A sussex-i mészárlás

Akik ismerték Miss Elisabeth Ascotot és Sherlock Holmest, azok tudhatták, vagy legalábbis sejthették, hogy sokkal mélyebb érzelmeket táplálnak egymás iránt, mint azt valójában mutatják. Csak nekem, a hű barátnak és krónikásnak engedtek bepillantást valódi, szenvedélyes érzelmeik mögé.

Ez az őrült szerelem űzte őket egymás karjaiba annak idején és ez vezette el őket egy szörnyű bűntény megoldásához is, ami a sok taktikázás miatt, kis híján  balul sült el barátom számára.

Az a bizonyos kora őszi reggel sem különbözött a többitől. Én újságot olvastam kényelmes székemben, míg Holmes kedvenc karosszékében üldögélt pipával a szájában és úgy tűnt, gondolkodik valamin. Jó ideje nem volt már megbízása, így kizártnak tartottam, hogy egy ügy kötné le ennyire elméjét. Sokkal inkább egy ifjú hölgy, akire az utóbbi néhány hétben igen csak nagy figyelmet fordított.

Most is csendben üldögélt, háttal az ablaknak és gondolataiba merülve pipázgatott. Legalábbis én azt hittem.

- Ez iszonyú – sóhajtott fel színpadiasan egy idő után.

- Valami gond van, Holmes? -  kérdeztem, miután felpillantottam újságom lapjaiból.

- Senki nem tud egy valamire való bűntényt elkövetni. Itt van például ez a tolvajbanda – mutatott az újság bűnügyi oldalára, amit szokásához híven kiszedett a Times -ból, mielőtt  az immáron számára érdektelen napilapot átadta volna szerény személyemnek. – Betörnek egy bankba, de a menekülés hevében még a fontokkal teli zsákot is ott felejtik a pénztárnál. Nevetséges! Nem tudom említettem-e már, kedves barátom, hogy a világnak az a legnagyobb szerencséje, hogy én…

-…hogy Ön annak idején a jó oldalra állt – fejeztem be mondatát, miközben felemelkedtem székemből és az ablakhoz sétáltam, hogy rágyújtsak egy szál cigarettára – Miss Ascot minden bizonnyal hamarosan megérkezik – mosolyodtam el barátságosan. Hát igen. A gyönyörű Elisabeth Ascot. Az egyetlen nő, aki képes volt meghódítani barátom szívét.

- Nem értem, mi köze ennek az egésznek Elisabethez – rázta meg fejét értetlenül Holmes.

Még hogy nem érti – mosolyogtam magamban. – Az egyetlen, ami le tudja kötni a figyelmét, a bűnügyeken kívül, az Miss Ascot. Ha ő belép ebbe a szobába, odakint akár hóvihar is dúlhat, nem számit. Holmes számára akkor csak a jelen létezik és az a nő, aki képes vele elfeledtetni minden gondját- baját.    

- Remélem, tudja, kedves barátom, hogy most igen csak mellé lőtt, már ami Elisabethet illeti – nézett rám szigorúan, ám én továbbra is csak mosolyogtam.

- Az maga baja, Holmes – kezdtem – hogy nem látja, ami az orra előtt van. Ha komolyan gondolná, amit mond, akkor nem pillantana olyan sűrűn a kandallón álló órára.

A detektív kissé  szemrehányóan nézett rám. A szürke szemárból egyértelmű megrökönyödés sugárzott.

- Maga fejlődőképes, Watson, komolyan mondom, egyáltalán nem reménytelen eset.

Ekkor lépések zaja hallatszott az előszoba felöl.

Lopva barátomra pillantottam és láttam, hogy szemei felcsillantak. Ez pedig a Baker Streeten csak egy dolgot jelenthetett, Miss Ascot megérkezett.

És valóban a nappali ajtaja kitárult és Elisabeth lépett be rajta, ragyogó mosollyal az arcán. Szőke haja lazán volt feltűzve, így a rakoncátlan tincsek szabadon omolhattak vállára, melyet mindössze csak egy könnyű, őszi kabát akart, ami alatt sötétzöld ruhát viselt, és ami remekül kiemelte arcának bájos vonásait.

Holmes egyetlen lépéssel mellette termett és arcon csókolta Miss Ascotot, majd lesegítette róla a kabátját.

- Jó napot, uraim!-  mosolygott a nő továbbra is és tekintetével követte barátomat a fogasig, majd vissza.

- Hogy van, kedvesem? – kérdezte Holmes, miközben hellyel kínálta Elisabethet.

- Remekül- kacagott fel Miss Ascot. – Gyönyörű idő van odakint. Nem is értem, miért nem mozdulnak ki. Egész nap ebben a dohányfüstös szobában üldögélnek – pillantott ránk rosszallóan, majd az ablakhoz lépett és kitárta. – Jól látom, hogy unatkozik, Sherlock? – fordult barátom felé érdeklődőn mosolyogva.

