A Tolvajok Királynője

Bevallom, mióta Sherlock Holmest ismerem, nem igen volt olyan ügy, melyen egy- két hétnél többet időzött volna. Ha ennyi idő alatt nem jött rá a rejtély nyitjára, akkor ott már komoly problémák adódhattak. Most azonban éppen egy ilyen ügy kötötte le minden energiáját, aminek végkimenetele megváltoztatta egész életünket. De kezdjük talán a legelején.

Meleg nyári nap volt. London minden egyes polgára próbált minél hamarabb behúzódni kényelemes, hűvös lakásának védelmező, vastag téglafalai mögé.

Velünk sem volt ez másképp. Én éppen az egyik legújabb orvosi könyvet olvastam, amit a minap vettem a sarki könyvárusnál, barátom pedig már hosszú órák óta mozdulatlanul, csukott szemmel ült kedvenc karosszékében, hosszú lábait kinyújtóztatva.

Felületes szemlélő számára úgy tűnhetett volna, hogy alszik, éppen kipiheni tegnapi esti fáradalmait, amit egy Smith nevű kocsis okozott neki, akitől felvilágosítást próbált nyerni most folyó ügyünkkel kapcsolatban.

Sherlock Holmes azonban nem aludt. Gondolkodott. Mint mindig, most is csukott szemmel tette mindezt.

A következő pillanatban azonban felugrott kényelmes székéből, és idegesen kezdett járkálni fel-alá a szobában, egyre gyorsabban, hogy már abban is elfáradtam, ha néztem.

- Segítségre lesz szükségünk, Watson - szólalt meg végül egy pillanatra sem felfüggesztve idegesítő tevékenységét. - Már lassan két hete ülünk ezen az ügyön és alig haladtunk valamit. Lépten nyomon csak falakba ütközöm. Ilyen még soha nem fordult elő velem, barátom! - fordult velem szembe kétségbeesetten. –Úgy tűnik már én sem vagyok a régi.

- Ugyan, Holmes! - nyugtattam. - Mindenkinek lehet rossz napja.

- Ez már nem rossz nap, Watson! Ez már rossz napok sorozata! Tegnap is, az az idióta kocsis, ahelyett, hogy megmutatta volna, hogy egészen pontosan hova vitte azt férfit néhány napja, elküldött a város másik végébe, ahol még csak nem is hallottak róla. Kész reménytelenség! Bevallom, kicsit meglepődtem. Soha nem hallottam még Holmes szájából azt, hogy egy ügy reménytelen vagy elveszett lenne. Azt már igen, hogy bonyolultabb, mint kezdetben gondolta, de hogy reménytelen lenne, azt soha.

- Az előbb valami segítséget említett. Ki lenne a segítőnk?

- A legkevésbé sem akartam, hogy bekövetkezzen, de ha már így alakult, ám legyen! - eresztette el füle mellett a kérdésemet, majd hirtelen a szobájába ment és a következő pillanatban már ott állt előttem indulásra készen.

- Elmegy?

- Igen és maga is jön! Igyekezzen, Watson! Útközben mindent elmesélek!

Néhány perc múlva már egy konflisban zötyögtünk végig London utcáin. Mikor kinéztem, hogy lássam, merre felé tartunk, megdöbbentem.

- A kikötőbe megyünk?

- Úgy van - bólintott Holmes.

- Mi az ördögnek?! - kérdeztem vissza megrökönyödve.

- Mert minden bizonnyal ott találjuk a segítségünket - válaszolta a legnagyobb természetességgel. - Ha csak nem London más részein metszi a zsebeket.

- Egy tolvajt keresünk?!

- Watson, ő nem csak egyszerűen egy tolvaj! Ő A Tolvaj! Néhány évvel ezelőtt kaptam el egy bűnügy során. Nem őt kerestem, mégis a kezeim közé akadt. Egy butaságon bukott le, de nem tartozott az ügyhöz, amivel éppen akkor foglalkoztam, így hát elengedtem. Ő pedig emiatt tartozik nekem. Itt az ideje behajtani az adósságot! Itt álljon meg! - kiáltott a kocsisnak, aki engedelmeskedett. Kiszálltunk és gyalog folytattuk tovább utunkat. Én még mindig le voltam döbbenve azon, hogy Holmes elengedett egy bűnözőt és hangot is adtam meglepetésemnek.

- Miért hagyta futni? Hiszen tolvaj!

- A legügyesebb tolvaj, Watson, aki valaha is erre a világra született. Ezt elhiheti nekem, kedves barátom. Hé, te! - kiáltott a mellette elszaladó suhancra, aki meg is torpant, majd bizalmatlanul tekintett ránk. - Ascotot keressük. Itt van?

