(folytatás)

Szombaton pontban este nyolckor már a Kensington Roadon voltunk Miss Ascotért. Amíg ő elkészült mi a nappaliban várakoztunk, ahová a házvezetőnő tessékelt be minket.

- Be kell vallanom, Holmes, nem értem, miért kell ellopni a gyémántot - kezdtem elgondolkodva az egyik kényelmes fotelban üldögélve. - Mi értelme, hogy ellopunk egy követ, ami nem rég ,,került meg”?

- Bizonyíték, Watson. Semmi több. Peddington túl ügyesen dolgozott ahhoz, hogy rá tudjuk bizonyítani tettét, így ilyen aljas, fondorlatos cselhez kell folyamodnunk, ha le akarjuk leplezni.

- De mégis hogyan? Nem adhatunk fel hirdetést, hogy találtunk egy gyémántot!

- Ugyan, barátom! - nevetett fel Holmes és az órájára nézett. - Már rég el kellett volna indulnunk. El fogunk késni! - azzal felpattant a kanapéról és néhány hosszú lépéssel már a hallban is volt, én pedig követtem. - Miss Ascot! Késésben vagyunk! - kiáltott fel a lépcső aljáról. - Nem ártana, ha egy kicsit sietne, mert…

Hirtelen elhallgatott, mire én felkaptam a fejem és egyenesen ránéztem. Ekkor láttam, hogy tekintete a lépcső tetejére szegeződik, ahol Elisabeth Ascot állt. Gyönyörű volt, akár egy festmény. Karcsú alakjára tökéletesen illett a ruha, mintha külön neki tervezték volna. Haja ugyan fel volt tűzve, de egy két kósza tincs kiszabadult a csatok fokságából és lágyan a szemébe hullott, miközben elindult felénk  és ránk mosolygott.

Ránéztem a barátomra és láttam, hogy szemében furcsa fény csillan. Ekkor már tudtam, hogy elveszett. Nyilvánvalóvá vált, amit eddig csak sejtettem: beleszeretett a nőbe. A nagy Sherlock Holmes, aki soha nem az érzelmeiről volt híres, sőt megvetette azokat. Mindig azt mondta, hogy bármiféle érzelem, így a szerelem is, feleslegesek, mert csak hátráltatják az embert a mindennapi munkájában. Úgy tűnt ezt a véleményét most gyorsan átértékelte magában.

Elmosolyodtam, mire ő rám nézett én pedig megpróbáltam komolyságot erőltetni magamra.

Úton a Peddington – birtok felé még egyszer végiggondoltam az ügyet és megpróbáltam Holmes fejével gondolkodni és megérteni, miért kell Elisabethnek ellopnia a gyémántot és hogy bizonyítaná ez a lord bűnösségét. A kérdések csak úgy sorjáztak a fejemben, de tudtam, a válaszokra még várnom kell.

Mikor megérkeztünk és beléptünk a hatalmas terembe, ahol a fogadás zajlott, szinte elragadott a báli hangulat. Legszívesebben belevetettem volna magam a táncoló tömegbe és együtt roptam volna velük!

Ehelyett közvetlenül az ajtó mellett ácsorogtunk és vártunk. Hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

- És most, mit csináljunk? - tette fel kérdését Elisabeth Holmeshoz fordulva.

- Táncolunk - szólt a tömör válasz és mire feleszméltem már egyedül álldogáltam és figyeltem azt a különös párt, akik még néhány pillanattal ezelőtt mellettem álltak, most pedig önfeledten táncoltak.

Fogalmam sem volt, miről beszélgetnek, de láttam, hogy Elisabeth elmosolyodik, Holmes pedig igen csak lelkesen magyaráz valamit a lánynak. Valahogy úgy  éreztem, nem az esti akcióról folyik kettejük közt az eszmecsere.

Gondolataimból egy ismerős hang zökkentett, ami a hátam mögött csendült fel.

- Dr. Watson! Örülök, hogy végül mégis eljöttek! - köszöntött lord Peddington. - Miss Ascot is itt van?