Már sokszor említettem, hogy Miss Ascot angyali teremtés volt, de most, hogy a kora őszi nap sugarai megvilágították kecses alakját, inkább tűnt angyalnak, mint hétköznapi embernek. Férfi legyen a talpán, akit akár csak egy pillanatra is, de nem nyűgözött le ez az égi tünemény, aki kérdő tekintettel meredt a szoba közepén álló Holmesra.

- Unatkozom?! Az nem kifejezés! – zökkentette ki gondolataimból barátom hangja. – Semmi megbízás, semmi…

- Talán most az egyszer Ön is mehetne az ügyek elébe – komolyodott el a nő. – Biztos vagyok benne, hogy számtalan olyan megbízás lenne, melyben a rendőrség az Ön segítségére szorulna, kedvesem.

- Nők. Mindig mindent leegyszerűsítenek annyira, hogy még a legegyszerűbb ügyekben is képesek alaposan mellé találni  -szólt lekezelően Holmes, miközben pipáját letette az asztalra.

- Ezzel azt akarja mondani, Sherlock, hogy egy esetet sem tudnék megoldani az Ön segítsége nélkül? – lépett közelebb barátomhoz kihívóan a kisasszony.

- Én általában beszéltem a nőkről, kedvesem – ellenkezett a detektív, de túl későn, ugyanis jött a következő csapás.

- Szóval már nő sem vagyok?

- Hát, hogy Ön nő, az tagadhatatlan – nevetetett fel Holmes, miközben végignézett Elisabethen és cinkos fény csillant a szemében. – Mindazonáltal, fenntartom az állításomat olyan formában, hogy előbb oldok meg bármilyen rejtélyt, mint Ön, kedvesem.

- Ezt vehetem kihívásnak?

- Annak veszi, aminek akarja, drágám! – felelt fensőbbségesen barátom, én pedig elmosolyodtam. Mindig is mulattattak a kettejük között lezajló apró civakodások és ez most kifejezetten érdekesnek tűnt.

Egyetértettem Miss Ascottal, hogy Holmes iménti szavai valóban kihívásnak tűntek. Letettem hát az újságot, amibe eddig temetkeztem és érdeklődve figyeltem a fejleményeket.

Barátom az íróasztalához ment és elővett egy cigarettát az asztalon heverő kis ezüst dobozkából, de odáig már nem jutott, hogy meg is gyújtsa, mert Elisabeth kikapta a kezéből és zöld szemeit dühösen rávillantotta, a detektív pedig elfojtott egy apró mosolyt és várakozón tekintett a nőre.

- Szóval azt mondja – kezdte Miss Ascot komolyan – hogy nem tudnék megoldani egy bűnügyet sem?

- Én ilyet nem mondtam – emelte fel barátom kezeit tiltakozón. – Csupán azt bátorkodtam megjegyezni, hogy én előbb oldok meg bármilyen esetet, mint Ön – azzal visszavette cigarettáját a kisasszonytól, de nem gyújtott rá. Tudta, hogy Elisabeth nem szereti a dohányt, maximum a pipa füstöt tűrte meg, ha Holmesnak minden áron ,,füstölögni” támadt kedve, ahogy ő nevezte. Barátom azonban tiszteletben tartotta a hölgy kérését és csak nagy ritkán gyújtott rá a közelében, ha egyáltalán rágyújtott. – Mindazonáltal – folytatta a detektív – lehetőséget szeretnék adni arra, hogy bebizonyítsa, tévedtem.

- És pedig? – nézett rá kérdőn Elisabeth és közelebb lépett barátomhoz.

- Fogadást ajánlok. Ha Ön előbb old meg egy rejtélyt, mint én, akkor Ön nyert.

- Remek – bólintott beleegyezően Miss Ascot. – És mi a tét?

- Ha én nyerek, annyit füstölöghetek a közelében, amennyit csak kedvem tartja   Ha viszont Ön győz… - itt egy pillanatnyi szünetet tartott és elgondolkodva végigmérte az előtte álló nőt.

- Igen?

- Ha maga győz… elveszem feleségül – erre még én is felkaptam a fejemet. Sherlock Holmes nősülni készül? Mivé lesz így a világ?

- Miből gondolja, hogy magához mennék? – kérdezett vissza tettetett felháborodással Elisabeth, majd elmosolyodott és közelebb lépett a lágyan mosolygó Holmeshoz. - Ám legyen. De figyelmeztetem,kedvesem, Ön rosszul jár, ha nyerek. Amellett, hogy többé nem gyújthat rá egy életen át, még engem is el kell viselnie.

- Majd csak megoldom valahogy – válaszolt halkan a detektív. Elisabeth bájosan elmosolyodott és bár bizonyára nehezére esett barátomnak kiszabadulni Miss Ascot bűvköréből, de végül sikerült neki. Megsimogatta a kisasszony arcát és a homlokára nyomott egy apró csókot, majd hangatanul suttogott valamit, mire a kisasszony elmosolyodott és bólintott.