- Nem tudom - válaszolta a fiú. - Maguk rendőrök? - mért végig minket.

- Nem.

- Miért higgyek maguknak?

Holmes ekkor elővett egy schillinget és a gyerek felé nyújtotta, aki még a száját is eltátotta csodálkozásában. Ki akarta kapni a pénzt a barátom kezéből, de ő egy ügyes mozdulattal elhúzta előle.

- Szóval, hol találjuk Ascotot? - ismételte meg a kérdést Holmes.

- Ascot már nem lakik itt. Felvitte az Isten a dógát, azt’ egy nagy házban lakik a Kensigton Roadon. 24, ha jól emlékszem - azzal kikapta a pénzt Holmes kezéből és elszaladt vele.

Mi pedig ismét kocsiba ültünk és fél óra múlva már a megadott címen voltunk. Hatalmas, elegáns ház. Olyan, amilyenről a legtöbb ember csak álmodhatott. Fehér falak, fekete ajtó arany kopogtatóval.

-  Szépen ,, megszerezte” a maga kis vagyonát - jegyeztem meg gúnyosan és barátomra sandítottam, aki elmosolyodott és bekopogott.

Egy idős hölgy nyitott ajtót. Nem kérdezett semmit, Holmes odaadta a névjegyét és az asszony bevezetett bennünket a nappaliba és kért, hogy itt várjunk.

Volt időm megszemlélni a helyiséget. Nagyon otthonos volt.

Középen egy mahagóni asztal, előtte egy kanapé, két oldalán pedig egy- egy kényelmes fotel. Az ajtóval szemben pedig egy hatalmas kandalló, rajta fényképek, de mind egyetlen nőről. Fantasztikusan gyönyörű asszony volt. Arca, akár egy görög istennőé, gyönyörű ajkak és csodálatos szempár, melyből olyan nyugalom és béke áradt, akár egy mesebeli hercegnőéből, akinek a világon semmi gondja-baja nem volt és boldogan élt, míg meg nem halt.

Biztosra vettem, hogy ez a nő egyetlen férfit sem hagy hidegen. Teóriámat alátámasztotta, hogy észrevettem a mellettem álló barátomat, amint ő is a fényképeket szemléli komor pillantásokkal. Nem is lepődtem meg különösebben, hiszen Sherlock Holmes megrögzött agglegény hírében állt, mégis dühös voltam. Hát nem látja, mennyire szép?!  

- Gyönyörű asszony, nem igaz, Holmes? - kérdeztem végül, de választ már nem kaptam rá, mert egy csilingelő női hang csendült fel a hátunk mögött.

- Nagyon köszönöm.

Mindketten megfordultunk és ott állt ő. A hölgy a fényképről. Teljes életnagyságban és sokkal szebben, ha lehet ezt egyáltalán mondani, mint a kandallón álló képeken.

A csinos arc, a vérvörös ajkak és a tengerzöld szemek mind egy keretbe foglalva szőke haj által. Kecses alakjára úgy simult a ruha, mintha csak ráöntötték volna.

Lassan megindult felénk és kezet nyújtott Holmesnak.

- Mr. Holmes, tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Ismét szemtől szemben állunk egymással.

- Úgy van, Miss Ascot - válaszolta barátom, miközben kezet csókolt a nőnek. –De most ön döntheti el, hogy melyik oldalon áll!

- Nahát, micsoda kegy, uram - mosolyodott el és egyenesen rám nézett, aki még mindig döbbentem álltam a tény előtt, hogy Ascot, tulajdonképpen nő. És nem is akármilyen!

- Barátom és segítőm, dr. Watson - mutatott be a hölgynek. - Watson, a hölgy Miss Elisabeth Ascot. Vagy ha úgy jobban tetszik, a Tolvajok királynője.

- Kedves Mr. Holmes, ön bókol! Nagyon örvendek doktor úr!

- Számomra a megtiszteltetés Miss Ascot.

- Mondja csak, kisasszony! - mosolyodott el Holmes. - Kié ez a ház tulajdonképpen? Mert, hogy nem az öné, az bizonyos. Bármennyire is jól ismerem Önt, azt azért nem tudom elképzelni, hogy lépten nyomon a saját képei közt éli  tartalmas és mozgalmas életét.

- Valóban - nevetett fel a nő. - Egy közeli barátomé a ház.

- Felteszem, egy férfié.

- Úgy van. A bátyámé.