- Igen, ott táncolnak valahol Holmesszal - intettem fejemmel a parkett felé, de már közeledetett is a mi párosunk. A lord arcán mosoly terült szét, mikor meglátta Elisabethet. Elésietett és kezet csókolt neki.

- Miss Ascot, ön egyszerűen gyönyörű!

- Nagyon kedves, lord Peddington! - köszönte meg a bókot a lány és egy kedves mosolyt is mellékelt a férfinak.

- Edward. Kérem, szólítson, Edwardnak!

Holmes felém fordult és suttogott valamit, de nem hallottam, hogy mit, viszont kiértettem belőle a ,,vén kujon” cseppet sem hízelgő kifejezést, mire elmosolyodtam.

- Mr. Holmes és dr. Watson már épp indulni készültek! - nézett ránk Elisabeth sokat sejtetőn, ám valamiért egyikünknek sem akarózott elmozdulnunk. - Nem igaz, uraim?

- Áh, dehogynem! - kaptam észbe és oldalba löktem barátomat, aki szintén még idejében eszmélt, egy óra múlva pedig már a Baker Streeten voltunk.

Sherlock Holmes komoran vetette le magát a karosszékbe én pedig vele szemben helyezkedtem el. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Vártuk, hogy Miss Ascot megérkezzen. Több órányi lábdobogás és a fotel karfáján kopogtatás következett barátom részéről, vegyítve igen csak sűrű órára pillantásokkal.

Már jócskán elmúlt éjjel egy óra, mire betoppant a kisasszony.

Mindketten izgatottan pattantunk fel helyünkről, ő pedig elmosolyodott és a ruhája rejtekéből elővette a gyémántot és átadta Holmesnak.

- Hogy szerezte meg? – kérdezte hidegen.

- A szobájában volt. Semmiség volt az egész…

Láttam, ahogy Holmes összehúzza szemeit és sokat sejtetően rám néz. Tudtam, mire gondol, mert nekem is rögtön az jutott eszembe, hogy hogy juthatott be Elisabeth a lord szobájába észrevétlenül, mikor egész végig a társaságában volt.

- Watson, magunkra hagyna bennünket? - fordult hozzám barátom.

- Természetesen, én épp aludni készültem - hazudtam és elköszöntem tőlük.

Alig csuktam be magam mögött az ajtót, már hallottam is Holmesszal közös kérdésünket és a választ is.

Aztán elhangzott, hogy ,,úri nő nem sétálgat be idegen férfiak szobájába éjnek évadján!”. Mire megérkezett a felelt is egy pofon formájában. Nem kellett ahhoz detektívnek lenni, hogy tudjam, mi zajlik odalent. Mire felértem a szobámba már egy helyes, indulatos kis veszekedésnek voltam fültanúja.

Közbeléphettem volna, de úgy voltam vele, hogy nem az én ügyem, csak megoldják egymás közt!

Körülbelül tíz percig tartott az egész hacacáré. Hallottam hogy Holmes ajtaja kinyílik egy pillanatra, aztán újra becsukódik. Elisabeth nem ment el, mert nem hallottam, hogy lement volna a lépcsőn és becsukódott volna a bejárati ajtó.

Csend. Semmi nem hallatszott odalenről.  Mit nem adtam volna, ha bent lehettem volna abban a szobában!

Körülbelül fél óra telt el, míg hallottam, hogy nyílik Holmes ajtaja, majd lépések zaja hangzottak fel a lépcsőn.

Az ablakhoz siettem és láttam, ahogy barátom kocsit fog Elisabeth számára, mielőtt pedig a nő beszállna, kezet csókolt neki és Miss Ascot minden bizonnyal elmosolyodott. A konflis elhajtott, Holmes még egy darabig nézte, majd felment a szobájába.

Nocsak! - gondoltam magamban. - Úgy tűnik szent a béke!

Mikor reggel, még félálomban beléptem a nappaliba, Holmes már az ablaknál állt és az egyik mappáját bújta, amiben a bűnesetekről tartotta feljegyezéseit.

Érkezésemre fel sem pillantott, úgy köszöntött.