Az ilyen néma párbeszédek igen gyakoriak voltak kettejük között, bár volt már olyan eset is, hogy egymás rezdüléséből is kiolvasták, mire gondol a másik.

Bevallom, ilyenkor kicsit rosszul érzem magam. Olyan, mintha kimaradnék valamiből, de aztán rájuk nézek és látom, milyen boldogok, ilyenkor minden önsajnálatom elszáll.

- Na és, dr. Watson? – hallottam Elisabeth kedvesen csengő hangját, ami végképp kizökkentett gondolataimból.

- Nos, szerintem döntsön Ő – fordultak felém várakozón, én pedig kérdőn tekintve néztem vissza rájuk. – Fussunk neki még egyszer! Elisabeth – tel arról tanakodtunk, hogy vajon melyikünknek óhajt majd segíteni, vagy, hogy segíteni akar-e egyáltalán bármelyikünknek is.

Szóval ezt várják tőlem – gondoltam kissé bosszúsan. – Válasszak kettejük közül. Úgy diktálná az udvariasság, hogy Miss Ascotot segítsem, lévén, hogy nő és esetleg védelemre lehet szüksége. Holmes viszont pedig olyan régi barátom…

Így hát a harmadik utat választottam, némi módosítással.

-Azt hiszem  - kezdtem – kimaradnék kettejük ügyéből. De nem úgy, ahogy gondolják  - tettem hozzá sietve, mikor láttam a lemondást mindkettejük szemében.  – Kívülálló maradok és megpróbálok mindkettejüknek segíteni. Természetesen az ügy és a tét komolyságára való tekintettel – itt egy halvány mosoly futott át  arcomon, de megembereltem magam, mielőtt újabb lesújtó tekintetet kapok cserébe eme gesztusomért, és komolyságot erőltettem magamra – mindkettejük nyomozásában elért részeredményeit a legnagyobb diszkrécióval kezelem majd. Ha így is elfogadják segítségemet, akkor nincs semmi ellenvetésem.

Holmes és Elisabeth egymásra néztek és végül beleegyezően bólintottak.

- Már csak egy bűntény kéne – vetette fel később Miss Ascot, mikor barátommal a díványon ültek és szőke fejét a detektív vállán nyugtatta.

Ekkor lépések zaja hallatszott felfelé a lépcsőn és a következő pillanatban Holmes már a Mrs. Hudson által behozott táviratot olvasta.

- Nos, kedvesem! – fordult Elisabeth felé. -  Így teljesüljön minden kívánsága! Megyünk Sussexbe! – azzal egy laza mozdulattal a háta mögé hajította a levelet. - Gyilkosság történt – folytatta izgatottan.

Fél órával később már a vonaton zötykölődtünk célállomásunk felé, és hamarosan meg is érkeztünk a Sussex-i pályaudvarra, ahol Lestrade felügyelő már várt bennünket. Üdvözölt minket, majd elindultunk a tett helyszínére, menet közben pedig a felügyelő feltárta előttünk az ügy részleteit.

- Brutális gyilkosság, annyi biztos. Az áldozat egy bizonyos Archibald Fewer. Híres Afrika- kutató. A bennszülötteket előszeretettel tanulmányozta. Több publikációja is megjelent. Az egyik például…

- A lényeget, felügyelő, ha kérhetném – szakította félbe Holmes a hivatalos közeget, aki meglepetten bólintott és folytatta.

- A gyilkosság tegnap éjjel történt. Semmi más nem volt nyitva, csak az ebédlő egyik ablaka. Így jutott be a gyilkos az épületbe. A professzornak szokása volt, hogy lefekvés előtt végig járja az egész házat és ellenőrzi, hogy minden be van-e zárva. Úgy tűnik, most az egyszer nem volt elég alapos – fűzte hozzá megjegyzését, mint egy mellékesen Lestrade. – A holttestet a szoba közepén találtuk meg. Az egyik kezéről levágták a mutatóujját, a másik keze pedig nyomtalanul eltűnt. A nyakát elvágták, nyilván így ölték meg.

Mindnyájan szörnyülködve hallgattuk a történetet. A Holmes mellett ülő Elisabeth pedig belesápadt a hallottakba.

- Dulakodás vagy bármi nyom? – kérdezte barátom, megszakítva a csendet.

- Mindent úgy hagytunk, Mr. Holmes, ahogy volt. Még a holttestet sem mozdítottuk el, míg Ön nem látta – válaszolt Lestrade, majd Elisabeth fel fordult. – Miss Ascot, azt hiszem, ez a látvány nem hölgyeknek való. Talán jobb lenne, ha…

- Ezt talán bízza rá – szólt hűvösen Holmes. – Miss Ascot felnőtt nő, tudja, mit csinál.

