Az ablak felé néztem és megláttam barátomat az íróasztalánál, amint elmélyülten tanulmányozott valamit.

- Jó napot, barátom! – köszöntem rá, mire ő felkapta a fejét, halványan elmosolyodott és  üdvözölt. – Hogy van, Holmes? – tettem fel a szimpla udvariassági kérdést, miközben kényelembe helyzetem magam a díványon. Vártam a választ, de hiába. – Mrs. Holmes itthon van?

- Ühüm – bólintott Holmes, de hiába próbálkoztam, ennél többet nem sikerült kiszednem belőle, csakhogy barátom egy hatalmasat sóhajtott, mire felkaptam a fejem.

- Valami gond van, barátom? – folytattam a vallatást, de ismét semmi reakció. A detektív látszólag ugyanolyan elmélyülten tanulmányozta az előtte heverő üres papírlapot. Mert nem más volt, aminek ekkora figyelmet szentelt, mint egy hófehér lap. – Ki vele, Holmes, mi a gond?- nevettem fel tréfálkozva, remélve, hogy nem kapok olyan komoly választ, mint amilyen komoly volt detektív barátom arca. Tévedtem.

- Nem ,,mi”, Watson, hanem ,,ki” – válaszolt csendesen, én pedig értetlenül néztem rá. – Scott – ejtette ki a nevet a száján, úgy gondolván, ezzel magyarázatot ad minden kérdésemre.

- Scott? Milyen Scott?

- Csak így simán: Scott. Csupa nagy betűvel – emelte fel kezét és színpadiasan az ég felé mutatott. – Fogalmam sincs róla ki ő, csak annyit tudok, hogy a feleségem az elmúlt két nap nagy részét vele töltötte.

- Honnan tudja?! – kérdezte felháborodottan, mire a válasz csak egy lesújtó pillantás volt.

- Szakmai ártalom – mosolyodott el gúnyosan és egy lépéssel távolabb lépett.

- Követte őt?!

- Mondjuk…

- Na, de … várjunk csak – ráztam meg fejem értetlenül. - Elisabeth? A maga Elisabethje? Biztos benne?

- Csak felismerem a saját a feleségemet – érkezett a kelletlen válasz, de én továbbra is bambán néztem rá. Nem tehettem róla, de valahogy nem tudtam elképzelni arról a nőről, aki összekötötte életét a barátommal, hogy más férfit is a kegyeiben részesít. – Azon kívül – folytatta Holmes. – Ő maga mondta.

- Ne is figyeljen rá, doktor! – hallottam meg hátam mögül az ismerősen csengő hangot. Megfordultam és a hálószoba ajtóban megláttam Elisabethet, amint ugyanolyan édesen mosolyog, mint eddig bármikor. – Morog, mint az elmúlt két napban mindig.

- Ugyan Holmes – fordultam barátom felé ismét, immáron szemrehányóan folytatva. – Bizonyára téved!

- Nem, nem téved – bólintott a szőke nő még mindig mosolyogva és közelebb lépett hozzánk. – Az utóbbi néhány napban időm nagy részét valóban Scottal töltöm.

- Aki hús- vér ember  - tette hozzá Holmes gúnyosan mosolyogva, amolyan ,, Na ugye, én megmondtam” kifejezéssel az arcán.

- Úgy van – lépett közelebb férjéhez Elisabeth. – És ma mindketten találkozhattok vele.

- Ide hozod a te Scottodat? Ebbe a házba? – kérdezte hűvösen Holmes, mire az asszony bólintott, és pedig végképp nem értettem semmit az egészből. Igaz lenne? Lehetséges? Valóban lehetséges, hogy…? Nem, az nem lehet!

Ekkor kopogás hallatszott és Mrs. Hudson lépett a szobába.

- Egy Scott nevű fiatalember keresi Önt, Mrs. Holmes!

Barátom és én is, szinte rátapadtunk az ajtóra tekintetünkkel. Most végre megtudhatjuk, ki az a titokzatos idegen, akivel Elisabeth minden idejét tölti.

Hogy pillanatnyi érzéseimet leírjam, mikor megláttam Scottot, azt hiszem, a szégyen a legjobb kifejezés.

Scott egy alig hét éves fiúcska volt. Vézna, szőke, kék szemű. Kopott kabátkáján és lyukas nadrágján minden bizonnyal befújt a hideg téli szél. Elisabeth odalépett hozzá, kézen fogta és beljebb vezette.

Oldalra pillantottam, hogy lássam barátom reakcióit, de az sem különbözött az enyémtől. Ugyanolyan zavartan pillantott a kisfiúra, mint én.

- Scott – hallatszott Elisabeth hangja, amely úgy törte át a döbbent csendet, mintha egyesen kiabált volna. – Bemutatom neked a férjemet, Mr. Sherlock Holmest. A másik úr pedig a barátunk, dr. Watson.

A fiú bátortalanul nyújtott kezet felénk. Először Holmesnak, aztán nekem, majd ismét a nő felé fordult.

- Hívatott, Mrs. Holmes? – szólalt meg vékonyka hangján a fiú és hatalmas kék szemeit Elisabethre emelte.

- Nos igen, Scott – érkezett a válasz. – szeretnél keresni egy shilinget?