- Jó reggelt, Watson! Igyekezzen a reggelivel! Miss Ascot is hamarosan megérkezik - szólt közömbös hangon, mire én felkaptam a fejemet, de ő továbbra sem vett rólam tudomást.

- Á, ezek szerint kitalálták, hogy hogyan állíthatnánk csapdát Peddingtonnak. Gondolom ezen törték a fejüket egész éjjel - morogtam magam elé, de úgy, hogy lehetőleg barátom is meghallja és két falat közt rászegeztem tekintetemet a válaszra várva.

- Nem, nem mondhatnám - suhant át egy apró mosoly Holmes arcán és felém fordult. - Egy árva szót sem váltottunk tegnap éjjel az ügyről - azzal lehuppant a mellettem lévő székbe és töltött magának egy csésze teát. - Mindazonáltal… - kezdte, de már nem tudta befejezni, mert maga Miss Ascot rontott be a szobába teljes életnagyságban és bár külseje kissé ziláltnak látszott, ugyanolyan elbűvölő volt, mint eddig bármikor.

- Nincs sok időnk – szólalt meg édesen csilingelő hangján és kalapját Holmes asztalára helyezte. Barátom egy lépessel mellette termett és kivett valamit a fiókjából, majd átadta a nőnek. Meglepetten néztem rájuk, mert az a valami nem más volt, mint a tegnap ellopott gyémánt.

- Mikorra ér ide Lestrade felügyelő? – kérdezte Holmes Elisabeth felé fordulva.

- Bármelyik percben itt lehet. Már jelentették a lopást a rendőrségen és nyilván azt is tudják, hogy én jártam a lordnál tegnap éjjel – válaszolta közömbösen a nő és láttam, ahogy barátom arcizmai egy pillanatra megfeszülnek, majd egy végtelennek tűnő pillanatig egymás szemébe néztek, végül pedig Elisabeth bólintott.

Olyan volt az egész, mintha egy néma párbeszéd zajlott volna le kettejük között. Egy szócsata. Amiből én ismét kimaradtam.

Mivel ez egy kicsit zavart félbehagytam reggelimet és dühösen kiáltottam fel, mikor megértettem miről is van szó valójában.

- Holmes, ezt nem teheti! Ha Miss Ascotot elkapják… tudja mennyi van a rovásán?! Egy egész részleget betöltene az apró lopásaival, amiket eddig elkövetett és most egy gyémántról van szó! Ezért akár éveket is kaphat, remélem tudja!

- Tudom  - szólt csendesen Holmes és az ablakhoz lépett. – Ha nem akarja, nem kell végig csinálnia, megmondtam  - intézte szavait  a most már nyugodtan üldögélő nő felé.  –Még mindig nemet mondhat és akkor életbe lép a B – terv.

Elisabeth komolyan nézett a szürke szempárba és láttam, hogy arcán egy apró, alig látható mosoly fut át.

- Ezt akarja? – kérdezte csendesen. – Hogy megszegjem az adott szavam? Tartozom magának, Sherlock. És törleszteni is fogom.

Holmes ekkor hirtelen felcsattant. Ilyen dühösnek még soha nem láttam. Szemei csak úgy szikráztak és egy lépéssel a nő előtt termett.

- Ne azért csinálja, mert tartozik nekem! Az egész ügy nem ér annyit, hogy élete végégig a börtönben csücsüljön! Ha netán rosszul sül el…

- De nem fog rosszul elsülni – vágott a szavába a lány és nyugtatólag nézett a szürke szempárba.

Innentől már nem volt kérdés. És bár én továbbra is értetlenül és hitetlenkedve járattam a szemem, hol barátomra, hol pedig Miss Ascotra pillantva, ők tudomást sem vettek rólam. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amire épp készülnek.

Nem tehettem róla, aggódtam a lányért és dühös voltam Holmesra, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe őt.

Arcomra nyilván kiülhettek igencsak heves érzelmeim, mert Elisabeth elmosolyodott és végre megszólalt.

- Ne aggódjon, Watson, mindent elterveztünk. Aprólékosan. Ha netán valami hiba csúszna a számításba, ami nem fog – tette hozzá gyorsan, mikor Holmes szeme megvillant – Sherlock még idejében cselekszik.