Ha lehet ilyet mondani, a viszony a barátom és a felügyelő között az utóbbi néhány hónapban igen csak megromlott. Eddig sem lelkesedtek egymásért. Lestrade amatőr nyomozónak tartotta barátomat, aki viszont nem átallotta minden adandó alkalommal kontárnak nevezni őt. De azóta, hogy a felügyelő le akarta tartóztatni a kisasszonyt a Tigrisszem ellopásával vádolva őt, a két férfi közt olyan fagyossá vált a viszony, hogy az Északi-sarkon is kánikula uralkodott ahhoz a légkörhöz képest, amit ők teremtettek, ha egy légtérbe össze voltak zárva.. És bár Lestrade már számtalanszor bocsánatot kért Elisabethtől, aki el is fogadta azt, a két férfi helyzetén mindez mit sem változtatott.

Mikor megérkeztünk a tudós házához, bár inkább kastély volt a hatalmas, égbe meredő tornyokkal és az óriási kerttel, és beléptünk a színpompás ebédlőbe, ahol a gyilkosság történt, szörnyülködve láttuk a földön heverő holttestet.

Innentől Miss Ascot naplójából idézek, hogy lássák, hogyan élte meg ő az eseményeket. Átadom tehát a szót Elisabethnek.

A helyiségben dulakodás nyomai látszottak. Legalábbis a felborult székek és a földön heverő cserépdarabok erről tanúskodtak.

Én még jobban szétnéztem volna, ha nem akad meg a szemem hirtelen a földön fekvő holttesten.

Szörnyű látvány volt. A professzor teste kicsavarodott, mintha lezuhant volna. Az egyik keze teljesen, a másik kezéről pedig a mutatóujja hiányzott. A nyaka pedig… te jó ég!

A rosszullét kerülgetett, arcomat a mellettem álló Sherlock kabátjába fúrtam, aki gyengéden átölelt és megsimogatta a hátam.

- Ez rettenetes – suttogta elszörnyedve Watson. – Ki lehet képes ilyen brutális gyilkosságra?

- Elvitetném a holttestet, ah megengedik – hallottam Lestrade felügyelő hangját. Aztán lépések zaját hallottam és mikor újra felnéztem néhány pillanattal később, a holttest már nem volt sehol.

- De hol lehet a keze? – tette fel újabb elmés kérdését a felügyelő, én pedig ez idő alatt az ajtó melletti szekrényhez sétáltam, hátha találok valami említésre valót.

- Kik dolgoznak a háznál? – hallottam Sherlock kérdését és szemem sarkából láttam, hogy figyeli, mit csinálok.

- Mindössze hárman, Mr. Holmes – érkezett Lestrade válasza. – A cseléd, a házvezetőnő és a komornyik. Senki más nem…

A mondat végét már nem hallottam, ugyanis  önző mód magammal és a szekrényből kizuhanó kézzel voltam elfoglalva és szégyenemre hatalmasat sikoltottam, pedig nem szokásom. Még az én betörésen edzett, kötélidegeim is felmondták a szolgálatot egy pillanatra.

A többiek egy lépéssel mellettem termettek. Egész testemben remegtem és semmi más nem járt a fejemben, csak hogy minél hamarabb kijussak erről a borzalmas helyről. Nem néztem semerre, egyenesen az ajtó felé vettem az utam és mikor kiértem a házból lerogytam a lépcsőre.

Semmi másra nem vágytam csak arra, hogy friss lebegőt szívhassak és kiüríthessem a fejemből azt a borzalmas látványt, ami az imént tárult elém. Mélyeket lélegeztem, mikor a hátam mögül lépéseket hallottam. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki az. Igen, ő az egyetlen, akire most szükségem volt. Senki más nem tudja megnyugtatni háborgó lelkemet, csak ő.

Kinyújtottam kezemet, ő megfogta és leült mellém. Gyengéden átölelt és belecsókolt a hajamba.    

- Jobban van, kedvesem? – kérdezte mosolyogva és kisimított egy kósza tincset a szememből.

- Sajnálom, Sherlock – suttogtam alig hallhatóan, miközben belenéztem szürke szemeibe, melyekből őszinte érdeklődés és egyben meglepődés tükröződött.

- Ugyan mit?

- Hogy olyan bután viselkedtem – válaszoltam fejemet lehajtva, ő azonban állam alá nyúlt és felemelte, hogy szemembe nézhessen. – Sajnálom, hogy sikítottam, pedig nem szokásom. Úgy viselkedtem, mint egy kislány, mikor békát vagy egeret vagy nem is tudom én mit lát.

- Vagy egy ,,zöldfülű” detektívet, akit éppen akkor zsebelt ki – nevetett fel.

- Ennyire emlékszik az első találkozásunkra? Minden szavamra?

- Minden egyes mozdulatára.

Igen, az az évekkel ezelőtti eset – gondoltam nosztalgikusan. – Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy abba a kölyökképű fickóba leszek évek múlva őrülten szerelmes, biztosan kinevettem volna. Pedig így lett.

