|
6. fejezet In hands
2008.02.02. 15:37
6. fejezet
In hands
- Az állapota változatlan. Ha még feljebb menne a láza vagy bármilyen módon rosszabbodna, azonnal üzenjenek értem. Ez a mai éjjel kritikus pont a betegségben. Sok múlik azon, hogy miként változik. Amennyiben nem hívnak, holnap ugyanekkor jövök megvizsgálni.
- Köszönöm, doktor Watson.
Míg Mrs Hudson kikísérte az orvost, Holmes a betegszoba ajtajához lépett. Kezét a hideg kilincsre tette, de még nem csukta be. Néhány másodpercig csak némán állt a küszöbön, és nézte az önkívületben fekvő lányt. Napok óta nem mozdult, nem tért magához, csupán egyre fogyott és sápadt. Hiába Mrs Hudson gondos ápolása és doktor Watson (az orvost Sherlock egy ismerőse ajánlotta) rendszeres vizitjei, nem tehettek semmit. Vártak.
Nincs rosszabb, mint tétlenül várni, hogy történjen valami. Akármi.
Szinte dühösen csukta be az ajtót, és elsietett a hálószobája felé. Haragudott magára, amiért képtelen bármit is tenni a lányért, amiért még annyit sem ér, mint egy vizes borogatás...
Útba ejtette Susannah szobáját is. A kislány csendesen feküdt a bölcsőjében, és korához képest roppant gondterhelt arcot vágott. Nézte a kisgyereket, aki ugyanúgy nem tudott mit se csinálni, bár valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy a házba új személy érkezett. Éppenséggel egy olyan, akinek gyámja mindennél jobban szerette volna most bemutatni. Igen, már régebben is megfordult a fejében, de ha éppen most megismerkedhetnének, az azt jelentené, hogy Miss Isabel teljesen ép... Megrázta a fejét. A gondolatai kezdtek összekuszálódni, ezt megengedhetetlennek találta. A nap minden percében tiszta, hideg fejjel kellett gondolkoznia, és éjszaka... Az éjszaka...
A csecsemő gügyögött valamit, és a karjaival kalimpált. A detektív sóhajtva lehajolt érte, hogy felvegye, de a gyerek nem kért ebből. Csupán elkapta a mutatóujját, fogta, szorította, ahogy egy kisbaba tud szorítani, és kapaszkodott...
- Mr Holmes, a láza egyre feljebb megy. Nem kéne doktor Watsont hívnunk?
A detektív csak egy pillanatig töprengett, aztán komoran rábólintott.
- Siessen, Mrs Hudson!
Be sem csukódott az ajtó a derék főbérlőnő mögött, ő már ott állt az ágya mellett. Miért nem fordítva? Hiszen Holmes valószínűleg hamarabb megjárta volna az utat, Mrs Hudson pedig nyilván jobban ért az ápoláshoz... No igen, ápolás. Megtapintotta a beteg homlokára helyezett kendőt. Száraz. A láza viszont változatlanul magas. A víz langyos ahhoz képest, amilyen hidegre szükség lenne. Gondterhelten nézte a fehér, beesett arcot.
"- Következtetni én is tudok. Egy keveset, de ez éppen elég.
- Igen?
- Ön egy hideg, lélektelen gép. Egy precízen megalkotott szerkezet."
Eszébe jutott a sértés, a válasz, a lány következtetése...
"Ön egy hideg, lélektelen gép."
Hideg.
Levette a kendőt, majd kezét óvatosan, szinte gyengéden a lány homlokához érintette. Az lágyan, pontosan simult a tenyerébe, tökéletesen beleillet. Érezte a kegyetlen forróságot, ami a leányt kínozta, és remélte, hogy valóban olyan hideg, mint akkor, olyan végtelenül megbántva... nem, nem a fejéhez vágta. Mindössze közölte. Egyszerű tényként. Ahogy ő is teszi nap mint nap.