- Hát persze, asszonyom! – csillant fel a gyermek szeme. – Mit kell tennem?

- Hozz nekem, légy szíves egy újságot a sarki árustól – azzal Elisabeth a fiú kezébe nyomott két pennyt és már vette volna elő Scott fizetését is, de az leállította.

- Majd, ha megdolgoztam érte, asszonyom – azzal el is tűnt, én pedig gyanakodva néztem a nőre.

- Szegény család, doktor. Az anyja egyedül neveli őt és a négy testvérét- magyarázta. – Valamit tennem kell. A múltam kötelez. Tudom, milyen az utcán élni. Emlékszem még arra az időre, mikor rá voltam kényszerülve a lopásra. Legalább neki ne ez legyen a sorsa.

Elgondolkodva néztem Elisabethre. Mennyi jó érzés szorult ebbe a nőbe! Természetesen, az én agyamon is átfutott a gondolat, hogy ennyi erővel az összes utca gyereken is segíthetne,de elhessegettem magamtól a gondolatot és elmosolyodtam. Egy shilling egy két pennys újságért! Micsoda asszony.

Az ajtó ekkor kinyílt és Scott száguldott be rajta, újsággal a kezében. Elisabeth kifizette az ígért bért, a fiú megköszönte és már el is tűnt.

Jómagam is úgy érzetem, illene követnem a gyermek példáját és magára hagytam Holmest és feleségét. Van mit megbeszélniük! Udvariasan elköszönte és eltűntem, mint a kámfor.

A következőkben Mrs. Holmes, a rendelkezésemre bocsátott, naplójából idézek:

A jó doktor Watson így hát magunkra hagyott bennünket Sherlockkal. Egyikük sem mozdult jó pár pillanatig. Ő rám nézett, én pedig rendületlenül mosolyogtam. Vártam, mikor ismeri be, hogy tévedett. Mikor már feladtam volna, ő lassan felém fordult és elmosolyodott.

- Már van két mai újságunk.

- Tudom – bólintottam. Láttam, hogy lassan megindult felém és gyengéden átölelt.

- Bocsáss meg! – suttogta fülembe, én pedig megborzongtam kellemes hangjától. Ráemeltem tekintetemet, mintha még várnék valamire. – Ne haragudj! – folytatta csendesen. – Én csak…

- Te csak egy kicsit féltékeny voltál – fejeztem be mondatát, miközben egyik kezemmel óvatosan kioldottam nyakkendőjét és gyengéden megcsókoltam.

- Ne légy nevetséges! – nevetet fel zavartan. – Még hogy én féltékeny! Ez… Elisabeth, ezt hagyd abba! – sóhajtott fel, mikor lágyan arcon csókoltam, majd ismét szájon. – Hallod? – suttogta csukott szemmel. Hát persze, hogy hallottam, de ki foglalkozik az ilyen ostoba, komolytalan kérésekkel, amikor éreztem, hogy , hogy keze felfedező útra indul hátamon és a következő percben pedig már olyan szenvedélyesen csókolt, hogy azt hittem megfulladok. Beletúrtam sűrű, barna hajába és hagytam magam sodorni az árral. További részleteket nem áll módomban elárulni, mert félek, hogy azzal lerombolnám a Sherlockról kialakult képet.

- Mi az? Mi bánt? – hallottam hangját, miközben én a mellkasán feküdtem. Azt hittem, ő talán elszenderedett, de felemeltem a fejem és rápillantottam, tekintetem találkozott az ő szürke pillantásával, melyekben valódi érdeklődés tükröződött.. Mélyen felsóhajtottam, ő átölelt hosszú karjaival és belecsókolt a hajamba. – Ha valami gond van, nekem elmondhatod, ugye tudod?

Hát persze, hogy tudom. Hogyne tudtam volna, hiszen ő az egyetlen ember, akiben valaha is megbíztam. Úgy döntöttem belekezdek, lesz, ami lesz.

- Ma délelőtt találkoztam egy régi ismerőssel. Barátnak egy cseppet sem nevezném – tettem hozzá gyorsan , mikor láttam, hogy felkapja a fejét. – Volt egy régi…elintézetlen ügyünk. Ígérj meg valamit! - Néztem rá kétségbe esetten.  Megrémült. Láttam az arcán. – Ha egy férfi beállít hozzád valamelyik nap és mindenféle ostobaságokat mesél majd rólam, ne higgy neki!

- Azt hittem, mindent tudok rólad.

- Így is van – bólintottam. –Ígérd meg, kérlek!

Egy pillanatra habozni látszott, de aztán beleegyezően bólintott.

- Megígérem – válaszolta csendesen és kisimított egy, az arcomba tapadt hajtincset, én pedig nyugodtan hanyatlottam vissza karjai közé, melyek úgy öleltek át, mint erdő a fát, védelmezőn és oltalmazón.

Térjünk hát vissza immáron az én, személyes feljegyzéseimhez.

Másnap reggel alig volt néhány betegem, így hát úgy döntöttem, újra meglátogatom barátomat a Baker Streeten.

Éppen egy ügyfél volt nála. Nem akartam zavarni, de ő intett, hogy menjek csak be nyugodtan.

Éppen elhelyezkedtem szokásos fotelomban és minden figyelmemmel az ügyfél történetére próbáltam koncentrálni, mikor kivágódott a nappali ajtaja és a végletekig felzaklatott Lestrade lépett be rajta.

