A sussex-i mészárlás ( folyt)

Itt azonban az írásnak vége szakadt. Lépések zaját hallottam. Gyorsan zsebre vágtam  az iratokat, becsuktam a széfet, visszaakasztottam a képet és amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam az ablakon.

Már hajnalodott, mire ismét a saját szobámban voltam. Épp becsuktam magam mögött az ablakot, mikor ismerős hangot hallottam meg a hátam mögött.

- Jól áll magának a fekete, kedvesem.

- Sherlock, mit keres a szobámban? -  léptem elé kérdőn felhúzott szemöldökkel, majd szerszámos táskámat hanyagul ledobtam a szoba közepére.

- Ez a módszere? – nézte a barna bőr táskát. – Szép, mondhatom. Na és, jutott valamire? – lépett hozzám közelebb, mire én elmosolyodtam, de válaszolni már nem tudtam, mert levetette fejemről a sapkát, így hosszú szőke hajam a vállamra omlott, majd Sherlock lassan megcsókolt.

A napló részlet itt maradtak abba, és nem tudtam rábeszélni Elisabethet, hogy folytassa, úgyhogy, ha megengedik, visszatérnék az én homályos emlékeimhez erről a napról.

Reggel álmosan kopogtam be Holmes szobája ajtaján, hogy együtt induljunk reggelizni, de nem érkezett válasz.

Valami azt súgta, hogy barátomat Miss Ascot szobájában keressem, bár reménykedtem benne, hogy megérzésem ezúttal téved.

Bekopogtam hát és valóban ott találtam mindkettejüket. Holmes az egyik fotelban gubbasztott, míg a kisasszony éppen a másik szobában öltözködött. Szigorúan néztem detektív barátomra, aki megrázta a fejét.

- Ne gondoljon rosszra, Watson! – mosolygott. – Öt perce érkeztem. A kisasszony pedig dolgozott és most éppen átöltözik. Úgy döntöttem, – folytatta némi szünet után – hogy reggeli után elnézek a postahivatalba. Sürgönyt várok a bátyámtól, Mycrofttól. Remélhetőleg, ezzel megoldódik a mi kis ügyünk. Velem tart, barátom? – kérdezte szürke szemeit rám emelve és én bólintottam.

Miután elköltöttük a reggelinket átsétáltunk a szomszédos postára, ahol Holmes átvette a bátyjától érkezett táviratot. Mindössze ennyi állt benne: ,, Igazad volt.”

Érdeklődve fordultam felé, miközben ő éppen egy levelet írt.

- Megoldotta, Holmes?

- Hogy? – nézett rám kérdőn, majd halványan elmosolyodott. – Nem, még nem egészen.

- Mit csinál? – kérdeztem éppen folyó tevékenységére utalva.

- Bebiztosítom a jövőmet, Watson – mosolygott, majd leragasztotta a borítékot és felém nyújtotta. – Legyen szíves, írja ezt alá nekem! A dátumos és a pontos időt is írja rá, kérem!

- Mi az ördög ez, Holmes? – nevettem fel, mikor teljesítettem kérését, de ő nem válaszolt, csak továbbra is rejtélyesen mosolyogott.

Mire visszaértünk a fogadóba, már Miss Ascot várt minket a hírrel, hogy megoldotta a rejtélyt.

Rögtön kocsiba szálltunk és a professzor háza felé vettük az irányt.

Elisabeth rejtélyesen mosolyogva ült Holmes mellett, hol az ablakon kinézve, hol pedig barátomat szemlélve.

A detektív nem látszott különösebben zavartnak, már ami az elveszetett fogadást illette, így joggal gondolhattam, hogy tartogat még valami meglepetést a számunkra.

A birtokra érkezésünkkor Lestrade felügyelő üdvözölt bennünket, aki éppen újabb nyomok után kutatott a háznál, így hát bevezetett minket.