Irigyeltem mindkettejüket azért a lelki nyugalomért, amit árasztottak magukból. Miss Ascot átvette a csésze teát barátomtól és óvatosan belekortyolt. Szája egy kicsit megrándult, jelezvén, hogy az ital még nem vette fel a kellő hőmérsékletet, ami ivássá alkalmassá tehette volna, így inkább letette a virágmintás csészét a kanapé melletti asztalra.

Mikor végre én is kezdtem volna megnyugodni, óriási zaj csapta meg a fülemet. A bejárati ajtó kivágódott és nehéz lépések zaja hallatszott felfelé a lépcsőn és egy kiáltozó női hang, majd kitárult a szoba ajtaja és Mrs. Hudson szó szerint beesett rajta.

- Sajnálom, Mr. Holmes – szabadkozott a házvezető nő. – De nem tudtam őket megállítani!

Barátom megrázta a fejét és elnézően mosolygott főbérlőnkre, jelezvén, semmi baj.

Óvatosan oldalra pillantottam és ekkor láttam, hogy Miss Ascot már ott áll mellettem és közömbös arccal figyeli az eseményeket.

Ekkor a rendőrök szinte ellepték a nappalit, élükön Lestrade felügyelővel.

Ösztönösen közelebb húzódtam a nőhöz, ha kell védeni tudjam.

A felügyelő ekkor odalépett Miss Ascothoz és durván megragadta a csukóját, Elisabeth pedig fájdalmasan felszisszent.

Ezt már Holmes sem nézte ölbe tett kézzel. Egy lépéssel Lestrade mellett termett és nyugodtan megszólalt.

- Engedje el a lányt!  - tekintete annyira parancsoló volt, hogy még a főrendőr is engedelmeskedett neki.

- Igaza van, Mr. Holmes – bólintott beleegyezően, majd ismét Elisabethez fordult. – Miss Ascot. Letartóztatom Önt betörés és lopás vádjával – azzal két rendőr már ott is termett és rákattintotta a bilincset a vékony, törékeny kezekre.

Az események annyira felpörögtek, hogy szinte alig tudtam követni.

Az egyenruhások már körbe is fogták a kisasszonyt és egyenesen az ajtó felé vitték. Értetlenül bámultam Holmesra, hogy miért nem tesz semmit, de ő egyre csak az ajtó felé pillantgatott. Azt hittem, hogy az eseményeknek szentel ilyen nagy figyelmet, ám tévedtem.

- Én nem kapkodnék a helyében, Lestrade – szólalt meg nyugodt, kimért hangon. – Talán éppen most követi el élete legnagyobb hibáját.

- Ördögöt, Holmes! – kiáltott indulatosan a felügyelő, de nem ment tovább. – Ha tudná, milyen régóta várok erre a pillanatra, hogy elkaphassam a Tolvajok Királynőjét…

- Attól tartok, erre még egy kicsit várnia kell – jegyezte meg gúnyosan barátom és kiragadta a rendőrök kezei közül a teljesen nyugodt Elisabethet. – Inkább helyezze a hangsúlyt a Csalók Királyára!

Lestrade értetlenül nézett Holmesra. Talán úgy gondolta, megőrült!

- Kire gondol? – kérdezett vissza bizonytalanul.

- Lord Peddingtonra, felügyelő.

- Ne vicceljen – hangzott fel egy gúnyos nevetés az ajtó másik feléről és az eddig sötétben álló lord lépett elő. – Ez a nő aljas módon kirabolt engem tegnap éjjel. Ellopta a Tigrisszemet!  - szemei szinte szikrázta a dühtől és hosszú, csontos ujjaival a Miss Ascotra mutatott.

- Melyiket? – kérdezett vissza Holmes. – Melyik gyémántját lopta el? Ezt?  -azzal előhúzta Elisabeth táskájából a követ és felmutatta. A lord mohón kapott utána, ám barátom még idejében elhúzta előle. – Vagy inkább ezt? – és elővett egy másik, szakasztott ugyanolyan gyémántot.