Holmes és én kérdőn tekintettünk rá és láttam, hogy ügyfelünk sem tudja mire vélni a hivatlan látogatót. Ekkor vettük csak észre, hogy a felügyelő keze mennyire remeg.

- Épp dolgozom, Lestrade – szólt nem kis megvetéssel a hangjában Holmes. – Illetve, próbálok.

- Mr. Holmes – hallatszott a felügyelő remegő hangja. – A világért sem zavarnám, de azt hiszem nagyon nagy baj történt. A felesége…

Láttam, hogy barátom elsápad és arcán megjelenik a félelem.

- Mi történt? – kérdezte alig hallhatóan. Lestrade vett egy mély lélegzetet és kimondta.

- Gyilkosság. Ne ijedjen meg, Mr. Holmes! – próbálta nyugtatni immár halálra vált barátomat a hivatalos közeg. – Az áldozat egy férfi.

Azt hiszem, Holmesszal együtt sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Akkor? Mi köze ennek az egészhez a feleségemnek? – tette fel a következő logikus kérdést a detektív. Mindketten a felügyelő válaszát vártuk, ami nem is késlekedett sokáig.

- Ő az egyik gyanúsított.

Az események innentől kezdve oly mértékben felgyorsultak, hogy mire feleszméltem már a kocsiban ültünk és a Yardra tartottunk, Lestrade pedig felvázolta előttünk a történetet.

- A gyilkosság ma délelőtt történt, Harry Sheperd kocsmájánál, a sikátorban. Ott tartózkodott az Aranyfogú.

- Aranyfogú? – kérdezett vissza Holmes. Láttam, hogy minden idegszálával próbál a felügyelő szavaira koncentrálni, de biztos voltam benne, hogy gondolatai elkalandoztak Elisabeth felé.

- Igen, így hívták az ádozatot – folytatta Lestrade. – Mrs. Holmes is vele volt, nyilván ott találkoztak. A felesége valamiféle üzleti ügyet említett vele kapcsolatban és hát…

- Ez egy kicsit zavaros! – szólt ingerülten Holmes. – És nagyon kevés. Lássuk csak… Elisabetheten és azon az… emberen kívül tartózkodott más is abban a sikátorban?

- Nem. Illetve, igen. Egy vak nő, aki azt állította, mindent hallott és felismerné a gyilkos hangját, mert az megfenyegette.  És van itt még valami… tegnap kora délelőtt hallották veszekedni a feleségét és az áldozatot. Szemtanúk szerint, Mrs. Holmes többször is azt mondta neki, hogy megöli.

Döbbenten hallgattam a felügyelő beszámolóját, hol rá, hol pedig barátomra pillantva, akinek a jól megszokott fensőbbséges mosoly helyett, most zavarodottságot láttam.

Elisabeth gyilkos? Ez hihetetlen!

Közben megérkeztünk a Yardra és Lestrade felügyelő egyenesen a cellákhoz kísért bennünket.

- Ugye, ezt nem gondolja komolyan, Lestrade – ragadta karon Holmes a hivatalos közeget.  Tudtam, mire gondolt. Az ő törékeny és szépséges feleségét börtönbe zárni felért egy tőrdöféssel.

- Mr. Holmes, nem én vezetem a nyomozást, ne engem hibáztasson ezért az egészért! –sziszegte fogai közt a felügyelő, miközben elértünk a hátsó cellákhoz, ahol a legveszedelmesebb bűnözőket tartották fogva. Barátomra tekintettem és arcán mérhetetlen dühöt láttam. Hogy kire vagy mire volt dühös, azt akkor még nem tudtam volna megmondani.

Végül az egyik cellánál Lestrade megtorpant, elővette a kulcsokat és kinyitotta az ajtót.

Holmes lépett be elsőnek, majd pedig én. Nem tudnám leírni azt az érzést, mikor megláttam a fal felé forduló, szálfa egyenesen ülő Elisabethet, aki még ezekben a nehéz pillanatokban sem vesztette el méltóságteljes tartását. Nem fordult felénk, csak fáradtan megszólalt.

-Már mindent elmondtam, felügyelő!

- Elisabeth – szólította meg csendesen Holmes, mire a nő szabályosan a nyakába vetette magát és elkeseredetten szorította magához.   

- Sherlock, nem én  voltam! Esküszöm, hogy nem tettem semmit. Higgy nekem, kérlek! – könyörgött és szemeit elhagyták az első könnycseppek.

- Hiszek neked – nyugtatta meg Holmes és a szembe nézett. – De ahhoz, hogy más is így tegyen, el kell mondanod, mi történt!

- Gregson felügyelőnek már mindent elmondtam. Sőt, ha jól emlékszem Newland felügyelőnek és Hamsfiled felügyelőnek is – egy pillanatnyi szünetet hagyott, felsóhajtott, majd kézen fogta férjét és leültette maga mellé- - Egy megbeszélésem volt azzal a férfival. Üzleti ügyben. A megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen voltam, de ő nem volt sehol. Lövést hallottam a sikátor felöl és rohantam, hogy segítsek, de a férfi már halott volt. Rajtunk kívül csak egy vak nő volt a helyszínen. Biztos eltévedt vagy nem tudom, de én nem öltem meg senkit. Sherlock, az istenért, hinned kell nekem!