Láttam, ahogy barátom szája megrándul és még éppen idejében fojt el egy mosolyt. Hogy minek a jele volt ez, a gúnynak vagy a megkönnyebbülésnek, akkor még nem tudtam. De sokat tettem volna fel arra, hogy az előbbinek.

- De, Mr. Holmes, gondolom nem azért szelték át a várost és ügettek végig a kikötőből egészen idáig, hogy ezt megtudják, ugye?

Döbbenten néztem a velem szemben ülő nőre és láttam, hogy Holmes elismerően bólint és szemrehányóan néz rám, amiért megint értetlenkedem.

- A cipője, dr. Watson - kezdte Elisabeth türelmesen. - Szalma csak a kikötőben ragadhatott rá, nyilván az egyik teherhajó rakománya volt, és mivel tegnap esett az eső, ön telibe talált egy csodás kis sárréteget szalmával együtt. Hacsak nem jártak egy istállóban mielőtt idejöttek - mosolygott.   

Nem hittem volna, hogy a barátomon kívül más is alkalmazza a következtetés- és megfigyelés módszerét, amit Holmes már tökélyre fejlesztett.

Önkéntelenül is elképzeltem egymás mellett Sherlock Holmest és Elisabeth Ascotot. A bűnözők rémei lennének! A gondolatra elmosolyodtam.

- Szóval, Mr. Holmes, belevág, hogy miért is vannak itt tulajdonképpen?

- Nem tudom emlékszik-e még a legutolsó kis afférunkra… Egy szó, mint száz, jöttem, hogy behajtsam a tartozását, hölgyem.

- Értem, szóval segítségre van szüksége –adta meg a kegyelemdöfést a nő. Láttam, ahogy barátom nyitná a száját és mondana valamit arról, hogy ő soha nem szokott segítséget kérni, pláne nem egy nőtől, de inkább visszafogja magát és vár. – Miről lenne szó?

- El tud jönni este hatra a Baker Streetre?

- Ha összeszedem magam, akkor lehetséges. Amit ígértem azt meg is tartom, még ha nem is fűlik hozzá a fogam. Tudom, mi a kötelességem, Sherlock.

Felkaptam a fejem. A bátyján kívül még soha senki nem szólította keresztnevén a barátomat. Nem is tűrte volna el senkitől. Vajon ettől a nőtől miért teszi?

- Nos, Elisabeth, akkor este hatkor várom. Kérem, ezúttal pontos legyen!- mosolyodott el gúnyosan. Elköszöntünk, aztán gyalog hazaindultunk. Körülbelül félóra kényelmes séta volt az út, de nem is bántam. Rengeteg kérdésem volt és feltett szándékom volt, hogy mindegyikre választ kapjak.

- Mondja, Holmes! - kezdtem. - Miért engedte el annak idején a kisasszonyt, amikor egy bűnöző volt?

- Watson! Hisz már mondtam. Nem tartozott az ügyhöz, amiben akkor nyomoztam. Csak véletlenül futottak össze útjaink. És, nem is volt olyan súlyos bűn, amit elkövetett. Ügyetlen volt, ennyi az egész.

- Mit tett? - érdeklődtem tovább. Mindent meg akartam tudni, amit csak lehetett.

- Megpróbált kizsebelni - mosolyodott el Holmes. - És tudja mi a legdühítőbb? Hogy sikerült neki. Két utcával odébb kaptam el. Elképesztő volt. Gyors, mit a villám és okos, akár egy… ki is, Watson? Á, nem fontos! - vont vállat.

- És amellett gyönyörű is.

- Hm - csak ennyit mondott. Hm. Ezt mégis mire véljem? Már régóta feladtam, hogy kiismerjem a barátomat, de ez most kivételesen idegesített.

- Nem gondolja, Holmes? - kérdeztem ismét. Addig akartam ütni a vasat, míg meleg.

- Vigyázzon, Watson! A szépség nem minden. Bár, tény, hogy én is kis híján bedőltem neki.

Megtorpantam. Azt hittem, rosszul hallok. Sherlock Holmes kis híján bedőlt egy nő szépségének? Ez olyan hihetetlen volt, mintha azt mondták volna, hogy idén elmarad a karácsony.

- Mit mondott? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Majdnem…

- Megérkeztünk, Watson!  - kiáltott fel boldogan a Baker Street-i házunk ajtaja előtt, megtagadva ezzel tőlem a jogot az információ szerzésre.

Holmes még a délután folyamán elment a Scottland Yardra és arra kért, ha esetleg nem érne vissza hat óráig, akkor legyek olyan jó és szórakoztassam Miss Ascotot, ha megérkezik.