A szobában lévők egy emberként hördültek fel meglepetésükben. Peddington pedig zavartan nézett egyik drágakőről a másikra.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte Lestrade most már a férfi felé fordulva.

-  Meghamisították a Tigrisszemet!  - kiáltott fel az idős ember.

- Ki mondta magának, hogy az egyik hamis? – nézett rá kérdőn Holmes.  –Lehet szó itt két különböző gyémántról is. Nem szükséges, hogy az egyik hamisítvány legyen!

- De… - kezdte a lord akadozva, de már két rendőr állt mellette és karon ragadták.

Barátom ekkor felemelte a kezét, megálljt parancsolva az egyenruhásoknak.

- Várjanak – intette nyugalomra az egyenruhások a detektív. – Igaza lehet. Minden bizonnyal én tévedtem. Parancsoljon, méltóságos uram! Íme a gyémántja. Ön szabadon távozhat.

Holmes szemében ekkor cinkos fény csillant. Nem tudtam, mire megy ki a játék, de rendkívül izgalmasnak találtam.

A lord előrelépett és némi gondolkodásnyi idő után, kikapta barátom egyik kezéből a követ és diadalittasan emelte a magasba, de arca hamar elkomorult.

- Ez nem az enyém.

- Hát akkor kié? – kérdezte ártatlanul Holmes.

- Ez hamis.

- Miből gondolja?

- Ne próbáljon engem átverni, Holmes! – sziszegte a lord. – Csak felismerem a saját gyémántomat, hiszen én ha…

- Ön ha… mi? Ön hamisította? – mosolyodott el barátom. – Mindent tudunk, Peddington. Kár a fáradozásért. A saját csapdájába esett bele azzal, hogy hozzám fordult segítségért. Lehet, hogy a mindenkit meg tudott téveszteni, de engem nem – szólt szinte nevetve a detektív. A lord arcán düh jelent meg, de mire észbe kapott, a bilincs, ami előbb még Miss Ascot kecses csuklóján virított, most már Peddington karján díszelgett. A rendőrök elvezették a lordot. Lestrade kérdő tekintettel nézett barátomra, de csak rövid választ kapott.

- A jelentés holnapra ott lesz asztalán, felügyelő.

Mikor a ház végre rendőrmenetessé vált és az utolsó egyenruhás is eltűnt a sarkon, kérdőn és meglepett arccal tekintettem Holmes barátomra, ő azonban úgy tűnt nem hajlandó magyarázatot adni az imént történtekre. Persze, hiszen minden magáért beszélt. Ő és Elisabeth olyan ügyesen rakták össze a kirakós darabjait, hogy bár nem hozzáértőként szemlétem az eseményeket, mégis megérthettem, mi zajlott le az elmúlt percekben. Azonban volt itt egy kérdés, ami rendkívüli módon foglalkoztatott. Nevezetesen az, hogy hogyan tovább. Úgy döntöttem, megszegek minden létező illemszabályt és a szobában maradok. Tudni akartam, mi lesz a vége.

Az ablaknál álló Holmesra pillantottam, aki egyetlen pont felé nézett, nevezetesen Elisabeth Ascotra. Tudtam, hogy benne is megfogalmazódott az a kérdés, ami bennem. De akkor miért nem szól? Miért nem mozdul? Miért nem tesz semmit?

Elisabeth némán állt a szoba közepén, majd lassú léptekkel megindult barátom felé és mosolyogva kezet nyújtott neki.

- Nagyon köszönöm, Mr. Holmes. Úgy tűnik ismét az adósa vagyok.

- Miket beszél, kisasszony? – nézett rá értetlenül a detektív. Azt hiszem, életében először esett meg vele az a szégyenletes eset, hogy valóban nem értette, miről beszélnek vele. – Én tartozom Önnek köszönettel. Maga nélkül, nem sikerült volna ezt az ügyet felgöngyölítenem. Köszönöm  - válaszolt lágyan, talán észre sem véve, hogy még mindig kezében tartja Miss. Ascot apró, kecses kezeit.