- Van másik neve is ennek az Aranyfogúnak?

- Nem tudok róla…- rázta meg fejét fáradtan a nő.

- Miért találkoztál azzal a férfival? – tette fel kérdését a barátom.

- Már mondtam, üzleti ügyünk volt és…

- Elisabeth! Az Isten szerelmére, segíteni akarok, de úgy nem tudok, ha hazudsz! – csattant fel a detektív.

- Én nem hazudok! – kiáltott fel ingerülten az asszony és rögtön talpra ugrott.

- Elisabeth, szeretsz te engem? – sóhajtott fel Holmes keservesen. A nő bólintott.  –Ha szeretsz, bízol bennem. Bízol bennem?

- Hát persze  - suttogta Elisabeth, majd egy bizalmatlan pillantást vetett felénk. Jómagam nem vettem magamra, sőt, inkább megértettem. Ez az ügy, vagy legalábbis az a része, amit a nő közölni akar a férjével, csak rájuk tartozik. A felügyelő és én is jobbnak láttuk, ha odakint várakozunk.

A szót átadom Mrs. Holmesnak, aki naplójának egy részét, némi unszolás után megint csak rendelkezésemre bocsátotta:

Féltem. Féltem, mi lesz akkor, ha Sherlock megtudja a múltam ezen sötét részét. Féltem attól, hogy hogy fog reagálni! Féltem, hogy elveszítem!

Hamar felmértem, hogy nincs más választásom. Ha szeret, ha valóban szeret, meg fogja érteni. Ígyhát, mikor kettesben maradtunk a cellában leültem mellé és megfogtam a kezét.

- Zsarolt – kezdtem csendesen, ő pedig érdeklődve nézett vissza rám. Láttam, hogy szemei elkerekednek a döbbenettől. – Évekkel ezelőtt, nem csak lopással kerestem a kenyerem. Volt valaki, aki … aki pénzt ajánlott azért, hogy elkísérjem őt bizonyos rendezvényekre és utána… - nem fejeztem be. Tudtam, hogy már érti, mire gondolok. – De nem történt semmi. Esküszöm! Próbáltam leitatni minden ilyen alkalomkor, lehetőleg úgy, hogy semmire ne emlékezzen! Nem volt túl nehéz, mivel egyáltalán nem bírta az italt… Aztán úgy rendeztem a körülményeket, hogy úgy tűnjék, mintha… Ez az Aranyfogú pedig ott volt inas és csak annyit tudott, amennyit a gazdája. Évekkel ezelőtt elvesztette az állását és most megtudta, hogy te és én… és megpróbált megzsarolni. Azt mondta, ha nem fizetek, elmondja neked, erre én botor módon azt mondtam, hogy próbálja csak meg és én megölöm! De nem… én nem…! – már értelmes szavak sem jöttek ki a számon. Csak zokogtam és zokogtam.

Ő pedig nem szólt semmit. Csak ült ott némán, karba tett kezekkel, még csak rám sem nézett.

Miért? Miért ilyen kegyetlen velem? Szólaljon meg, kiabáljon, törjön- zúzzon, csak ne legyen közömbös. Ennél rosszabb nincs is.

Hát bekövetkezett, amitől tartottam – gondoltam.  –Elvesztettem őt. Az egyetlen férfit, akit valaha is szerettem és aki valaha is szeretett.

- Miért nem mondtad el eddig? – hallottam szomorúan csengő hangját.

- Féltem, hogy elveszítelek – suttogtam, de még sírtam. Könnyeim olyan megállíthatatlanul potyogtak, mint a tavaszi záporeső. Ekkor megéreztem simogató kezét a karomon, érzetem, ahogy közelebb húz magához és megcsókol.

- Soha nem hagynálak el, hacsak te nem kérnél rá.

Elisabeth naplója ezen a ponton fejeződik be, így, ha megengedik saját emlékeimmel folytatnám a történetet.

A nap hátralevő része nem túl kellemesen telt. Először a hullaházba mentünk megtekinteni a holttestet. Lestrade felajánlotta a segítségét és Holmes elfogadta. Ez Elisabethnek volt köszönhető, hiszen Lestrade az ő kérésére sietett barátomhoz a hírrel, hogy mi is történt.

A halottasházban tehát megnéztük a mi Aranyfogú barátunkat és megállapítottuk, hogy két lövés dördült el. Mindkét golyó a mellkasába fúródott, alig néhány centire egymástól.

- Vagyis? –kérdezte Holmes, mikor már ismét a hideg utcán baktattunk a bűntett helyszíne felé. – Mire következtetnek ebből?

Lestrade és én is némán, kérdőn meredtünk rá. Fogalmuk sem volt róla, Holmes vajon mire gondolhat, mire ő lemondóan felsóhajtott.

- Az áldozat ismerte a gyilkost és menekülni próbált. Így kapta az első golyót a hátába, a másikat pedig közvetlenül mellé.

- Megérkeztünk – szólalt meg hirtelen Lestrade a kocsmához érve, ami zárva volt. A felügyelő szerint a tulaj csak a rakodókat engedte be.

