A legnagyszerűbb barát emlékére

Lágy, langyos szél fújt, a fák ágai sátort képezve borultak össze a feje fölött, karcsú napsugarak törtek utat maguknak a dúsan burjánzó aljnövényzet felé, amelyen látszott, hogy szinte soha nem jár közöttük senki, legfeljebb egy-egy vadállat tört utat magának a sűrű áthatolhatatlan részei felé.

A csend szinte tökéletes volt. A madarak önfeledt csivitelése mintha kilométerekről szólt volna. Inkább érezte, semmint hallotta az erdő lüktető érverését, elégedett sóhaját,mintha csak most ébredezne egy különösen hosszú, pihentető álom után

Ő is jól érezte magát, kimondhatatlanul jól, anélkül, hogy meg tudta volna mondani az okát.

-          Béke! – mondta ki hangosan, és észre sem vette, hogy mosolyog.

Minél messzebb jutott az egyetlen apró ösvényen, annál nagyobbra nőtt az áhítat is a szívében.

Távol, a fák között mintha épületek tűntek volna fel, kisebb-nagyobb házak, karcsú tornyok, melyeknek ormai azonban a lombkoronák takarásában. Tovább és még tovább. A szeme most már hozzászokott  a félhomályhoz, és már tudta, mit kell keresnie, egyre több részletét fedezte fel a településnek.

A hatalmas, gondozott park olyan hirtelen tűnt fel előtte, hogy percekig csak állt, és nézte. Akárha egy csodavilágba csöppent volna, amilyet csupán álmaiban láthat az ember, hiszen tökéletes.

Hihetetlen tömegben virágok burjánzottak körülötte, megnevezni talán csak néhányat tudott volna közülük, a levegő megtelt édes, finom illatukkal. Bokrok, lugasok , és alacsony fák váltogatták őket, melyeken hatalmas, fényes héjú gyümölcsök függtek csak arra várva, hogy leszakítsa őket.

Vele szemben mérhetetlen gazdagságról tanúskodó, pompázatos kastély uralta a vidéket, úgy tűnt, mintha folyamatosan építették volna az idők kezdete óta, mindig hozzátéve valami fényűzőt, divatosat vagy otthonosat. Nem tudott betelni a hatalmas ablakok, oromzatok, teraszok látványával. Az egyik, virágoktól roskadozó fa alá ült, s bágyadt elégedettséggel igyekezett minél többet magába inni a körülötte viruló világból. A vár első emeletének egyik teraszán magas, karcsú nő állt. Testét egyszerű, mégis elegáns, hófehér köntös fedte, hosszú, ragyogóan fekete haját befonva, a vállain keresztülvetve viselte. A lány félénk mosolyára barátságosan integetni kezdett. Ő is szívesen viszonozta volna a gesztust– érzése szerint meg is tette – a következő pillanatban azonban a keze lehanyatlott, és mély álomba zuhant.

Nagyon nehezen tért magához. A telefon mintha időtlen idők óta csörgött volna, hogy figyelmeztesse, ideje dolgozni indulnia. Félig ébren kitapogatta az éjjeli szekrényén, s közben lesodorta a könyvét meg a szemüvegét. Halkan morgolódott, miközben elnémította a türelmetlen készüléket, azután percekig csak ült és bámult maga elé a sötétben.

Épp csak véget ért álma élénken, valóságosan élt képzeletében, ahogy azelőtt még soha. Bőrén érezte a szél simogatását, a virágok illata még ott volt az orrában, maga előtt látta a felé integető asszony kedves vonásait. Legszívesebben visszafeküdt volna, hogy tovább járhassa annak az elbűvölő világnak a tájait. Azután kényszerítve magát, felpattant, bement a fürdőszobába, ledobta hálóingét, és a zuhany alá állt. Vagy öt percig maradt az erős, jéghideg vízsugárban, mire úgy érezte, végre kitisztult a feje. Elzárta a csapot, beburkolózott puha, meleg köntösébe, a konyhába ment kávét főzni, s közben újra dohogni kezdett magában.

Nem elég, hogy fel kellett kelnie, hogy dolgozni kell mennie, hogy fáradtabbnak érzi magát, mint amikor lefeküdt, hogy az anyja bejelentkezett hozzá, s mindjárt egy hétig marad, most még ráadásul mindenféle ostobaságokat álmodik össze, amit kimerült agya azonnal valóságnak könyvel el.

Hirtelen heves vágy fogta el, hogy a fejére húzza a takaróját, s ott kóborolhasson újra, a könnyű szellő az arcát, a selymes fűszálak a lábszárát simogassák… olyan heves vágy, hogy hirtelen megszédült, és a gyomra is forogni kezdett.

Olyan erővel csapta le a csészét, hogy a füle a kezében maradt, a kávé pedig egyenesen a hófehér asztalterítőre ömlött. Most már nem fogta vissza magát, hangosan káromkodott, azt sem bánta, ha meghallja valaki. Gyorsan lekapta az abroszt, a szennyes tartóba dobta, majd a hálószobába sietett öltözködni.