Egy pillanatra csend állt be. Én magam a kívülállók nyugalmával személtem az eseményeket és úgy tűnt, talán megtörik a jég. Mintha egy néma párbeszéd zajlott volna le kettejük között, amit csak ők értenek. Holmes ekkor alig láthatóan megrázta a fejét és ez elég volt Elisabethnek arra, hogy szomorúan elmosolyodjon és végleg búcsút intsen mindkettőnknek.

Kicsúsztatta kezét barátom kezei közül és felém fordult.

- Dr. Watson, örülök, hogy találkoztunk. Remélem, lesz még módunk beszélgetni – azzal kezet nyújtott, én pedig megcsókoltam a formás kezet.

- Én vagyok megtisztelve, hogy megismerhettem Önt, kisasszony! Ha megengedi, fogok Önnek kocsit!

- Azt megköszönném! – válaszolta mosolyogva, majd ismét barátom felé fordult, aki zavartan játszadozott az íróasztalán fekvő egyik tollal. – Ég Önnel, Mr. Holmes!

Azzal kilibbent az ajtón olyan könnyedséggel, ahogy néhány nappal ezelőtt belépett Sherlock Holmes életébe.

Én még küldtem barátom felé egy szigorú pillantást és talán még meg is csóváltam a fejem, miközben követtem Elisabethet a kijárati ajtó felé.

- Miss Ascot! – szólítottam meg a lépcsőn lefelé menet. – Miért nem marad itt, ebédre?

- Nagyon kedves Öntől, doktor, de nem szeretnék alkalmatlankodni.

- Miket beszél?! – kiáltottam felháborodva, miközben az utcára kiérve leintettem egy konflist. – Még hogy alkalmatlankodni?! Hiszen Holmes is…  

- Egyetlen szóval kellett volna kérnie, hogy maradjak. Csak eggyel! Nem tette. Azt hiszem, ez elég egyértelmű jelzés számomra. Nem gondolja, doktor? – mosolygott szomorúan és beszállt a kocsiba. – Mindent köszönök, Watson! Ég Önnel és… vigyázzon rá!

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Néztem, ahogy a konflis befordul a sarkon és hirtelen nagyon dühös lettem.

Hogy engedhette el őt Holmes? Hát nem látja, ami ott volt az orra előtt és ami olyan egyértelműnek tűnt? Nem vette észre?

Elhatároztam, hogy nem hozom szóba Elisabethet a barátomnak. Megvárom, míg ő maga jön rá, hogy hibát követett el.

Amint kinyitottam a nappali ajtaját, meglepődve tapasztaltam, hogy Holmes mozdulatlanul áll azóta, hogy Miss Ascot elment.

Egy pillanat alatt elvetettem az iménti fogadalmamat. Végül is, még Rómeót is rá kellett vezetni, hogy mit érez az ő Júliája iránt. Talán ide is elkél egy kis segítség.

- Minden rendben, Holmes?

Detektív barátom, mintha álomból riadt volna fel, úgy nézett rám. Majd mikor felfogta szavaim jelentését, bólintott.

- Elment - folytattam tettetett közömbösséggel, miközben lehuppantam kedvenc karosszékembe és szétnyitottam az aznapi újságot.

- Tudom – hangzott a csendes felelet. Mintha nem is ebből a szobából beszélt volna Holmes, hanem egy távoli világból. Lopva kitekintettem a Times lapjai mögül, hogy lássam, mit csinál. Nem mozdult. Ugyanúgy állt az ablaknál, mint eddig, majd lassan elindult felém és megállt előttem. Közömbös arccal letettem az újságot és felnéztem magas alakjára. Vártam, hogy megszólaljon, de nem tette. Csak tanácstalanul nézett rám. Szürke szemeiből szomorúság tükröződött.

- Holmes? – szólítottam meg. – Biztos minden rendben?

- Azt hiszem… nem – válaszolt, én pedig fellélegeztem. Kapizsgálja már! – Nyomorultul érzem magam, Watson.

- Ugyan miért? – kérdeztem ártatlanul. – Hisz nem tett semmit.

- Pont ezért – szólt és leült a székem mellett lévő kanapéra és némán figyelt továbbra is. – Elment.

- Igen, de ezt már mondtam.