A sikátor valóban lehangoló volt. És ami rögtön feltűnt, egyirányú. Egy hatalmas fal tette zsákutcává a szűk utcácskát.

- Tehát elmenekülni senki nem tudott észrevétlenül, hiszen elöl a munkások dolgoztak... Dolgoztak a munkások?- fordult a hivatalos közeg felé Holmes, aki megrázta a fejét.

- Ebédszüneten voltak – válaszolta Lestrade. – Épp akkor érkeztek vissza.

- Hol volt a holttest?

- Ott – mutatott a fal tövébe a felügyelő. – És a felesége a holttest mellett állt, fegyverrel a kezében.

- És hol tartózkodott a vak hölgy?

- Azt álltja, hogy e mögött a fal mögött. Gondolom, hallotta, hogy jön valaki és el akart rejtőzni ide – állt az adott pontra Lestrade, ami valóban tökéletes takarásban volt onnan, ahol mi álltunk.

- Watson, maga lesz az áldozat – fordult felém Holmes kiosztva a nem túl hálás szerepet.  –Én pedig a gyilkos.  Jöjjön velem szembe! – úgy tettem. – Most meglát engem és a fegyvert a kezemben. Megfordul és elkezd futni, én pedig…bumm és bumm… - tartotta felém ujjait fegyverként.  – Azt hiszem, megvan! – szólalt meg hirtelen. – Az első lövés még közvetlen közelről dördült el, de a második egy egyre távolodó és ráadásul mozgó pontnál… lehetetlen ilyen pontosan a legelső golyó mellé találni.

- Mrs. Finigan, a vak hölgy is megerősítette, hogy futás zaját hallotta – magyarázta Lestrade.

- Igen, de mi van akkor, ha a gyilkos futott el és az áldozat már az első lövés után a földre került és közvetlenül mellőle lőtték bele a második golyót? Szeretnék találkozni a hölggyel!

- Azt hiszem, ennek semmi akadálya, Mr. Holmes – bólintott a felügyelő. – Még Gregson felügyelő sem hallgatta ki. Ha jól tudom, ma délután szándékozik megtenni.

Visszatérvén a Yardra, már maga Gregson felügyelő  üdvözölt minket. Jobb keze sérült volt és fel volt kötve, így bal kézzel estünk át az üdvözlési formulákon.

- Sajnálom, ami a feleségével történt, Mr. Holmes – szólt a fiatal rendőr, miközben a kihallgató helyiség felé mentünk.

- A feleségem ártatlan.

- Hát persze, hogy az, csakhogy a legtöbb bizonyíték sajnos ellene szól. Nézze, Mr. Holmes! – fordult barátom felé a rendőr.  – Én nagyon tisztelem az Ön tudását, de az ügy sajnos egyértelmű. A felesége megölte… tegyük fel, hogy megölte – javította ki magát a felügyelő, mikor barátom rávillantotta dühös tekintetét. – Összegezzük tényeket! Mrs. Holmest a holttest mellett látták a  gyilkos fegyverrel a kezében. Többen hallották, amint előző nap veszekedtek az áldozattal és megfenyegette, hogy megöli. Továbbá többen látták őket bemenni a sikátorba. És a vak hölgy nem hivatalos vallomása szerint, a felesége még őt is megfenyegette. De győződjön meg róla Ön is!

A helyiségben ülő Mrs. Finigan kedves arcú idős hölgy volt. Amint beléptünk, rögtön felénk fordult.

- Üdvözlöm, asszonyom! – fogta meg a felügyelő a nő kézcsókra kinyújtott bal kezét. – Az urak, Mr. Sherlock Holmes, dr. Watson és a kollégám, Lestrade felügyelő – mutatott be bennünket is. – Mr. Holmes szeretne Önnek feltenni néhány kérdést, asszonyom, ha nincs ellenére!

- Csak tessék! – mosolygott barátságosan a nő.

- Az én feleségemet vádolják a gyilkossággal, Mrs. Finigan – kezdte Holmes.  –Ugye megérti, hogy szeretnék minél többet megtudni az ügyről.

- Ez csak természetes, Mr. Holmes. Parancsoljon!

- Köszönöm – biccentett barátom. – Az első kérdésem az lenne, hogy mit keresett Ön a tett helyszínén?

- Rossz helyen kanyarodtam be, rossz utcába. Lépéseket hallottam és veszekedést. Gyorsan elbújtam az egyik fal mögé, ami kellő biztonságot nyújtott. Legalábbis reméltem – mosolyodott el. – Aztán már csak azt hallottam, hogy eldördült a két lövés és rögtön segítségért kiáltottam, erre a hölgy odajött hozzám és azt mondta: ,, Ha egy szót is szólsz, meghalsz te is!”.

- Értem – bólintott Holmes és furcsa fény csillant a szemében, mintha már is rájött volna valamire…

- Azt mondta, felismerné a gyilkos hangját – fordult felé Gregson elgondolkodva, az asszony eddig bólintott. – Hozzák be a gyanúsítottakat! – adta ki a parancsot a felügyelő, mi pedig legalább akkora érdeklődéssel vártuk a fejleményeket, mint a fiatal rendőr.