Azt a terítőt néhány más vacakkal együtt kifejezetten az anyja miatt vette, mert mindig arra panaszkodott, milyen sivár a lakása, és nagyon nem szerette volna, ha ő pakolja tele mindenféle csecsebecsével. De nem ért rá tovább ezen tépelődni, alig maradt néhány perce a készülődésre.

Mira Brown huszonöt esztendős volt, barna hajú és barna szemű, ő ettől jellegtelennek érezte magát, pedig nagyon sokan tartották csinos nőnek. Bár az alkalmankénti hajnali kocogástól eltekintve nem sportolt rendszeresen, kitűnő alakja volt, magasságához képest kicsit talán vékony. Egyszer egy modellügynökség megpróbálta szerződtetni, de ő sértődötten mondott nemet. Sokkal különbnek érezte magát annál, minthogy szépségéből éljen meg, ami szerinte ráadásul nem is létezett. Mély meggyőződés nélkül pedig aligha végezhetett volna hasonló munkát.

Bár sokan bizonyára kinevetnék érte, az ő elkötelezettsége egészen más természetű volt. Az ország egyik legjobb, s éppen ezért a leghíresebb idegszanatóriumában dolgozott, mint ápolónő, de a dédelgetett álma az volt, hogy egyszer híres professzor lesz, és rengeteg embert ment majd meg.

Amikor megkapta az állást a neves intézményben, ráadásul rábukkant erre a kicsi, de mégis kellemes lakásra, ami ráadásul a munkahelye közelében van, csaknem kibújt a bőréből örömében. Úgy érezte, nagy és fontos lépéseket tett a céljai elérése érdekében. Büszke volt magára, hogy mindezt egyedül érte el, s még az sem szegte kedvét, hogy bármit tett is, anyjának sohasem tudott megfelelni. Mira otthonát undorodva csak büdös kis egérlyuknak nevezte, a szanatóriumot pedig elmebeteg tömeggyilkosok nyaralójának. El sem tudta képzelni, mi lehet az, amit a lánya munka ürügyén ott művel.

Azt várta tőle, hogy gazdag férjet fog magának, és boldogan éli a milliomosok édes, semmittevő életét. Keservesen csalódnia kellett, de arról fogalma sem volt, hogy a lánya legalább akkorát csalódott őbenne. Remélte, az anyja azért többre tartja ennél, megbízik benne, s egyszer valamikor a nem is olyan távoli jövőben talán még büszke is lesz rá. Keserves érzés volt belátnia, hogy ez sohasem fog megtörténni, s most már csak arra vágyott, hogy legalább próbálja meg elfogadni olyannak, amilyen. Persze igyekezett elfojtani ezt az érzést magában, hiszen a sors kivételes küzdőszelleme mellett jókora adag büszkeséggel is megáldotta. Mivel ennyire különböztek egymástól, Mira néha nem is értette, hogy lehet az, hogy egy anyagból gyúrták őket.

     Rettegett attól a pillanattól, amikor Catherine megtudja, mekkora csalódást okozott neki a munkahelye. Nem bízott abban, hogy megértené, miért.

     Őbenne mindig is nagy fogékonyság rejlett mások problémája, fájdalma iránt, nem egyszer úgy élte meg őket, mint a sajátjait, és valóságos, fizikai szenvedést okoztak számára. Ezért is akart mindenáron ápolónő, majd később orvos lenni.  Úgy érezte, így lehet leginkább mások hasznára.

     A szanatórium az első naptól kezdve kikészítette. Most szembesült először azzal a ténnyel, hogy ő sem tud, és nem is lehet képes mindenkit megmenteni. Ez a fájdalmas tapasztalat ólomsúlyként nehezedett a lelkére, kollégái érdektelensége pedig azonnal a kedvét szegte.

     Egyetlen reménye az idő maradt, abban bízott, később majd más lesz minden, és ő is lehiggad egy kicsit. Megtanulja, mit kell tennie, hogyan viszonyuljon helyesen másokhoz. Azóta azonban már eltelt egy év, és semmi sem lett jobb vagy könnyebb. Sőt!

Minden csak rosszabb lett. Ahelyett, hogy megváltotta volna a világot, ahogy kezdetben képzelte vagy legalább egy kicsit is változtatott volna rajta, úgy tűnt, a világ kezdi bekebelezni, és a saját képére formálni őt. Nap mint nap egyetlen mosoly vagy épkézláb gondolat nélkül tette a dolgát, s csak otthon, amikor a fáradtság amúgy is legyűrte már, akkor töprengett el rajta, milyen kétségbeesett helyzetű emberek veszik körül egész nap, akiknek sokszor többet jelentene az orvosságnál az ő kedves mosolya vagy gyengéd érintése.