Most itt van mellettem, egyik karjával átölel, a másik kezével pedig még mindig remegő kezemet fogja. Még mindig reszkettem, de nem a házban történtek miatt, hanem attól, hogy ő mellettem van. A közelsége mindig kellemes bizsergéssel tölt el.

- Nézze, Elisabeth! Tőlem félhet kígyótól, békától, patkánytól vagy bármitől. Nem érdekel, amíg maga mellett lehetek és megvédhetem – szólt lágyan. Hozzábújtam, olyan közel, amennyire csak lehetett. Hagytam, hogy két tenyere közé vegyem a kezem és megcsókolja. Szeretem, mikor ezt csinálja. Ilyenkor olyan gyengéd, hogy senki sem feltétezné róla, hogy képes ilyen érzelmekre is. Nem csoda, hiszen ők nem látják a szigorú álarc mögött mögött megbúvó Sherlock  Holmest. Csak én ismerem őt igazán és csak ő ismer engem igazán.

Óvatosan közelebb hajolok hozzá és gyengéden megcsókolom. Milyen furcsa! Még soha nem csókoltam meg, mindig Ő csókolt először. Nekem nem volt más dolgom, mint viszonozni. Először Ő is meglepődik, de végül visszacsókol. Karjaimat nyaka köré fonom és érzem, hogy az ő kezei pedig hátamat simogatják.

Istenem, még soha nem szerettem így senkit. Tulajdonképpen, még soha nem is voltam szerelmes senkibe, rajta kívül.

- Meg ne próbálja! – szakadt el tőlem és szigorúan nézett rám, sőt azt hiszem, a nyomaték kedvéért még az egyik szemöldökét is felhúzta. – Tudom, mire gondol, de nem szállhat ki. Le akarom győzni, de nem ilyen áron. Szabályos és tisztességes küzdelemben. Ne hagyja, hogy egy ilyen kellemetlenség elvegye a kedvét – szólt enyhébben, majd felállt mellőlem és felsegített a lépcsőről. – Tudom, hogy megrémült, de higgye el, ezt is megoldjuk együtt, mint már annyi minden mást.

Elisabeth még néhány részt a rendelkezésemre bocsátott naplójából, így ígérem, hogy még visszatérünk az ő emlékeihez is, de  most pedig, ha megengedi a tisztelt olvasó, folytassuk az enyémekkel.

Lestrade felügyelővel továbbra is a szobában tartózkodtunk és vártuk, hogy Miss Ascot és Holmes visszatérjenek.

Lopva az ajtó felé pillantottam, hogy vajon mikor lépnek be rajta.   A felügyelő meg csak beszélt és beszélt. Hogy miről, azt nem tudnám megmondani.

- Azért ez furcsa nem gondolja? – zökkentett ki végleg gondolatimból a hivatalos közeg.

- Micsoda?  - kérdeztem vissza szórakozottan.

- Hát, hogy ők ketten… - biccentett fejével az ajtó felé. – Pedig mindig Holmes hangoztatta, hogy a szerelem milyen felesleges dolog, erre most tessék.

Órámra néztem: már éppen ideje, hogy visszatérjenek!

- Azt ajánlom, ott folytassuk, ahol abbahagytuk – lépett be barátom és Elisabeth a szobába.

Elgondolkodva néztem mindkettejükre és feltettem a bennem érlelődő kérdést.

- Hogyan tovább?

Holmes tanakodva nézett a mellette álló szőke nőre, aki szintén elgondolkodva nézett  vissza rá.

- A sportszerűség kedvéért  - kezdte barátom a kisasszony felé fordulva – maga az ebédlő egyik, én pedig a másik felében kezdem a kutatást. És talán, az lenne a legegyszerűbb, ha nem nyúlnánk semmihez míg mindketten át nem vizsgálunk mindent.

Miután megállapodtak a részletekben, mindketten hozzáláttak a kereséshez, Lestrade felügyelő és én pedig érdeklődve szemléltük az eseményeket.

Egyszer csak Miss Ascot izgatottan csengő hangja ütötte meg a fülünket.

- Sherlock, egy percre! – barátom és mi is ott termettünk a lány mellett. Elisabeth egy apró nyílra mutatott a fal tövében és már nyúlt is volna, hogy megnézze, mi is az, de Holmes még idejében elkapta a kezét.

- Megőrült?! Hozzá ne érjen, az Istenért!  - nézett rá barátom szemrehányóan és elővett egy zsebkendőt, majd azzal megfogta a kis nyilat és a fény felé fordította. – Érdekes.

- Miért, mi ez? – kérdezte az eddig is tátott szájjal álló Lestrade. Holmes dühösen felé fordult és tekintetében annyi lenézés volt, hogy az egész királyi családnak elegendő lett volna.