Öt nőt vezettek be a helyiségbe, mi pedig egy vastag függöny mögül figyeltük az eseményeket. Úgy helyezkedtünk Holmesszal, hogy mi lássuk a gyanúsítottak arcát, köztük Elisabethét is. Olyan megtörtnek, gyengének és védtelennek látszott, hogy majd megszakadt a szívem! Ha én ilyen rémesen érzem magam, akkor mit érezhet Holmes, akinek a felesége, sajnos ki kell mondanunk,  félelmetes sebességgel száguld a vesztőhely felé! Egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy barátom mindent meg fog tenni, hogy ennek bekövetkeztét megakadályozza.

- Rendben, hölgyeim! – szólt a fiatal felügyelő. – Egyenként mondják a következőt, kérem: ,, Ha egy szót is szólsz, meg halsz te is”.

Egyesével léptek elő a nők. Valljuk be, mind eléggé teltek voltak, egyedül Elisabeth volt olyan karcsú, hogy biztos voltam benne, még a vastag függönyön is át is látszik testének körvonala, amit hátulról egy lámpa világított meg.  A nők teljesítették Gregson parancsát, aki még mindig a függöny mögött állt a vak asszonnyal. Végül Elisabethre került a sor. Láttam, hogy a mellettem álló Holmes minden idegszálában megfeszült.

- Ha egy szót is szólsz, meghalsz te is  -mondta a nő a kért szöveget, mire Mrs. Finigan bólintott.

- Ő az. Egészen biztos benne.

Elisabeth ijedten pillantott barátomra, de nem volt ideje semmit mondani, mert két rendőr kivezette a helyiségből. Tekintete azonban Holmes szürke pillantásába fúródott, aki egészen az ajtóig követte szemével feleségét.

Mikor nagy nehezen végre magunkhoz tértünk a döbbenetből, detektív barátom halkan megszólalt.

- Szeretnék nyomozni az ügyben.

- Attól tartok, ez lehetetlen – rázta meg fejét Gregson. – Mr. Holmes, ön erősen érintett az ügyben és attól tartok, hogy az érzelmei befolyásolnák a helyes döntés meghozatalában.

Holmes nem szólt semmit, sarkon fordult és a helyiségben tartózkodók már csak az ajtó csapódásra kaphatták fel fejüket.

Haza felé menet egy szót sem szóltunk egymáshoz. Tudtam, hogy agya vadul forog, hogy kiutat találjon ebből ebből a rémálomból. Úgy döntöttem, vele maradok ma éjszakára. Együtt talán többre jutunk. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket. Legalábbis, ezt reméltem…

Ahogy beléptünk a Baker Street-i lakásba, szinte rögtön Scottba botlottunk. A fiú azt mondta, már várt ránk és hogy talán érdekes információ lehetnek. Holmes fáradtan elmosolyodott és betessékelte a gyermeket.

- Miért gondolod, hogy segíteni tudsz, Scott? – fordult felé kérdőn, miközben leült kedvenc karosszékébe és fáradtan megdörzsölte szemeit.

- Mrs. Holmes nagyon kedves volt velem – kezdte vékony hangján a fiú. – Nem hagyhatom, hogy bármi baja essen!

- Ez nagyon kedves tőled, Scott, de még… - mondatát azonban nem tudta befejezni, mert a fiúcska a kezébe nyomott egy darab papírt. Barátom kérdőn tekintett a gyermekre, magyarázatra várva.

- Ez annak a kocsmának az ajtajára volt kiakasztva, ahol a gyilkosság történt. Talán segíthet.

- Hogy kerültél te oda?

- Követtem Mrs. Holmest, hátha segíthetek neki még valamiben. Ő sajnos meglátott és elküldött, de aztán visszamentem és ez lógott az ajtón. Segít?

Holmes széthajtogatta a gyűrött papírlapot , amin ez állt: James Meyer, gyere a hátsó bejárathoz.

- Igen, Scott. Nagyon sokat segítettél – mosolygott barátom és zsebébe nyúlt, de a fiú megállította.

- Nem, Mr. Holmes. A feleségéért teszem. Ezért nem fogadok el pénzt! Viszontlátásra! – azzal megfordult és kisétált az ajtón.

Az este  csendesen telt . Holmes némán ült karosszékében , felhúzott lábakkal, kezében a papírdarabot tartva.

Figyeltem őt és bár a helyzet reménytelennek tűnt, tudtam, hogy ő soha nem adná fel. Főleg, ha arról a nőről van szó, akit a világon a legjobban szeret.

Mikor reggel felébredtem a kanapén, még mindig úgy találtam őt, pipával a szájában, felhúzott lábakkal.

- Felébredt Watson? – szólt csendesen. – Az hiszem, van egy teóriám.

- Ez jó hír! – válaszoltam álmosan. – Elmondja nekem is?

- Ez a papír az igaz bizonyíték, barátom! James Meyer, alias Aranyfogú. Elisabeth nem ismerte a férfi valódi nevét. Látom, nem érti – mosolyodott el kényszeredetten. – Ezzel a felirattal csalták a sikátorba az áldozatot. Csakis olyas valaki tehette, aki ismerte az igazi nevét. És a feleségem nem volt köztük, ezt ő maga mondta. Mikor bementünk hozzá, mindig Aranyfogúként emlegetette, és a jelentésben is ez áll. Mikor rákérdeztem, hogy vajon mi lehet az igazi neve, azt válaszolta, nem tudja, emlékszik?