Nem okozott volna különösebb problémát a feladat, de nem is került rá sor. Barátom háromnegyed hat után néhány perccel hazaérkezett és arckifejezéséből láttam, hogy sikerrel járt és megtudta, amit akart.

- Nos, Watson, Miss Ascot hamarosan megérkezik, amennyiben valóban pontos - kezdte Holmes, miközben kényelmesen elhelyezkedett karosszékében és csendesen várt.

- Sikerült megtudnia, amiért a Yardra ment? - próbáltam elindítani a beszélgetést.

- Sikerült, barátom, de mai látogatásom eredményét inkább akkor ismertetném, ha a kisasszony megérkezik.

Bólintottam. Nem kellett sokáig várnunk. Pontban este hatkor megszólalt a bejárati ajtó csöngője és Mrs. Hudson bevezette Elisabeth Ascotot a nappaliba. Holmes hellyel kínálta és megkérte a házvezetőnőt, hogy hozzon egy kis teát.

- Elég pontos voltam, Mr. Holmes? - mosolygott a nő és szemében valami cinkos fény csillant, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Gúnynak szánta, nem is kétséges és a reakcióra sem kellett sokat várni.

- Meglepően pontos, kisasszony.

- Akkor talán, kezdhetnénk is. Miben szorul a segítségemre, uram?

- Először is - kezdte nyugodtan Holmes - nem szorulok senki segítségére. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy törleszthetné végre az adósságát.

- Hányszor fogja ezt még az orrom alá dörgölni?

- Ahányszor csak szükséges, hogy elérjem a célom - majd miután Mrs. Hudson behozta a teát, folytatta. - Akkor talán vágjunk bele! Néhány héttel ezelőtt egy meglehetősen furcsa kéréssel fordult hozzám egy fiatal férfi. Magas, barna hajú és barna szemű. Andrew Maker, titkár Lord Peddingtonnál. A Peddington család az egyik legősibb família Angliában. Történetük egészen a XVI. Század közepéig nyúlik vissza. Mr. Maker azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy találjam meg a Tigrisszem nevű gyémántot. Gondolom már hallottam róla.

- Természetesen - válaszolta Elisabeth komolyan. - Sok olyan embert ismerek, aki a fél karját is odaadná, hogy megkaparinthassa.

- Ha nem is kellett ilyen brutális módszert alkalmaznia valakinek, megszerezte. Néhány héttel ezelőtt ellopták a világ egyik legértékesebb gyémántját. Mr. Maker mindent aprólékosan elmondott, amit csak tudott. A gyémántot Lord Peddington a saját szobájában őrizte egy külön erre a célra készíttetett széfben. Csakhogy a rablás éjszakáján a Tigrisszem nem került vissza a páncélszekrénybe, ugyanis a lord egyik szokása az, hogy minden este kiveszi, megtörölgeti, majd visszateszi. Csakhogy egy kis gond történt. Peddington valóban elővette a követ, de mikor vissza akarta tenni a helyére, megzavarták. Méghozzá a házvezetőnő azzal, hogy egy koldus áll az ajtó előtt és nem hajlandó elmenni onnan, amíg nem adnak neki néhány pennyt. A lord lement, hogy elküldje a koldust de mikor visszatért a kő már nem volt sehol. Az ablak tárva nyitva állt, de se létra, se semmi, amin a tolvaj felmászhatott volna. Azonnal értesítették a rendőrséget és másnap reggel mi is a helyszínen voltunk doktor Watsonnal. Aprólékosan átvizsgáltam mindent, de szinte semmit sem találtam. A rendőrség mindent használható nyomot elvitt vagy eltüntetett. Kontárok! - bosszankodott Holmes.

- Azt mondta, szinte, Mr. Holmes. Ezek szerint mégis csak talált valamit.

- Úgy van. Méghozzá ezt - nyújtott át Elisabethnek egy borítékot. Egy olyat, amilyenekbe az apróbb nyomokat, teszem azt port, sárdarabot vagy hasonlókat szokott begyűjteni a bűntények helyszínéről.

- Ez sár, Mr. Holmes?

- Úgy van. Méghozzá vörös színű porból. Továbbá, utána néztem ennek a Lord Peddingtonnak és a házvezetőnőjétől tudom, hogy a hét minden napján, vasárnap kivételével, pontban négykor a klubjába megy. Szenvedélyes kártyajátékos, de a házvezetőnője szerint mértékletes és mindig tudja, mikor kell kiszállni. Úgy emlékezett, hogy soha nem vesztett többet tíz fontnál. Van azonban itt még valami. Ennek a Peddingtonnak van egy barátja, akivel néhány hete kissé összekaptak valamin. A barátságuk ezáltal meg is romlott, de mindig együtt kártyáztak. Mr. Funar ott tesz keresztbe ügyfelünknek, ahol csak tud.