Elisabeth kérette a három szolgálót, majd mikor megérkezetek és mindnyájan elfoglalták helyüket, belekezdett a történetébe.

- Először talán, lássuk a tényeket! Néhány napja brutális gyilkosság történt. A neves Afrika- kutató professzort megölték. Na de, milyen módon? Levágták a kezét és az egyik ujját, de vajon miért? És a gyilkos tényleg az ablakon keresztül jutott a házba vagy esetleg már rég óta bent tartózkodott? És vajon az áldozat valóban ellenkezett, harcolt az életérét vagy az egész csak egy ügyesen megrendezett színjáték?

Figyeltem Elisabethet, aki olyan szenvedéllyel magyarázott mintha magát Sherlock Holmest látnám. Rápillantottam a mellettem álló barátomra, aki hanyagul az ebédlő asztalnak dőlt és melle előtt összefont kezekkel várta az események folytatását, és láttam, hogy mosolyogva figyeli a kisasszony ténykedését. De ez nem a szokásos lenéző mosolya volt, hanem őszinte és tiszta, büszkeséget sugárzó. Hirtelen rossz előérzetem támadt, de úgy döntöttem, hogy figyelmemet inkább Miss Ascot magyarázatára fordítom. Holmesszal majd ráérek később foglalkozni.

- A kérdések megválaszolását célszerű talán az események sorrendjéhez hűen kezdeni – folytatta a nő. – A gyilkosság este tíz óra utánra tehető, hiszen Mrs. Harpet akkor tért nyugovóra és tőle tudjuk, hogy aznap ő volt az utolsó, aki lefeküdt. Ezzel talán nincs is gond. Vagy talán, Ön másként gondolja, Mr. Harlow?  -fordult oda hirtelen Mr. Peterlowhoz, az inashoz, aki zavartan elmosolyodott és csak a fejét rázta.

- Miss Ascot, Ön téved – szólalt meg Lestrade. – Az úr neve nem…

- De bizony az, felügyelő! – erősködött tovább a kisasszony. – Sőt, ők hárman – mutatott végig a személyzeten – mind egy család.

Döbbenten figyeltünk mindnyájan, majd Miss Ascot folytatta.

- Olyan egyértelmű. Bolond voltam, hogy nem jöttem rá! A lány neve Harlow, míg a  másik két személyé HARpet és PeterLOW. Ügyesen összekeverték a neveik betűit és csak az elejét, illetve a végét hagyták meg a nevüknek. Erre csak ma reggel jöttem rá.

- Kisasszony! – ugrott fel a székről a házvezetőnő, kizökkentve ezzel bennünket pillanatnyi döbbenetünkből.  –Kisasszony! A lányom ártatlan a gyilkosságban! – mutatott a cselédlány felé a könnyeivel küszködő nő. – Szegény, nem tudott semmiről.

- Tudom – szólalt meg lágyan Elisabeth Charlottra nézve.  –Ön és a férje tették. Bizonyos dokumentumok kerültek hozzám, melyekből a következők derültek ki. Kiegészítve természetesen azzal, amit már tudunk. Tíz évvel ezelőtt a professzor Afrikában járt tanulmányúton. Hosszabb időt töltött Um – Nark településén, ahol Önök misszionárius tevékenységet folytattak. A doktornak két helybeli segédje volt, James és Jack Harlow, akik szintén érdeklődtek a bennszülöttek szokásai iránt, így szívesen elkísérték a férfit útjára. Itt van a munkaszerződésük – dobta az asztal közepére a papírokat, majd folytatta. – Azonban egy alkalommal a professzor összetűzésbe került, egy, a voku törzsből származó taggal. Bizonyára nagyon súlyos dolog lehetett, ugyanis a professzor megölte őt. Csakhogy tettének volt két szemtanúja is, James és Jack, akik azzal fenyegetőztek, hogy feljelentik a doktort. Őket is el kellett tenni láb alól. Ezt le is jegyezte a naplójába - mutatott fel a kisasszony egy papírdarabot. –Sajnos, csak ennyi maradt belőle, de ez is egyértelmű. Visszatérve a tárgyhoz. A professzornak nem volt sok ideje, hogy cselekedjen, így még akkor éjjel megtette. Meggyilkolta a két fiút,de úgy rendezte a körülményeket, hogy azt a látszatot keltse, hogy a voku törzs gyilkoltatta meg őket. A törzsi szokás szerint testcsonkítást végzett, egyiknek levágta a kezét, a másiknak a mutatóujját. Így sikerült elterelnie magáról a figyelmet a gyanút, mind a két fiú, mind pedig a bennszülött meggyilkolása ügyében. Nyugodtan visszatérhetett Londonba.