- Ez csak feltételezés, Holmes. Nem is biztos, hogy így hívták azt az embert.

- A hullaházi adatlapon ez a név szerepel.

- Oh… De attól tartok, ez bizonyítéknak igen csak kevés lenne! Attól tartok, nem hinnének Önöknek. Holmes, tudom, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodik, de…

- Beszélnem kell a vak hölggyel! – ugrott talpra, mit sem törődve a mondandómmal, majd felvette a kabátját és a következő percben már egy kocsiban zötykölődtünk Mrs. Finigan háza felé.

Egy átlagos bérház volt a Hempshire Roadon. Az asszony nagyon barátságosan fogadott bennünket, azonnal hellyel is kínált is minket. Így kellemesen elbeszélgettünk. Inkább hasonlított az egész egy baráti csevelyre, mint egy álcázott kihallgatásra. Oldalra pillantottam és láttam, hogy Holmes a lakást fürkészi tekintetével, mígnem megakadt a szeme egy ponton. Nevezeten a kandallón álló fényképeken.

- A családja, asszonyom? – kérdezte barátom barátságosan majd hozzátette – A fényképeken.

- Igen – bólintott a vak hölgy.

- A barátai gyakran látogatják, Önt?

- Nincsenek barátaim, Mr. Holmes  -válaszolta szomorúan. – Ide senki nem jár fel.

Holmes szeme egy pillanatra megvillant, majd a kandallóhoz lépett és meredtem nézte az egyik képet.

- Ki az a fiatal hölgy?

- A lányom. Három éve halt meg. Öngyilkos lett.

- Sajnálom – szólt részvétteljesen Holmes.

- Nagyon kedves, uram! – mosolyodott el az asszony.

- Az ilyen bérházban gyakoriak az egerek, nem?  - kérdezte közönyös hangon barátom.

Felkaptam a fejemet a hirtelen témaváltáson. Hogy jön ez ide?

- Itt ugyan nem!  - válaszolta a nő.  – egyetlen dologtól félek és azok az egerek. Amint látja, példás tisztaság van itt. Egy bejárónő segít rendbe tartani  a házam. Itt még egy pókhálót sem talál, uram.

Barátom elmosolyodott, majd megköszönte Mrs. Finigannek, hogy a rendelkezésünkre állt, végül elköszöntünk tőle.

Még betértünk egy könyvesboltba, ahol Holmes vett magának két könyvet, amit korábban megrendelt, majd megállapodtunk, hogy itt elválnak útjaink, hiszen neki és nekem is dolgom volt még. Kezet nyújtottam felé, Ő pedig megrázta. Ám ekkor furcsa dolog történt. Megragadta karomat és úgy nézett rá, mintha kísértete látna.

- A keze  -suttogta. – A bal kezét nyújtotta.

- Igen, mivel az Ön jobb keze tele van, barátom  -szóltam nevetve, szememmel a barátom másik kezében tartott ernyőre és könyvre mutatva.

- Negyed óra múlva legyen a Yardon Mrs. Finigannel! – azzal elrohant, én pedig értetlenül néztem utána. És bár egy szót sem értettem az egészből, teljesítettem a kérését és tizenöt percen belül a rendőrségen voltam az asszonnyal, ahol Holmes már várt bennünket Gregson felügyelő társaságában.

- Elnézést, hogy idekérettem, hölgyem! – szabadkozott a felügyelő. – De a vallomását még egyszer írásba kell vennünk. Az adminisztráció….

Holmes végig a nő mögött állt és szürke szemeiben cinkos fény csillant, majd mikor a nő elkezdte a történetét előlépett és előrántott a zsebéből egy egeret a farkánál fogva, mire az asszony felugrott a szék tetejére és elkezdett sikoltozni:

- Egér! Egér!

- De hiszen maga lát!  -  kiáltott felháborodottan Gregson. – Mr. Holmes, mi ez az egész?! – fordult barátom felé számonkérőn.

- Íme a valódi gyilkos, felügyelő! -  szólt a detektív. – Mrs. Finigan ismerte az Aranyfogú eredeti nevét, hiszen évekkel ezelőtt az ő lányát is megzsarolta, ahogy az én feleségemet is. Csakhogy akkor még az eredeti nevét firkantotta a levelekre. A lány vállára túl nagy nyomás nehezedett. Nem bírta tovább és sajnálatos módon öngyilkos lett. A traumába Mrs. Finigan belevakult, csakhogy ez a vakság az idő előrehaladtával  szépen lassan megszűnt. De a bosszúját nehezebben tudta volna véghez vinni, ha mindenki tudja, hogy ismét lát, így hát továbbra is fenntartotta a látszatot. Tudta, hogy Meyer elvesztette az állását és hogy minden kereseti lehetőségnek örülni fog. Megtudta, hogy rakodónak szerződött le Sheperd kocsmájába és úgy érezte, elérkezett a bosszú ideje – magyarázta Holmes, mi pedig elképedve hallgattuk őt.