Olyan érzéketlen próbáltam maradni,amennyire csak lehetett. Volt kitől tanulnom. Holmes alig múlt harminc éves, már ismertük egymást jó három éve, de eddig még egyetlen egyszer sem láttam, hogy egy nő ekkora hatással lett volna rá. Úgy tűnt, mint, aki teljesen össze van zavarodva. Pedig mindig próbálta fegyelmezni magát. Most az egyszer kicsúsztak a kezéből a dolgok.

- Kérdeznék valamit, Watson – fészkelődött a díványon Holmes. Bólintottam, hogy csak ki vele. – Mit gondol… mennyi… hogyan…?

- Szerintem igen, az első pillanattól fogva, és az utolsó kérdésére a válasz pedig az, hogy ez az egyetlen dolog a világon, amit nem az ész irányit. Még az Ön zseniális esze sem, barátom.

Döbbenten nézett rám. Talán megijedt, hogy világosan értettem a kérdését, amit nem éppen hétköznapi módon tett fel.

- Ez nem történhet meg! – pattant talpra a detektív és nyugtalanul kezdett járkálni a szobában fel-alá. – Velem nem!

- Attól tartok, ezt nem Ön dönti el, Holmes! Nem kell ahhoz zseniális detektívnek lennem, hogy lássam, szereti és ez…

- Watson, az istenért! – csitított, mintha valami óriási titkot mondtam volna el és attól kéne félnünk, hogy az utcán járó emberek is meghallhatják zárt ajtók és ablakok mögött zajló beszélgetésünket.

- Nem értem magát, barátom – ráztam meg a fejem, miközben lassan felemelkedtem kényelmes karosszékemből. – Itt van egy ilyen gyönyörű és kedves nő, aki ráadásul még okos is. Miért baj az, hogy beleszeretett?

- Én nem szerettem bele – tiltakozott, de szürke szemeiből pont az ellenkezője tükröződött.

- Értem – bólintottam sokat mondóan. – Szóval, nem gondol rá egyfolytában? Nem érzi úgy, hogy bármire képes lenne érte? Nem érzi azt, hogy egyetlen mosolyáért még a csillagokat is lehozná az égről? És nem érzi azt sem, hogy a közelében teljesen más ember, igaz?

Nem érkezett válasz, csak azt láttam, ahogy a szürke szempár ijedten tekint rám. Tehát beletrafáltam.

- Hibát követtem el – suttogta Holmes maga elé. – Óriási hibát.

- Talán azért nem akkorát, barátom – kuncogtam és megveregettem a vállát. – Egy beszélgetéssel mindent helyre lehet hozni.

A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy Sherlock Holmes után rohanok és egy konflisban száguldunk végig London utcáin. Bár a jelenet akkor igen csak komolynak tűnt, így visszanézve mosolyogva gondolok arra a délelőttre, ami egész életünket megváltoztatta.

- És mit gondol…? – tette volna fel újabb kérdését Holmes, de valahogy megint nem ért a végére. Megállt a mondat közepén.

- Szerintem csak is az igazat – segítettem ki, mire ismét egy döbbent tekintetet láttam magam mellett.

- Watson, kezdek félni magától - mosolyodott el. – A felgöngyölítendő ügyeink kapcsán, miért nem képes ilyen csodákra?

Valakinek észnél kell lennie, ha a fiatal úr éppen szerelemes – gondoltam magamban és én is elmosolyodtam és mire ismét feleszméltem, ismét ott álltunk a Kensigton Roadon, a nagy, fehér ház előtt, pont, mint néhány napja. Becsengettünk és ismét az az idős hölgy nyitott ajtót, aki néhány nappal korábbi ittjárunkkor.

Közölte, hogy Miss Ascot nincs itthon, de bármikor hazaérhet és ha úgy gondoljuk, várjuk meg a nappaliban. Úgy gondoltunk.

A tágas helyiségben várakozva ismét megakadt a szemem a kandallón álló fényképeken. Ami arra volt jó, hogy újra elkönyveljem magamban, Elisabeth Ascot a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam és most már tudtam, hogy Holmes is így gondolja.