- Legyen erős, kisasszony! - mormolta.
Gyereksírás hangzott fel. Nem követelőző, nem hangos (amolyan teli torokból), csak panaszos.
- Kérlek, Szíszú, ne... - sóhajtott fel megránduló arccal. - Légy jó gyermek, és ne most!
Ám a kicsi nem akart hallgatni. Egyre keservesebb lett a hangja, így Holmes mélyet szusszantva elvette a kezét.
- Tartson ki, Tavasz kisasszony! Itt leszek, amint enged... Jó gyerek, remélem, most különösen jó lesz...
Pillanatokon belül már a csecsemő mellett állt. Hiába tett azonban bármit is, adta az ujját, esetlenül megsimította a hasát - elkövette a tőle telhető összes gyengédséget, mégsem volt elég. Szinte szerencsétlenül nézett le a kislányra, miközben fejében kezdett összeállni a kép.
- Nem. Nem lehetsz telhetetlen. Ma egyszer felajánlottam, most nem érek rá... - tiltakozott, de baba kitartóbbnak bizonyult. - Hihetetlen vagy - fújta, és tétován nyújtotta a karját. Hamarosan már a kezében tartotta a csöppséget.
Furcsa volt.
Állni egy gyerekkel, egy egészen apróval, egy síróval, egy kislánnyal...
Sután fogta, óvatosan, mint egy törékeny csomagot, amire rá is bélyegzik, hogy törékeny, nehogy apró darabokban kapják vissza...
- Okos kislánynak kell lenned. Egy olyan személy van itt a házban, akit kedvelnél, akiről már meséltem, és aki éppen nagy veszélyben van. Ma éjjel biztosan nem tudok veled foglalkozni...
Megakadt.
A gyermek már nem sírt, de a szemei...
Mintha azt kérdezte volna: ugyan mikor szoktál velem foglalkozni?
- Alkut ajánlok. Megígérem, hogy lesz valaki, csak neked. Nem úgy, mint Mrs Hudson, még kevésbé úgy, mint én. Cserébe nem nehezíted tovább a dolgunkat. Hosszú éjszaka elébe nézünk.
Gyöngéden fektette vissza Susant, bízva abban, hogy sikerült megegyezniük. És nem gondolva arra, hogy kivel is alkudozott.
Már visszatérőben volt a betegszoba mellé, mikor megérkezett Mrs Hudson Watson doktorral. Holmes csupán a fejét ingatta, hogy az állapota változatlan, és az orvos máris sietett a beteghez. A detektív pedig megint ott állt tehetetlenül, és azt kívánta, bár most fakadna sírva Susannah, hogy legalább vele tudna foglalkozni...
Furcsa, hogy az embernek sose jó úgy, ahogy van.
Vagy talán szerencse.
Ha csak egy kicsit is zavarja valami, már nem kizárólag egy hideg, lélektelen gép.
- És most?
- Most? Várunk. Várunk, hogy használtunk-e valamit vagy sem.
És vártak. Mrs Hudson Susant ringatta, hogy leküzdje nyugtalanságát. Igen, nyugtalanságot érzett egy halál küszöbén álló lány miatt, kivel Holmes magyarázat nélkül, ázottan rontott be egy nap... Doktor Watson fel-alá sétálgatott, orvosi táskájában tett-vett... Sherlock meg csak állt az ablak előtt, a behúzott függöny előtt, és nézett maga elé.
Az ember mindig arra vár, hogy valami történjen. Egy bűntény Londonban, vagy egy gyógyulás a Baker Streeten. Az élet meglepő fordulatokat vehet, még azoknál is, akik azt hiszik, hogy őket nem érheti meglepetés.
Az éjszakára gondolt. Hideg... alku... gyerek... lányok... ígéret... szavak... szavak... gondolatok...
A függöny átsejlett valami világosság. Fény... talán hajnal... a nap...
- ...a függönyt, kérem, úgy szeretném látni a napot....
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