- Jól sejtem, Mr. Holmes, hogy a rendőrség őt gyanúsítja?

- Igen. De eltűnt és egyébként sincs még ellene bizonyítékuk. Azért voltam ma a Yardon, hogy megtudjam, meddig jutottak az ügyet illetőleg. Egy tyúklépésnyit ellőttem járnak.

- És miben tudok én segíteni, uram?

- Azt várom Öntől, hogyha meg lesz a tolvaj, lopja vissza a gyémántot és ezzel segítsen kézre keríteni a tettest.

- Rendben - vágta rá néhány másodpercnyi gondolkodás után Miss Ascot. - Csakhogy ne tudja állandóan az orrom alá dörgölni, hogy az adósa vagyok. Azonban, ha lehetséges - fordult Holmes felé és egyenesen a szemébe nézett - szeretnék kimenni a helyszínre. Tudom, hogy már mindent megnézett, de ha lopásról van szó, akkor én tudom a legjobban, hogy hogyan lehet elemelni egy tárgyat, akár több emelet magasból is.

- Ahogy gondolja, kisasszony. Holnap reggel nyolc órára ott leszünk Önért és mindent újra átnézünk.

Miután Miss Ascot eltávozott, önkéntelenül is Sherlock Holmesra néztem és olyat láttam az arcán, mint még soha. Széles mosolyt. Ilyenre eddig még nem volt példa. Vagy tényleg ennyire bízik ebben a nőben vagy valami más áll a dolog hátterében.

Másnap reggel pontban nyolckor Miss Ascottal az oldalunkon úton voltunk a Peddington birtok felé. Ahogy közeledtünk, szinte tapintható volt a feszültség. Láttam, hogy Holmes minden apró részletre figyel: minden elsuhanó fát és bokrot alaposan szemügyre vesz. Semmi sem kerülhette el a figyelmét.

Olyan volt, mint egy vadászkutya, amikor nyomot fog. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a rejtély kulcsa, az utolsó láncszem kovácsa ott ül Sherlock Holmes mellett egy gyönyörű nő képmásában. Tudtam, hogy Elisabeth Ascot lesz az, aki megerősíti barátomat a teóriájában, vagy éppen elveteti vele azt.

Lassan utunk végéhez közeledtünk és elénk tárult a fenséges Peddington –birtok. A hatalmas, ősi kastéllyal és egy óriási földterülettel.

Már vártak bennünket. A lord a kastély bejárata előtt állt tiktárával.

Peddington magas, ősz hajú ember volt. Közelebb volt már a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Arca hosszúkás, komoly. Szigorú vonásai azonban egy pillanat alatt ellágyultak, mikor meglátta Miss Ascotot. Elésietett és kezet csókolt a hölgynek.

- Lord Peddington, Miss Elisabeth Ascot! Az úr pedig barátom és segítőtársam, dr. Watson - mutatott be bennünket Holmes egymásnak. -  Miss Ascot segít megtalálni a tolvajt, uram.

- Értem - mosolyodott el az öreg. - Üdvözlöm a birtokomon, kisasszony! Megengedi, hogy körbe vezessem?

- Nagyon kedves, lord Peddington, de előbb inkább szeretném megnézni, hogy egészen pontosan hol is történt az eset - válaszolta Elisabeth csilingelő hangján, bájosan mosolyogva.

Nem tudtam, mit forgat a csinos kis fejében, de abban egészen biztos voltam, hogy sántikál valamiben.

- Ez esetben, kérem, kisasszony, hadd vezessem oda!  - nyújtotta karját a lord és Miss Ascot elfogadta.

Oldalra pillantottam és ekkor elcsíptem egy fintort és egy gúnyos mosolyt Holmes részéről. Mikor azonban észrevette, hogy figyelem, egy pillanat alatt rendezte vonásait és faarccal követte az előttünk haladó furcsa párt.

Nocsak, nocsak! Nagyon érdekes! - gondoltam magamban. De nem sok időm maradt az elmélkedésre, ugyanis néhány percen belül már ott álltunk Lord Peddington ablaka alatt.

- Ez az! - mutatott fel a férfi. - A balszélső ablak a legfelső emelten.

- Nincs olyan létra, ami felér odáig? - kérdezte Holmes.

- Nincs. Nem is lehetne. Hiszen legalább tíz méter magasnak kéne lennie.  