- Mérgezett nyíl? -  nézett rá Elisabeth kérdőn és a detektív bólintott.

- Látják, a vége be van vágva és tisztán kivehető rajta a piros és fekete festék. Csak egy olyan törzset ismerek, ami ilyet használ. A vokuk. Egy kis törzs Afrika belsejében. A méreg, ami ebben a nyílban van, bénító hatású. Egy oroszlánt egy perc alatt teljesen megbénít.  A professzorral valószínűleg pillanatok alatt végzett. Mondja csak, Lestrade! – fordult a felügyelő felé Holmes. – Kihallgatta már a személyzetet?

A hivatalos közeg megrázta a fejét.

- Mindjárt gondoltam – érkezett a csípős válasz barátomtól, mire a felügyelő kiadta a parancsot az egyik tisztnek, hogy hívja be a cselédséget.

Nem sokkal később már egy ötven év körüli nő ült velünk szemben. Barátságos tekintete és őszes haja, amolyan nagymama külsőt kölcsönzött neki.

- Ön Mrs. Harpet, igaz? -  tette fel első kérdését Holmes. Az asszony bólintott. – A gyilkosság időpontjában hol tartózkodott és mit hallott?

- Tíz órakor már visszavonultam és igen hamar elaludtam uram. Nagyon jó alvó vagyok, nem hallottam semmi… zajt – válaszolta a házvezetőnő.

- Ki találta meg a holttestet?

- Én, uram. Reggel fél ötkor, mikor felkeltem, hogy kinyissam a zsalukat és akkor láttam, hogy a gazdám…. -  nem fejezte be, mert szemeit ellepték a könnyek és keserves zokogásban tört ki.

A következő tanunk a komornyik, Mr. Peterlow a hatvanas évei elején járt. Zárkózott férfinek tűnt. Szinte minden szót harapó fogóval kellett kihúzni belőle, de új információkkal nem látott el bennünket, ahogyan az utána következő cselédlány sem.

Sikerült eljutnunk arra a pontra, hogy teljes sötétségben tapogatóztunk.  A mérgezett nyílon és a nyitott ablakon kívül semmi nyomunk nem volt.

- Elisabeth, óhajt valamit kérdezni a kisasszonytól -  fordult barátom Miss Ascot felé, aki bólintott, Holmes pedig felállt székéről és az ajtó felé indult.

- Magát nem érdekli? – torpant meg a nő hangjára.

- Nem, én már megtudtam mindent, amit akartam. Amíg Önök kérdezősködnek és körülnézek a professzor szobájában – azzal becsukta maga mögött az ajtót és ott hagyott bennünket.

- Felügyelő – mosolygott Elisabeth bájosan Lestrade-re. - Megtenné, hogy magunkra hagy bennünket a kisasszonnyal? És maga, Watson doktor, odébb ülne egy kicsit?

- Természetesen  -válaszoltam, bár nem tudtam mire vélni különös kérését.. Felálltam és távolabb mentem. Elég messze ahhoz, hogy teljesítsem Miss Ascot kérését, de elég közel maradtam ahhoz, hogy halljam, mit beszél a cselédlánnyal.

-Charlotte, igaz? Charlotte Harlow? – mosolygott Miss Ascot a lányra, aki bólintott. – Nem angol, ugye?

- Nem értem, miről beszél, kisasszony – hallatszott a cseléd ijedt hangja.

- Nem vagyok egy nyelvszakértő, mint Mr. Holmes, de azt tudom, hogy egy született angol nem beszél ennyire pontosan, minden szavára kínosan ügyelve, mint Ön. Ígérem, a titka biztonságban van nálam, ha elárulja nekem, honnan származik!

Charlotte egy pillanatig habozni látszott, majd beszélni kezdett.

- A szüleim misszionáriusok voltak Afrikában.

- Mióta él Angliában.

- Hat éve.

- Nagyon köszönöm, sokat segített  -mosolyodott el Elisabeth.

- Kisasszonyom, ugye a fiatalúrnak sem fogja elmondani? -  szóalt meg hirtelen a cselédlány. Bájos arcára idegesség ült ki és fekete szemeit könyörgően Miss Ascotra emelte.

- Mr. Holmesra gondol? Nem, neki sem.

Mikor kiléptünk a szobából, Elisabeth sajnálkozva fordult felém.

- Ugye megbocsát, doktor, amiért távolabb küldtem! A lány máskülönben nem szólalt volna meg és…

- Ugyan! Nem tesz semmit! – legyintettem elmosolyodva és láttam, a gyönyörű arcon, hogy megkönnyebbült. – Ha jól látom, a professzor szobájába megyünk – jegyzetem meg a lépcsőn felmenet és a kisasszony bólintott. Lestrade látta, hogy melyik szobába ment be Holmes, így követtük és valóban ott találtuk a professzor könyveit böngészve. Érkezésünkre elmosolyodott és így szólt:

- Nagyon remélem, kedvesem, hogy nem vesztegették el az idejüket holmi üres fecsegésre és kérdezősködésre – lépett Elisabethez. – Ez a szoba egy valóságos arany bánya. Különösen felhívnám a figyelmét arra a falra, ott – mutatott a szemközti falra barátom, ahol különböző szerszámok lógtak. És igen, egy fúvócső is.