Csakhogy a szülők rájöttek, mi történt, így hat évvel ezelőtt követték a professzort. Meg is találták és elszegődtek hozzá cselédnek. Négy évig tartott, míg a  bizalmába férkőztek, majd néhány nappal ezelőtt beteljesítették bosszújukat.

- Na, de mégis, hogyan? -  tettem fel a kérdést.

- Ismerték a professzor szokásait, tudták, mikor tér nyugovóra és, hogy előtte ellenőrzi, hogy minden zárva van-e. Amikor a doktor szokásos esti rutinját végezte, Mr. és Mrs. Harlow utána mentek, bezárták az ajtót az ebédlőben és egy, a professzor szobájából származó fúvócsővel és mérgezett nyilával megölték. A méreg ugyan gyorsan hat és szinte azonnal bénulást okoz, de a professzornak még volt annyi ideje, hogy megkapaszkodjon a szék támlájában és magával rántsa azt, és az asztal szélén lévő vázát a földre. Ez a magyarázat a dulakodás látszatára. A nyilat kihúzták  a halott nyakából és, hogy eltüntessék a szúrásnyomot, elvágták a nyakát, majd a kezét és a mutatóujját is levágták, ahogyan ő tette annak idején a két a fiúval – fejezte be a kisasszony.

Jó magam döbbenten néztem Elisabethre. Tökéletes. A gondolatmenete egyszerűen hibátlan!

-Megérdemelte- sziszegte Mr. Harlow. – Egy alja gyilkos volt, nem több.

Lestrade előrelépett és intett a két mellette álló rendőrnek, hogy tartóztassák le a két gyilkost, majd mikor elvezették őket, Elisabeth felé fordult.

- Miss Ascot, remek munkát végzett, köszönjük! – csókolt kezet a nőnek, majd köszönés képpen felénk biccentett és elhagyta a szobát.

Holmes még mindig az asztal szélének támaszkodva állt, melle előtt összefont karokkal és komoran nézett Miss Ascotra. Nyilván most jutott el a tudatáig, hogy elvesztette a fogadást.

Lassan a nőhöz lépett és kezet nyújtott neki.

- Gratulálok, Elisabeth! Szép munka volt! Csak egy kérdésre nincs válasz: miért került a levágott a kéz a szekrénybe?

- Halvány fogalmam sincs! – kacagott fel a kisasszony. Édesen csengő hangja betöltötte az egész szobát. – Talán azért, mert úgyis tudták, hogy a rendőrség mindent átkutat és ezzel erősítették a gyanút egy bennszülött gyilkossággal kapcsolatban.

- Logikusan hangzik – mosolyodott el Holmes.

A hazafelé út csendesen és eseménytelenül telt. Miss Ascotot hazakísértük, Holmes pedig megbeszélte vele, hogy este meglátogatja és elrendezik függőben lévő ügyeiket, majd hazasétáltunk a Baker Streetre.

Csodálatos őszi délután volt, hét ágra sütött a nap és csak gyenge szellő fújdogált.

- Úgy tűnik – kezdte barátom – vesztettem. A tét pedig igen nagy volt, ha érti, mire  gondolok, Watson.

- Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnia, Holmes – jegyeztem meg csendesen, ő pedig kérdőn tekintett rám. Úgy érzetem, bővebb magyarázatra szorulnak az általam imént mondottak.  –Nem hinném, hogy Miss Ascot magához menne feleségül.

- Miért? – torpant meg hirtelen.

- Hogy miért?! Azért, drága barátom, mert nem akarja, hogy csupán fogadásból vegye el őt.

- Aha – bólintott, amolyan mindent értek stílusban és elővett a zsebéből egy borítékot, ami nagyon ismerősnek tűnt. Már hogyne lenne az, hiszen alig néhány órája írtam alá barátom kérésére!

- Mit jelentsen ez, Holmes?!

- Ez a mai kis ügyünk megoldása. Rajta a dátummal és a kézírásával. Ma reggel jutott eszembe a megfejtés. Borítékba tettem, lezártam, Ön pedig volt olyan kedves és hitelesítette.

Hirtelen mindent megértettem. A sűrű köd egy szempillantás alatt felszállt.

- Tudta?! – kérdeztem szájtátva. – Reggel óta?! A távirat – személtem fel. – Mi volt a táviratban?

- A bátyám küldte a külügyminisztériumból és igazolta a teóriámat egy tíz évvel ezelőtti gyilkosságról minisztériumi dokumentumokkal.

- Miért hagyta nyerni, Holmes? – kérdeztem Elisabethre utalva. – Nem értem, ez nem Önre vall. Kiengedte a biztos győzelmet a kezéből? Miért?

- Nem tudja, barátom? – fordult felém mosolyogva. Megráztam a fejem. Tényleg nem értettem.  – Akkor most jól figyeljen, Watson, mert ilyet nem hallott tőlem és nem is fog soha többé. Megőrülök ezért a nőért! Bármire képes lennék érte! Ez az igazság. És feleségül fogom venni, akár tetszik neki, akár nem.

- Erről azért kérdezze meg őt is, öregem! – nevettem fel boldogan és lelki szemeim előtt, láttam Miss Ascot gyönyörű arcát, amint kiül rá a döbbenet, mikor megtudja ez igazat.

Sok minden lettem volna azon az estén, de Sherlock Holmes biztosan nem. Tudtam, hogy Elisabeth borzasztó dühős lesz, hogy lóvá tették, ebben egészen biztos voltam.

Holmes pontban este hatkor indult Miss Ascothoz. Sok sikert kívántam neki. Azt hiszem, szüksége is lesz rá!

A következőkben ismét a kisasszony naplóját hívom segítségül, hogy Önök is olyan pontosan megismerhessék a részleteket, ahogyan azok valóban megtörténtek.

Sherlock pontosan hétkor beállított hozzám és elmentünk vacsorázni. Igen csak szótlanul telt az esténk. Nem sokat beszélgettünk. Nem tudnám megmondani, kettőnk közül ki volt nagyobb zavarban. De egy biztos: mindketten a fogadás miatt éreztük magunkat kellemetlenül. Még soha nem nyertem, őt pedig még soha nem győzték le. Ráadásul egy nő! Azt hiszem inkább ez utóbbi okozta a problémát.

Mikor vacsora után visszatértünk a Kesington Roadra, elvonultunk a nappaliba, ő pedig becsukta mögöttünk az ajtót, majd leült mellém a díványra.

- Bravúros volt  a gondolatmenete! – dicsért meg halkan. – Magam sem oldottam meg volna jobban! És akkor most  - állt fel mellőlem nagy lendülettel – azt hiszem, itt az ideje, hogy rendezzük függőbben lévő ügyeinket. Elisabeth, hozzám jön feleségül?

A gyomrom összeszorult a kérdés hallatán. Annyira vártam már, hogy feltegye.

- Nem – válaszoltam határozottan, a szemébe nézve.

- Nem? -  kérdezett vissza döbbenten. – Miért? Talán már nem…?