- Akkor, lássunk hozzá! - szólalt meg Miss Ascot és egészen a falhoz lépett. - Mr. Holmes, megtennék, hogy odafentről mérik, hogy mennyi idő alatt jutok be?

- Fel akar mászni? - döbbent meg a lord. - Hisz ez öngyilkosság! Mi lesz, ha megcsúszik és egyébként is maga… nő!

- Nem mondja?! - gúnyolódott kihívóan Elisabeth. Egy cseppet sem volt sértő ez a megjegyzése, hiszen nem is volt benne bántó szándék. Tökéletesen tisztában volt az adottságaival és biztos voltam benne, hogy ki is fogja használni.

Pár percen belül már fent is voltunk a szobában és mindannyian az ablakon lestünk ki, így adva jelt a kisasszonynak, hogy kezdheti az akcióját.

Bevallom, sok mindent láttam már, de ilyen ügyes teremtést még soha. Úgy mászott fel az ereszcsatornán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Rápillantottam Holmesra, aki felválta figyelte az óráját és Elisabethet, bár az utóbbinak, mintha kissé több figyelmet szentelt volna. Elmosolyodtam, de az arcomra is fagyott rögtön, ugyanis Miss Ascot lába megcsúszott az egyik téglán és egy végtelennek tűnő másodpercig a semmiben lógott, de ugyanolyan gyorsan vissza is kapaszkodott. Mindhárman megkönnyebbülten sóhajtottunk fel és a következő pillanatban már Elisabeth is ott állt mellettünk.

- Sajnálom, Mr. Holmes! Elrontottam. Egy pillanatra megcsúsztam, ráadásul a szoknya is akadályozott - kezdte a szabadkozást a lány, de Holmes leállította.

- Semmi gond! Belefért! Ez így is… gyors volt. A magassághoz képest.

- Nem egyperces munka, az biztos! - mosolyodott el kedvesen Miss Ascot, majd körbe nézett a szobában, ahogyan én is.

Az ablak mellett egy szekrény állt, a szoba másik oldalán egy ágy, vele szemben egy asztal két fotellal és helyiség másik végében egy íróasztal.

- Mondja csak, Lord Peddington! Egészen pontosan mennyi időt töltött odalent? - kérdezte barátom, még mindig kezében tartva az óráját.

- Nos, úgy körülbelül három-négy percet. Adtam a koldusnak néhány pennyt és már indultam is vissza.

- Az ajtó nyitva volt? - tettem fel a számomra nyilvánvaló kérdést.

- Igen, meglehet. Nem emlékszem - habozott  a válasszal a lord.

Ekkor vad ugatás szakította félbe a kérdések sorát. Egy spániel rohant be a szobába és minket ugatott.

- Jasper, csend legyen! - rivallt rá a gazdája, de a kutya csak nem akart elhallgatni. - Mrs. Anderson! Vigye ki Jaspert, legyen szíves! - adta ki a parancsot a házvezetőnőnek, aki pórázon ragadta az ebet és kivezette a szobából. Akkor láthatóan megnyugodott.

- Jasper mindig ebben a szobában van? - kérdezte elgondolkodva Elisabeth. Szinte biztos voltam benne, hogy Holmes is ezt a kérdést akarta feltenni. Láttam az arcán a megrökönyödést.

- Igen. Amikor én a szobában vagyok, ő is. Hűséges társ! - mosolyodott el a lord.

- Az íróasztalán volt a gyémánt, igaz? - lépett az említett az asztalhoz Holmes és intett nekünk, hogy kövessük. Lehajoltunk és mi is szemrevételeztük az asztalt, de azon semmi gyanús nem volt. Néhány toll és papír kivételével minden ugyanolyan volt, mint más, hétköznapi ember asztala. - Azt hiszem végeztünk is!

A kijárat felé indultunk és mikor elértük a kocsit Lord Peddington karon ragadta Elisabethet és barátságosan, talán túl barátságosan is, szólt hozzá:

- Miss Ascot, nagyon megtisztelne, ha vendégem lenne a hétvégén, ugyanis bált rendezek. Természetesen, Önöket is szívesen látom, uraim!

- Nagyon köszönöm a meghívást, Lord Peddington - mosolyodott el Elisabeth és felszállt mellénk a kocsira.

Az elkövetkezendő fél óra maga volt a pokol. Néma csend. Senki nem szólt egy szót sem. Mikor beszélgetést akartam kezdeményezni, kudarcot kudarcra halmoztam, így jobbnak láttam, ha inkább én is csendben maradok.

Végül Sherlock Holmes törte meg a csendet.

- Rendkívül nagy hatást tett a lordra, Miss Ascot.