Miss Ascot csillogó szemekkel nézett barátomra.

- Ez az, amire gondolok?

- Attól tartok, igen.

Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy az éjszakát Sussexben töltjük, egy a faluban lévő fogadóban.

Megkaptuk a három kért szobát és legközelebb csak vacsoránál találkoztunk. A kandallóban lobogott a tűz, vidám hangulatot varázsolva a helyiség komor falai közé.

Elsőnek én érkeztem és le is ültem az egyik üres asztalhoz. Majd Holmes és végül Miss Ascot is elfoglalták helyüket, nem sokkal később pedig a kocsmáros is megérkezett, hogy felvegye a rendelésünket. A választék igen szerénynek bizonyult, mivel mindössze egyetlen fogás, sült hal volt.

- Mit forgat a fejében, Holmes? – kérdeztem barátomat, aki elgondolkodva ült velem szemben és szürke szemeiben furcsa fény csillant.

- Nem hallottak még arról, hogy vidéken a legjobb információforrás a helyi kocsma? – válaszolta. – Tapasztalataim szerint itt többet tudnak az emberek a helyiekről, mint esetleg az illető saját magáról – azzal magához intette a kocsmárost. – Hová megy? – fordult Miss Ascothoz, aki felállt mellőle és a kijárat felé vette az irányt.

- Hogy hová? – nevetett fel a lány. – Sétálok egyet, amíg Ön dolgozik. Eszemben sincs kihallgatni, hogy milyen szupertitkos információkat szerez meg a barátunktól. Ne nézzen, így! – mosolygott továbbra is barátom kérdő tekintetét látva. – Maga a maga módszereivel dolgozik, én pedig az enyémmel. Negyed órán  belül itt leszek  - azzal kilibbent  a fogadó ajtaján, mint egy földöntúli jelenség.

- Parancsol az úr? -  hallatszott a kocsmáros érdes hangja, ami végleg visszahozta barátomat a földre.

- Igen, nos… üljön le egy percre! – húzta ki Holmes a mellette álló, immár üres széket és a férfi engedelmeskedett neki. – Afrika kutatók vagyunk és Fewer professzorhoz igyekszünk. Meg tudná mondani, hogy hogyan jutunk el hozzá?

A kocsmáros fekete szemei elkerekedtek döbbenetében, majd felsóhajtott és beletúrt őszes hajába.

- Hát még nem hallották az urak? – kezdte, barátom pedig megrázta a fejét. – A professzort tegnap éjjel meggyilkolták.

- Ez rettenetes – szóltam, minél nagyobb meglepődést erőltetve arcomra.

- Bizony ám -  bólintott komolyan a kocsmáros. – Állítólag brutális gyilkosság történt. Meg is csonkították az öreget.

- Borzasztó -  csóválta meg fejét Holmes. – Milyen ember volt a professzor?

- Hát, fiatalúr -  legyintett a férfi – igen csak fura ember volt az öreg. Nem nagyon járt az sehova a vasárnapi istentiszteleten kívül. Nem voltak barátai sem. Mindent a cselédek intéztek. Bennük bízott meg egyedül. De nem volt ez ám mindig így! Valamikor szeretett emberek közé járni és azok is szerették a társaságát.

- Mikor állt be ez a változás?  -érdeklődött tovább barátom és most már én is árgus szemekkel figyeltem tevékenységét.

- Nagyon régen – érkezett a gyors válasz. – Idejét sem tudom annak. Talán tíz éve. Az utolsó afrikai útja után. Teljesen megváltozott. Mindenkiben csak ellenséget látott. Ha engem kérdez a fiatalúr, itt valami titok lappang.

- Köszönöm – bólintott Holmes és dolgára engedte a kocsmárost, én pedig tanakodva néztem rá. – Azt hiszem, kezd összeállni a kép, Watson. Maga mit gondol?

- Halvány fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Érdekes, amit mondott, de hihetünk neki? Hiszen, csak egy kocsmáros!

- A helyi kocsmáros olyan, mint a posta hivatal. Mindig hozzá futnak be a hírek és általában pontosak. Már csak egyetlen rejtély vár megoldásra és felgöngyölítettük az ügyet. Hogy is hívták a cselédeket, Watson?

- Miss Harlow, Mrs. Harpet és Mr. Peterlow.

- Harlow – ismételte barátom. – Harlow. Ismerős ez a név.

- Talán egy korábbi ügy.

- Igen, meglehet – válaszolta elgondolkodva, de tekintete az éppen nyíló ajtóra összpontosult , amin Miss Ascot lépett be, majd lehuppant a barátom melletti üres székre.