- Nem erről van szó, Sherlock – léptem elé szomorúan. – Csak nem akarom, hogy úgy érezze, kötelessége feleségül venni! Nem lett volna szabad elfogadnom a tétet és szeretném, ha semmissé nyilvánítanánk a fogadást. Arról nem is beszélve, hogy… mi ez? – néztem rá gyanakodva és a kezemben tartott fehér borítékra, amit átnyújtott. Nekem volt címezve s a hátulján a mai dátum, perce pontosan és doktor Watson aláírása.

Továbbra is értetlenül néztem rá, de ő csak mosolygott és fejével intett, hogy bontsam ki és olvassam el. Így tettem.

Ahogy közeledtem az írás vége felé, arcomon úgy suhantak át a különböző érzelmek: düh, harag, megkönnyebbülés és értetlenség.

- Akkor… ezek szerint… - kezdtem szaggatottan. – Miért hagyott nyerni?! – kiáltottam fel dühösen és olyan erősen szorítottam   a papírlapot, hogy ujjaim elfehéredtek. – Végig tudta a megoldást és…?

- Csak fél órával előbb jöttem rá, mint Ön – mutatott a dátumra. – Nem hagytam nyerni. Mondjuk inkább, hogy a cél szentesíti az eszközt – szólt halkan. Nagyon bambán nézhettem rá, mert elmosolyodott és folytatta. – Az igazság az, hogy nem akartalak elveszíteni. Édes kis butám, hát komolyan azt hitted, hogy csak fogadásból vennélek feleségül? – elmosolyodtam. Hát már tegez! Ezek szerint megbízik bennem és talán… nem, biztosan szeret. Csak mondaná már ki! Elég volt a hangtalan suttogásokból! Hallani akarom!

Közelebb lépett hozzá, még mindig mosolygott. Felemelte bal kezét és megsimogatta arcom. Szinte suttogott. Alig hallottam, amit mondott.

- Elisabeth, te vagy a legjobb dolog, ami történt velem egész eddigi életemben. Mióta téged ismerlek, minden megváltozott. Ha velem vagy olyan, mintha mindig sütne a nap. Mintha mindig nyár lenne. Ha boldog vagy, én is az vagyok. Ha sírsz, veled sírok. Nélküled is élnék, ez egészen biztos, de azt hiszem, soha nem lennék igazán boldog. Érted még a dohányzásról is leszoknék, bár ellenkezik a természetemmel, hogy egy nőnek engedelmeskedjek és minden kívánságát teljesítsem, de… kérlek, hagyd, hogy a Tieidet teljesíthessem!

- Gyönyörű dolgokat mondtál – suttogtam most már én is. – De van valami, amit még szeretnék hallani tőled…

- Szeretlek – szakít félbe. Hatalmas szemekkel néztem rá és elmosolyodtam,  ő pedig megismételte. – Szeretlek! És ezerszer is kimondanám, csakhogy ezt a gyönyörű mosolyt láthassam! Szeretlek, Elisabeth Ascot! A világ legboldogabb emberévé tennél, ha hozzám jönnél feleségül!

- Igen – szóltam nevetve és olyan erősen szorítottam, amennyire csak lehetett. – Hozzád megyek, Sherlock Holmes – nevettem szürke szemeibe és ő is velem nevetett. Megcsókolt egyszer, aztán még egyszer és még egyszer.

- Szeretlek – suttogtam folyamatosan két sók között. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor este és tudom, hogy is boldog volt.

Mivel Elisabeth csak naplójának ezen részét bocsátotta rendelkezésemre, saját feljegyzéseimmel zárom a történetet.

Az esküvőt három hónappal később tartották. Szűk körű, szerény, de magható szertartás volt. A legközelebbi barátokon és családtagokon kívül más nem volt jelent.

Ez azonban nem befolyásolta Holmes és Elisabeth boldogságát.

Csak rájuk nézek és látom mennyire szeretik egymást és azt kívánom, egyszer nekem is adasson meg a szerelem csodája.