- Mivel hosszú ideje követte az Aranyfogú minden lépését, így azt is hallhatta, hogy a feleségem hangosan veszekszik a férfivel. Kihallgatta, hogy hol fognak találkozni, ugyanis Meyers új munkahelyét adta meg a találkozó helyszínéül. Innentől már minden ment, mint a karkicsapás. Mrs. Finigan írt egy cédulát az Aranyfogúnak címezve és kiakasztatta a kocsma ajtajára. – azzal felmutatta a papírlapot és átadta a felügyelőnek. – Hogy kerülhette át a figyelmüket, Gregson?  -csóválta meg fejét barátom, majd az asszony felé fordulva folytatta. – Becsalta hát a sikátorba, Meyers felismerte és menekülni próbált. Ön pedig lelőtte. Az áldozat rögtön összeesett, Ön mellé lépett, Mrs. Finigan, és még egyszer meghúzta a ravaszt, biztos, ami biztos. Csak hogy pechére a feleségem már a közelben járt, meghallotta a lövéseket és rögtön a sikátorba sietetett. Ön hallotta, hogy valaki közeledik és megijedt, hogy lelepleződik. Mi legyen? A fegyvert a holttest mellé dobta és biztonságos helyre bújt. Megvárta, míg a felségem odaért, látta, hogy a kezébe veszi a fegyvert és Ön elkiáltotta magát: Segítség! A járókelők és a munkások pillanatok alatt ott termettek, hiszen munkaidejük hamarosan elkezdődik. Önnek sikerült több szemtanút is odacsődítenie, akik látták Elisabethet fegyverrel a kezében.

- Mr. Holmes! – szólalt meg Lestrade, aki a leghamarabb tért magához a döbbenetből. – Honnan tudta, hogy a hölgy lát?

- Nem tudtam – válaszolta barátom az asztal szélének támaszkodva. – Sőt, én voltam a vak, hogy nem vettem észre, ami majdnem kiszúrta a szemem. A keze, Gregson! – mutatott a fiatal felügyelő felkötött karjára. Mindnyájan rászegeztük tekintetünket és vártuk Holmes magyarázatát.  –Mikor találkoztunk és láttuk, hogy a jobb keze sérült, automatikusan a bal kezünket nyújtottuk üdvözléskor. Csakhogy Mrs. Finigan is így tett, pedig ő, ha valóban vak lett volna, nem tudhatta, hogy a keze fel van kötve.

Döbbent csend ereszkedett a helyiségre. Jómagam ismertem már Holmes módszerét évek óta, de minden egyes alakalommal megdöbbent logikájának tisztasága és gondolatmenetének furfangos volta.

- Asszonyom, beismeri tettét? – fordult Gregson a hölgy felé, aki némán bólintott. Két egyenruhás karon fogta és az ajtó felé vezette, ahonnan még visszafordult.

- Mr. Holmes, köszönöm! Már éppen azon voltam, hogy bevallok mindent. Nem tudtam volna elviselni, hogy egy ártatlan bűnhődjön az én bűnömért – azzal a két rendőr kivezette a szobából.

- Felügyelő! – fordult barátom türelmetlenül Gregson felé. – Megtenné, hogy kiengedi a feleségemet?

Fél órával később már mindhárman a Baker Streeten voltunk. Holmes részletesen elmesélte az egész történetet Elisabethnek is, aki , bár szinté kivételes intelligenciával rendelkezik, mégis egyik ámulatból a másikba esett férje következtetéseitől. Holmes felszabadultan mesélt. Az utóbbi napok feszültségei abban a pillanatban köddé váltak, mikor újra magához ölelhette az ő Elisabethjét.

Mrs. Holmes volt olyan kedves, hogy ismét rendelkezésemre bocsátotta naplóbejegyzésének egy apró részletét. Íme:

Este, miután dr. Watson elment, Sherlockkal a kanapén ültünk és néztük a kandallóban táncoló tüzet. Nem szóltunk egy szót sem, csak élveztük egymás közelségét. Ő védelmezőn átölelt, én pedig fejemet vállán nyugtattam. Milyen jó volt így! Újra együtt!

- Hiányoztál! – hallottam kellemesen csengő hangját. Felnéztem rá, ő pedig lenézett rám. Mindketten elmosolyodtunk, ő homlokon csókolt. – Féltem, hogy elveszítelek – suttogta és hosszú ujjaival szőke hajamat simogatta.

- Rettenetes volt odabent – szóltam csendben és közelebb bújtam hozzá, mintha így próbálnék menedéket keresni a rossz emlékek elöl.

- Tudom – válaszolta. - Mindent meg fogok tenni, hogy elfeledtessem veled, ami történt.

- Csak ölelj át! Jó szorosan! Hadd érezzem magam biztonságban!

Megtette. Így, egymás karjaiban, szótlanul néztük a kandallóban táncot járó tüzet, melynek fénye a falra vetítette mozdulatlan, békés árnyékunkat.

A történet lezárásaképpen, térjük vissza az én emlékeimhez. Mrs. Finigant végül csak börtönbüntetésre ítélték, mivel egészségi állapota nagyon hirtelen megromlott.

Úgy tűnt, Lestrade felügyelőnek és Holmesnak is sikerült elrendezni nézeteltérésüket, hiszen a hivatalos közeg gyakori látogató volt a Baker Streeten.

Jómagam boldog voltam, hogy ezt a bonyolult ügyet is sikerült megoldanunk és Elisabeth újra köztünk lehet. Mosolygósan és gyönyörűen, mint mindig.