- Nos, jutottak valamire? – kérdezte Holmesra tekintve, aki bólintott, én pedig úgy döntöttem, kettesben hagyom őket és visszavonulok. Elköszöntem tőlük és feltrappoltam a szobámba.

Innentől ismét Miss Ascot naplójából fogok idézni, hogy Önök is láthassák azt a páratlan gondolatmenetet, amivel ezt az ifjú hölgyet megáldották az Égiek. És azt megtudják, mivel töltötte valójában az éjszakát. A szó tehát ismét Elisabethé:

Mikor kettesben maradtunk, gondoltam, megkérdezem Sherlockot, hogy halad a nyomozásban, de aztán úgy döntöttem, hogy azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk, nem fogom munkára pazarolni.

Ránéztem, ő pedig rám. Elmosolyodtam, ő is, Majd kezébe vette a kezemet és csak nézte.

- Gyönyörű keze van – szólalt meg. – Ezt már évekkel ezelőtt is láttam.

- Igen – nevettem csendesen és komolyan bólintottam egyet. – Azért hitte azt, hogy egy fiú zsebelte ki.

- Ezért nem hibáztathat, kedvesem. Olyan koszos volt az arca, hogy a zöld szemein kívül semmi nem látszott magából. Arról nem is beszélve, hogy az a randa fekete sapka még a csodálatos szőke haját is eltakarta.

- A bátyja mégis tudta, hogy lány vagyok -  mosolyogtam és hagytam , hogy megcsókolja a kezemet. – Még az a szerencse, hogy feltűnt akkor este az utcán, mert Ön bevitt volna az őrsre és valószínű, hogy még most is ott csücsülnék. Hálás vagyok neki!

- Én is.

Fogva tartott. Az a szürke szempár teljesen rabul ejtett. Minden erőmre szükségem volt, hogy kiszakadjak a bűvköréből, különben érzetem, hogy elveszem.

Elfordítottam a fejem és közöltem, hogy fáradt vagyok, visszavonulok. Felkísért egészen a szobám ajtajáig, majd gyengéden megcsókolt. Én pedig azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat és bár így maradhatnék a karjaiban mindörökre!

De tudtam, hogy nekem ma éjjel még dolgom van. Elszakadtam hát tőle, jó éjt kívántam és beléptem a szobámba.    

Gyorsan kellett cselekednem! Nem volt vesztegetni való időm. Amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem. Magamra öltöttem régi fekete nadrágomat és kabátomat, hajamat pedig az ősrégi fekete sapka alá gyűrtem. Vállamra csaptam szerszámos táskámat, így bevetésre készen álltam. Kinyitottam az ablakot majd leereszkedtem az ereszcsatornán és felpattantam az ott ácsorgó lóra, amit néhány órával ezelőtt béreltem ki egész éjszakára.

Így hát, útban voltam a Fewer- ház felé. Azt elfelejtettem megemlíteni, miért. Nos, amikor ma délután a professzor szobájában jártunk, megakadt a szemem az egyik képen. Betörő szimatom azonnal kiszúrta, hogy a festmény mögött egy széf van. És mit tart az ember a széfben?

Biztos voltam benne, hogy számomra érdekes információkat rejthet a kis fémdoboz, amik a nyomozás kimenetelét befolyásolhatja..

Lassan megérkeztem a házhoz. Úgy láttam jónak, ha a lovat egy kicsit távolabb rejtem el a bejárattól, biztos, ami biztos.

A kerítés megmászásával nem volt különösebb problémám. Jutottam én már be védettebb házakba is!

Azt is tudtam, hol kell felmásznom ahhoz, hogy a professzor szobájába jussak. Tudták, hogy ha tudnak ereszcsatornát mászni, bárhova bejuthatnak?

Az ablak kinyitásával sem adódtak komoly problémák, hiszen még délután kitámasztottam, így néhány pillanat múlva már bent is voltam a szobában.

Óriási szerencsémre, épp aznap este volt telihold, aminek fénye teljesen megvilágította a helyiséget, így gond nélkül eljutottam addig a bizonyos falig, leakasztottam a legelésző kecskéket ábrázoló festményt és hozzáláttam a széf kinyitásához.

Életem során már annyi ilyen ,, betörő biztosnak” kikiáltott fémdobozt törtem fel, hogy meglepődtem volna, ha ezzel bármi problémám akad. És valóban! A kis ajtó egy halk kattanással hirtelen feltárult, én pedig kivettem mindent, amit odabent találtam, majd az ablakhoz léptem, hogy a hold fényénél átnézzem őket.

Néhány besárgult papíron kívül nem sok értékeset találtam. Vagy mégis?

Nocsak! A Harlow – testvérek munkaszerződése. És még valami! Egy félbe tépett lap, amin ez állt:

,,…szörnyű vétek nyomja lelkemet. Ma megöltem három embert…”