- Valóban? Észre sem vettem -  lódította a lány. - Talán zavarja?

- Háh! Egy cseppet sem! Sőt, ennek még nagy hasznát vehetjük! Mindazonáltal… gondolom kíváncsi az eredményre, amire Önnek köszönhetően jutottam.

- És pedig?

Be kell vallanom rendkívül mulattatott ez a színjáték kettejük között, de most, hogy már kezdett komolyra fordulni a dolog én is érdeklődve dőltem előre.

- Mire jutott, Holmes? – kérdeztem.

- Miss Ascot két és fél perc alatt mászta meg a falat. Lord Peddington pedig saját állítása szerint mindössze három- négy percet töltött odalent. Rendkívül ügyes betörővel van dolgunk, aki megmássza a tíz méter magas falat két és fél perc alatt és kimászik az ablakon, mindezt maximum négy perc alatt teszi úgy, hogy a szobájába visszaérkező lord kinéz az ablakon és nem lát senkit.

- Nézze csak! Lestrade felügyelő! - mutattam a lakásunk előtt várakozó rendőrfőnökre.

- Nocsak, felügyelő! - kezdte Holmes, mikor kiszállt a kocsiból és kezet fogott a magas férfivel. - Minek köszönhetjük a látogatását?

Lestrade szeme is megakadt Elisabeth -en, mire én bemutattam őket egymásnak és átesve a formaságokon, végre a tárgyra térhettünk, mikor felértünk a lakásba.

- Elfogtuk! - jelentette ki a felügyelő.

- Kit? - kérdezett vissza meglepetten Holmes.

- Tudom, hogy Ön is nyomoz az eltűnt gyémánt ügyében, így úgy gondoltam, jobb, ha szólok, hogy lezárhatja az ügyet, barátom! Ugyanis elfogtunk a tolvajt.

Láttam, ahogy Holmes hitetlenkedve néz Lestrade-re, akinek az arcán kaján vigyor ült. Majd barátom elnevette magát és mégis megkérdezte, amit akart:

- Na és ki az, ha szabad tudnom?

- George Funar. Úgy van, Mr. Holmes! A hivatalos szerv ez egyszer megelőzte Önt. Amíg maga a következtetésivel volt elfoglalva, mi megtaláltuk a tolvajt. Az egyik rokonánál rejtőzködött néhány hete. Bevallotta, hogy azon az estén ott volt a Peddington birtokon és megtaláltuk nála a gyémántot is, amit azóta már visszajuttattunk jogos tulajdonosának.

- Mikor volt ez?

- Körülbelül fél órája. Lord Peddington említette, hogy nála jártak ma délelőtt. Na, de nekem mennem kell! Szólít a munka! Dr. Watson, remélem ezt a történetet is megírja majd. A címe lehetne mondjuk… Sherlock Holmes bukása vagy valami hasonló. Miss Ascot, örülök, hogy megismerhettem! Uraim! - azzal kirobogott az ajtón. Még hallottuk, ahogy becsapja maga mögött a bejárati ajtót és utána csend.

Holmes halálra váltan állt a szoba közepén, mint aki nem hiszi el, hogy mi történt. Mi pedig tanácstalanok voltunk. Nem tudtuk megszólaljunk-e egyáltalán.

Majd barátom leroskadt kényelmes karosszékébe és arcát kezébe temette.

- Nem lehet - suttogta. - Valamit biztos elnéztem. Nem voltam elég figyelmes vagy… Még egyszer sem jöttek rá, ki a tettes. Biztos vagyok benne, hogy ők rontottak el valamit.

- Ami azt illeti, Mr. Holmes, én is azt hiszem, hogy a rendőrség rossz nyomon jár - hallottuk mindketten Elisabeth hangját, mire Holmes felkapta a fejét.

- Hogy érti?

- Én láttam Mr. Funart. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok róla, hogy nincs olyan kondícióban, hogy két és fél perc alatt megmásszon egy tíz méter magas falat.

- Mikor látta őt?

- Két hete.

- Miss Ascot. Ön aranyat ér! - mosolyodott el Holmes.

- De hát bevallotta, hogy ott volt azon az estén a birtokon és a gyémántot is megtalálták a zsebében – győzködtem őket, de úgy tűnt hiába. Ami nekem ésszerűnek tűnt, az őket csak megerősítette abbéli hitükben, hogy Funar ártatlan.

A következő néhány percben mindent megtudtunk az állítólagos bűnösről. George Funar alacsony, köpcös, kövér ember. Elisabeth szerint  annyira, hogy nemhogy egy falat, de még a lépcsőket is nehezem mássza meg.

