A baba félig nevető, félig bugyborékoló gügyögéssel kommentálta a kijelentést.

- Úgy gondolod? Szóval szerinted ez egy érzés? - Holmes összeráncolta a homlokát. A kislány válaszul titokzatosan, derűsen göcögött. A férfi úgy látta, hogy még hunyorított is hozzá. Mintha jól mulatna magában egy titkon, amit csak ő ismer...

- Rendben - Biccentett. Hamar előkerült a Stradivari, a gyanta illata betáncolta a szobát, a gyermek elégedetten nyújtózkodott... Ismerőset érzett, sejtette, hogy valami olyan jön, amit ő már ismer és szeret...

Ezúttal is Vivaldi került sorra, nem véletlenül. A tavasz első tétele... Holmes, miközben játszott, a lányt látta maga előtt, akinek még a nevét sem tudta, és akit akaratán kívül ugyan, de megbántott... A játék végeztével az ablakhoz lépett, hátat fordítva Susannak, aki elégedett szuszogással fejezte ki tetszését.. A lányka újból azon a különös babanyelven kezdett halandzsázni. A detektív hallgatta, hallgatta, míg a gyermek ki nem fogyott a szuszból, és egy méltatlankodó sivítással össze nem foglalta a mondandóját.

- Azt hiszed? - Tűnődve pillantott ki az utcára. - Ám legyen... de csak a te kedvedért!

Kisietett a szobából, pont az előtt csukta be az ajtót, mielőtt Mrs Hudson belépett volna a másikon. Olybá tűnt, mintha ott sem járt volna, a baba ártatlanul pislogott az asszonyra, látszott rajta, hogy ő bizony nem fog árulkodni...

----

- Szép rajz.

- Köszönöm - A leány hátra se nézett. Távoli szemlélő azt hihette volna, teljes figyelmét munkájának szenteli, mely a parkot ábrázolta. - Mi hozta vissza, Mr Holmes? - Beszéd közben néhány krétavonással felvázolt még egy fát a papírra. Aztán nekiállt a részleteknek. A leveleit egyenként, hatalmas türelemmel rajzolta fel, látszott rajta, hogy nem tökéleteset akar alkotni. Nem. Azért csinálta, mert élvezte.

- Bocsánatot kell kérnem - A detektív a lány háta mögül először mellé lépett (egy hosszú pillanatig vizslatva a képet), majd szembefordult vele. - Továbbá parancsba kaptam, hogy tudjam meg a nevét - Alig látható mosoly jelent meg az arcán.

- Bocsánatot? A nevemet? Nocsak... - Végre felpillantott. Tekintetük találkozott, mélyen egymás szemébe néztek. Nem elveszve, hanem inkább vizslatva, kutatva, mintha a másik gondolatát próbálnák kitalálni. Ha egyikük kissé jobbra sandított, a másik gyanakodva követte, oda-vissza... Kerülgették egymást, gyanakodva figyelték... Végül a lány elmosolyodott. - Nem haragszom.

- Szabad megtudnom, ki nem haragszik?

- Ön szerint ki?

- Azt súgták, hogy Tavasz kisasszony személyesen.

- Lám... Ki súgta ezt?

- Az titok.

Susanra gondolt. A kislányra, aki annyira nem illett mellé, mégis... Ha mellette volt, nem gondolt arra, hogy neki esze ágában sincs gyereket nevelni. Szinte érezte, hogy a gyerek kitalálja, mi jár a fejében. Ráadásul, és ez a legfurább, ő is hallani vélte mindazt, amire a gyermek gondolt. Először azt hitte, önmagával került ellentmondásba, aztán rájött, hogy csak olyasmivel találkozott, amit még nem ismert.

Attól kezdve igyekezett minél jobban kiismerni, és minél többet megtudni róla.

- Értem - A lány nem firtatta tovább. Ha titok, akkor titok. - Egyébként, mindaz, amit tegnap elmondott... igaz - Szünetet tartott. A művére összpontosított. Kicsit távolabb észrevett egy magányosan álldogáló alakot, most azt próbálta felskiccelni, hogy aztán megörökíthesse. Csak akkor szólalt meg újra, mikor már a részletek kidolgozásánál tartott. - Édesanyám fiatalon meghalt, édesapám korán újranősült. Vagyonos ember, második házasságakor mostohaanyám családja bevette őt a jól menő vállalkozásba... A kapcsolatunk valamiért megromlott. Azt mondják, egy tisztességes kisasszony nem hirdet... pedig én szívesen csinálnék bármit... annyira szeretnék hasznos lenni, fontos, hogy jelentsek is valamit ezen a világon... de egyszerűen nincs semmi, nem létezik semmi... - Elharapta a mondatot. Holmes a távolba meredt, a lány a papírra. Hallgattak. A férfi nem szokott hozzá, hogy így megnyíljanak előtte, és talán a leány is azt érezte, hogy ezúttal messzire ment... messzebbre, mint szokott. Közvetlenebb volt, mint valaha. - Elnézést. Sajnálom.

- Nézze, én... - kezdte a detektív, de aztán elhallgatott.

" Gyermek még. Gyermekre bízni gyermeket? Nem. Nem tehetek semmit se."

Megrázta a fejét. A lány összevont szemöldökkel nézte a képet, lassan beszívta a levegőt, majd kifújta... kissé sziszegős, szuszogós hangot eredményezett...

" Szí-szú... Gyermekek..."

- Ideje további kellemes munkát kívánnom önnek, Tavasz kisasszony!

- Várjon! Már nem dolgozom rajta - Felemelte a apaírt, kissé megrázta, hogy a fölös krétapor lehulljon róla, aztán a férfinek nyújtotta. - Önnek adom.

"Szíszú... Majd megmondom, hogy Tavasz kisasszony küldi."

- Köszönöm - Elvette. - Viszontlátásra!

- Viszontlátásra! - Holmes már indult, mikor a leány még utána szólt. - A nevem Isabel Clairmont.