     Ugyanakkor ő is egyre magányosabb lett. Nem volt kedve eljárni otthonról, és gyakran azt vette észre magán, hogy akkor sem mosolyog, amikor nincs a betegek közelében. Amikor befejezte a munkáját, hazarohant, és többnyire máshoz sem volt ereje, minthogy a fejére húzza a takaróját, és aludjon. Mégsem érezte magát soha kipihentnek. Egyre jobban vágyott valaki után, akinek elmesélheti a gondjait, aki vele örül, és aki vele együtt sír, ha szükséges. De mindenekelőtt , aki átöleli, és a fülébe súgja: szereti és vele marad mindig.

     Nem csoda hát, ha álmaiban megjelenik egy idealizált világ a tökéletes szépségről és jóságról, ahol minden éppen olyan, amilyennek a valóságban szeretné látni.

     Valóság… ez a szó egészen más értelmet nyert, amióta depressziós, zavart, meghasonlott emberek vették körül, s egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyikük- másikuk tüneteit vélte magán felfedezni, és elkezdett a saját ép eszéért rettegni. Jó néhányszor látta már, milyen vékony a fal a józanság és az őrültség között, és épp elégszer látta leomlani. Alig várta már a napot, amikor a kemény munkával annyi pénzt gyűjthet össze, hogy főiskolára mehet, s amellett talán elegendő lesz valami nyugalmasabb munka is. Vagy legalább egy másik állás egy másik kórházban. Most már ennyivel is beérte volna. Alig várta, hogy hátat fordíthasson annak a nyomasztó helynek.

     Gondolatban megszidta és egy kicsit el is szégyellte magát. Azért voltak a betegek között, akik nagyon a szívéhez nőttek. Egyikük különösen… ha belegondolt, hogy őt is ott kell hagynia, belesajdult a szive.

     Benjamin Frankland hetvenhárom esztendős volt, tizenegy éve lakója az intézetnek. Az a fajta öregúr,akit áhítattal hallgat a tudásra és kedvességre egyaránt szomjazó ember, mert a szemeiből végtelen szeretet, a szavaiból pedig bölcsesség árad. Magas és vékony, mint egy aszkéta, hófehér haja még mindig dús, hátra kell fésülnie, hogy ne lógjon a szemébe, s hogy ne takarja el tengerzöld, örökké kíváncsi, mélyreható pillantását. Sokszor hosszasan beszélgettek egymással éjszakánként, amikor Mirának kevesebb dolga volt, de gyakran olyankor is, amikor régen haza kellet volna mennie már. Ilyenkor Ben hosszú ujjai Mira kezére kulcsolódtak, és csak beszélt és beszélt, végeérhetetlenül és elunhatatlanul. Mira mindig szivesen emlékezett vissza ezekre a beszélgetésekre, és bár hitte is meg nem is, amiket a férfi ilyenkor mondott, lágyan zengő baritonja mindig megnyugtatta.

     Benjamin Frankland nem volt beteg, a szó hétköznapi értelmében, veszélyes is csak annyira, amennyire az álmai elhatalmasodtak rajta. Együttléteik során gyakran kalauzolta el Mirát egy másik világba, olyan aprólékossággal tárva elé minden részletét, hogy azokban a percekben Mira tökéletesen biztos volt benne, a férfi ott élte le élete nagy részét.

     Amikor Mira lehunyta a szemét, látta maga előtt a házakat, utcákat, tereket, a végeérhetetlen ligeteket, és a csodálatos fővárost, amelynek nincs neve, mert nincs szükség rá, lakói a szívükben mind másként nevezik, s amely olyan ragyogó hely, amelyhez foghatót emberi szem még sohasem láthatott.

     Ben mesélt az ott élőkről, akik éppen úgy néznek ki, mint az emberek, csak az istenük másnak teremtette őket: nincs a szívükben irigység, sohasem féltékenyek, és nem örülnek társaik bánatának, bajának.

     Mira rendszerint áhítattal és vágyakozással hallgatta.

     Miközben ezt végiggondolta,  felöltözött, bezárta a lakása ajtaját, és elindult dolgozni. Bágyadt visszaemlékezésének  durva, követelőző hang vetett véget: egy autó kürtje. A lány alig hitt a szemének. Az úttesten állt, lábaitól alig húsz centiméterre egy fekete BMV lökhárítója ragyogott. Míg reszkető lábakkal visszabotladozott a járdára, újra felharsant az éles, türelmetlen hang. Mivel az ablakok fel voltak húzva, szerencsére nem halott semmit, de nagyon is el tudta képzelni, milyen jelzőkkel illetheti őt most a sofőr.  Mira  nekitámaszkodott egy lámpaoszlopnak, arcán és a hátán jéghideg verejték ütött ki.

     „Uram Isten!”- gondolta .- „ Hiszen éppen ez történt Bennel is!”

     Ezért került a szanatóriumba. Képtelen volt magára vigyázni. Folyton kisétált az úttesten száguldó autók közé, sőt, egyszer egy tízemeletes ház tetején kapta el valaki, csak egy hajszál választotta el attól, hogy lezuhanjon. Mirának ez már túl sok volt. Letelepedett egy közeli kávéház teraszán, és egy méregerős fekete mellé kért egy doboz cigarettát is. Abban a pillanatban még az sem érdekelte, ha elkésik egy kicsit.