Holmesnak ennyi elég volt. Felugrott a helyéről és már csak az ajtó csapódást hallottuk. Délután háromkor tért vissza dúdolva és fütyörészve. Elisabeth előtte fél órával érkezett vissza a Baker Streetre, ahogy megbeszéltük.

- A rejtély megoldva! - jelentette ki magabiztosan és kényelmesen hátradőlt a kanapén. Elisabeth és én pedig értetlenül bámultunk rá és vártuk, hogy minket is beavasson. - Kíváncsiak a megoldásra és a tolvaj személyére? - mosolyodott el.

- Hát persze! - válaszoltuk egyszerre.

- Egyszerű, mint az egyszeregy. Vak voltam, hogy nem vettem észre a nyilvánvaló tényeket. Miss. Ascot volt a megoldás ebben az ügyben.

- Én?! - kérdezte döbbenten a mellettem ülő lány, én pedig rá néztem. Fogalmam sem volt arról, mit akar ezzel Holmes.

- Igen. Ha Ön, nem mássza meg a falat olyan eléképesztően gyorsan, talán nem is jövök rá. Kezdjük az elején. Miután elmentem itthonról első utam a fogdába vezetett Funarhoz. Elmondta, hogy valóban járt a birtokon akkor este, de még jóval korábban, mint ahogy a bűntényt elkövették. Be akarta hajtani az adósságát a lordon. Úgy bizony!  - nevette el magát döbbent arcunkat látva.

- De hát, maga mondta, Holmes, hogy Peddington nem verte magát adósságba! - kiáltottam fel hitetlenkedve.

- Ezt senki nem mondta, Watson. A házvezető nő mindössze annyit közölt, hogy tíz fontnál soha nem vesztette többet. Ma délután viszont jártam a klubjában, ahol a kártya partnerei elmondták, hogy ötezer fonttal tartozik a lord Funarnak. Ezen vesztek össze. Mr. Funar a pénzét akarta, viszont Peddington alkut kötött vele: dupla vagy semmi alapon játszottak. Az adósság így rövid időn belül a duplájára nőtt és persze Funar megfenyegette, hogy ráküldi a behajtókat, ha nem fizet. Ezzel elúszott volna Peddington jó hírneve is.  A lordnak ekkor eszébe jutott, hogy az övé a világ egyik legdrágább gyémántja. Mit tett hát?

- Készíttetett egy másolatot és azt adta oda Funarnak pénz helyett -  vágta rá hirtelen Elisabeth.

- Akkor este kapta meg, mikor a lopás történt. Csakhogy a lordnak ennyi nem volt elég. Biztosítva volt lopás ellen. Teljes kártérítéssel, ami a gyémántot illeti. Így hát…

-… őmaga lopta el a Tigrisszemet. Nem kellett felmásznia a falon, hiszen már bent volt a házban. A kutya pedig ismerte - folytatta Miss Ascot elégedetten.

- Ezért nem ugatott Jasper – értettem meg hirtelen.

- Már pedig azt az ugatást még a birtok másik végében is hallották volna, nem hogy a földszinten, pláne, ha még az ajtó is nyitva volt? - mosolyodott el Holmes. Tény, hogy annak a kis kutyának igen csak nagy hangja volt. - Felbéreltek hát egy koldust, aki eltereli a ház többi lakójának figyelmét. A lord pedig nyugodtan zsebre tehette a gyémántot, mielőtt lement volna földszintre. Azzal, hogy a követ ellopták, bezsebelhettek egy szép kis summát és a hamisítvány, amit  Funarnak adtak, börtönbe jutatta az ellenséget is. Két legyet egy csapásra! - csapta össze elégedetten a kezeit Holmes és elnevette magát. - Hogy lehettem ennyire vak?

- És Funarnak azért kellett menekülnie, mert olvasta az újságban, hogy ellopták a gyémántot - tettem fel a pontot az i-re. Most már minden világos volt. Az egész ügy elejétől a végéig.

- És most? - tette fel a döntő kérdést Elisabeth és tekintetét Holmeséba fúrta. – Hogyan tovább?

- Maga, kedvesem, ellopja a gyémántot. Az eredetit. Szombaton, a bálon.

A héten még rengeteg elintézni valónk volt. Megjártuk a Scottland Yardot, beszéltünk Funarral, aki igazolta Holmes teóriáját. Megnyugtattuk a férfit, hogy legyen türelemmel, időben kihozzuk a börtönből.

Jártunk a biztosító társaságnál is, ahol Peddington a szerződést megkötötte. Minden a helyére került. Már csak a bizonyíték hiányzott. Arra sem kellett várni sokáig.