Oldalra pillantottam, hogy lássam, milyen bőrben is van barátom, de arcáról semmi érzelmet nem tudtam leolvasni. Ismét olyan volt, mint egy szobor. Érzelmek nélkül.

Ekkor hallottuk meg a bejárati ajtó csengőjét és mindketten azonnal vigyázba vágtuk magunkat.

Ő volt. Mindketten tudtuk, hogy Elisabeth érkezett haza. Ebbéli hitünkben csak megerősített az ismerősen csengő hang, amint köszönti a neki ajtót nyitó házvezetőnőt.

- Minden rendben ment, kisasszony? – hallatszott az idős nő hangja.

- Többé kevésbé – érkezett a rövid válasz.

- Vendégei vannak, kisasszony. A nappaliban várják.

Lépések zaja hallatszott. Idejön. Mindketten a nappali ajtóra emeltük tekintetünket és vártuk, hogy feltűnjön a karcsú alak, akinek a kedvéért keresztülszáguldottunk Londonon.

Megtörtént. Elisabeth, amint meglátott bennünket, megtorpant és egy végtelennek tűnő másodpercig egymás szemébe néztek Holmesszal.

- Miben segíthetek, uraim? – kezdte, miután elkapta tekintetét barátomról és belépett a szobába, majd intett, hogy foglaljunk helyet. – Tán csak nem megint egy ügy, Mr. Holmes, amiben esetleg a segítségemre szorul?

- Ami azt illeti, az – bólintott barátom komolyan és odalépett a nő elé, aki felkészült, hogy figyelmesen végighallgassa őt. – Egy bűnügyről lenne szó.

- És pedig? – érdeklődött udvariasan Elisabeth, én pedig ismét elértem arra a pontra, hogy fogalmam sem volt róla, mit csinál barátom. Miféle bűnügy?  - Elmondaná, hogy mi is történt? – hallottam meg a csilingelő hangot.

- Lopás… nem, inkább rablás – javította ki magát Holmes.

- Értem – bólintott Miss Ascot. - Gondolom, valami értékes dolog tűnhetett el, igaz?

- Nem mondanám, hogy túl értékes lenne, de valakinek nagyon fontos. 

- A megbízójának, ugye? Ismerem?

- Igen.

- És gyanakszik valakire?  

- O, igen – mosolyodott el a detektív.

- És szabad megtudnom, kire?

- Hát hogyne! Magára.

Elisabeth először elsápadt, majd levegő után kapkodott.

- Rám? De hát én…

Holmes azonban egy mozdulattal csendre intette és elkezdte a történetét.

- Maga, kedvesem, néhány napja ellopott… elrabolt tőlem valamit, ami jogosan hozzám tartozik. Nem kérem, hogy adja vissza, sőt, inkább arra kérem, hogy tartsa magánál, ha Ön is jónak látja!

- Attól tartok, nem értem, Mr. Holmes – suttogta maga elé a nő és tekintetével követte a mellé leülő barátomat.

- Elisabeth. Maga elrabolta a szívemet -  szólt halkan Holmes és megfogta Miss Ascot apró kezeit. – Én is ember vagyok és… magába szerettem. Attól a pillanattól kezdve, hogy átléptem ennek a háznak a küszöbét. Nem kívánom, hogy… csak azt szeretném, hogy tudja, én…

Elisabeth azonban nem hagyta végigmondani barátom mondandóját. Vékony mutatóujját Holmes szájához érintette, ezzel intve csendre őt.

- Továbbra is fenntartja a vádjait, Mr. Sherlock Holmes? – suttogta a nő. A detektív bólintott. – Akkor engedelmével, megtartanám, amit elloptam – suttogta alig hallhatóan Miss Ascot és ajkuk lassan közeledett egymás felé.

Elégedetten mosolyogtam. Hát, hogyne mosolyogtam volna! Ekkor kaptam észbe, hogy most az egyszer bizony láb alatt vagyok. Hangtalanul kisettenkedtem a nappaliból, magukra hagyva őket.

Íme hát az az eset, ami bűnüggyel indult és bűnüggyel fejeződött be. Egy olyan édes bűnüggyel, ami megváltoztatta egész életünket.