Holmes meglepetten pillantott fel. Fiatal, különösen fehérbőrű lány állt előtte, hatalmas, csillogó szemekkel. Alig ért a férfi válláig; alacsony, törékeny termete miatt az ember legfeljebb tizenhat évesnek nézhette. Vörösesszőke haját két vastag copfba fonta, pisze orrát szeplők borították, orcáját vidám, egészséges pír ékesítette. A szemei... A szemei valami fantasztikusan nagyok voltak, csokoládébarnák és élénkek.

- Látom, hogy szüksége van valakire - folytatta, mit sem törődve a detektív elképedésével.

- Miből gondolja? - kérdezte hűvösen Holmes.

- Nem gondolom. Érzem.

- Vagy úgy.

Egy pillanatig azt hitte, találkozott valakivel, jelen esetben pont egy nővel, aki ugyanúgy, mint ő, néhány apró jelből... mert kétségkívül, bármennyire nem akarja, látszik rajta... a figyelmes szemlélő számára... nevelőnő sehol... Mrs Hudson keresztlányai nem mozgósíthatóak... talán hirdetnie kéne... és akkor ez a lány, félig még gyerek... csak megérzi... Érezni.

- Valami nyomasztja. Nem szeretnék találgatni, nem az én dolgom...

"Milyen bölcs! Vajon volt már olyan, aki elzavarta, mert beleütötte az orrát más dolgába?" - gondolta gúnyosan. " Én miért állok még itt? Miért hallgatom? Mert... szinte még gyerek. Az életemet pedig egy gyerekkel együtt fogom eltölteni, bármennyire is nem tetszik a gondolat. Meg kell szoknom. Türelem kell."

- ...viszont próbálja meg leküzdeni! Mutassa meg, hogy igenis szép az élet! Az idő kiderült mára, az emberek többnyire boldogok... - csacsogott. És csacsogott. Holmes szórakozottan hallgatta, és hagyta, hogy végigvezesse a parkon. Virágok, fák, madarak, érdekes emberek...

" Kislány. Talán a Gyermek is ilyenre fog megnőni. Nem tudom. Nem tudom, mi határozza meg egy gyerek jellemét. Egy gyerekét, akinek se apja, se anyja, csak egy házvezetőnő és annak a jó szíve... Még egy nevelőnő sincs. Senki, aki nevelni tudná. Talán egy tanulmányt fogok írni a témából, de előbb feladok egy hirdetést az újságban. Megoldás kell..."

- Jobban van? - A csilingelő hang áttörte elmélkedésének láthatatlan burkát.

- Nem voltam rosszul - felelte. A lány félrehajtott fejjel, hunyorítva szemlélte.

- Mindenki ezt mondja - jelentette ki végül. Szavaiból hiányzott minden sértődöttség.

- Mindenki? - A detektív érdeklődve kiegyenesedett, fejét felkapta.

- Akikkel beszélek - Vállat vont. - Az emberek nagyon érdekesek. Érezni rajtuk, ha valami nincs rendben, ha boldogok, ha félnek, ha szokatlanul érzik magukat, de nem tudják megfogalmazni, miért... - sorolta. A férfi bólintott, hogy tökéletesen érti a "mindenki" fogalmát. Egy tucat érzelmi életet élő ember, akik a közé a lány már őt is beszámította.

"Érzelmek... Feleslegesek. Elterelik az értelemről a figyelmet, elhomályosítják az elmét. Összezavarnak."

- Ohó... Most megvet - sustorogta a lány, és szemei derűsen villantak.

- Ezt is... érzi?

- Pontosan. Bár... az iménti kérdésével bebizonyította az igazamat.

- Tehát Ön szerint, kisasszony, a legfontosabbak az érzések. Érzelem. A szív.

- Ön szerint pedig mindenek fölött állnak a tények. Értelem. Az ész.

Összenéztek.

- Nem vagyunk egy véleményen - állapította meg a lány csendesen.

- Nem - értett egyet Holmes. A lány kuncogott. - Kisasszony, maga kiválóan kifigyeli az emberek érzéseit, de semmit sem vesz észre a részletekből.

- Miféle részletekből?

- Például egy olyan részletből, hogy Ön nem végez semmiféle munkát, holott látszik, ég a tettvágytól, bizonyára gondos nevelést kapott, ám nem ajánlották be sehova. Mégsem hirdet, hiszen volna egy remek pártfogója, ha rendben kijönne az édesapjával. Mivel azonban nincs meg a kellő összhang, és valószínűleg az édesanyja közbenjárására sem számíthat... nos, ezért inkább Londonban barangol, és Ön támogat másokat.

- Lenyűgöző - a lány hangjában nem csengett se bámulat, se gúny. Teljesen érzelemmentes volt. Az arca üres. Még a szemén se látszott semmi.

- Tehát helyesek a megállapításaim.

- Úgy valahogy.

Hallgattak.

- Következtetni én is tudok. Egy keveset, de ez éppen elég.

- Igen?

- Ön egy hideg, lélektelen gép. Egy precízen megalkotott szerkezet.

- Kisasszony, maga azok közé tartozik, akiket erősen az érzelmek vezérelnek. Sajnálom, hogy megbántottam...

- Én is sajnálom. Jó napot!

Elsietett. Holmes bámult a lebegő fonatok után, és egy kis bűntudatot érzett. Kár volt akaratlanul is megsérteni. Nem viselkedett úriember módjára.

Habár... Mindegy az egész. Úgysem látja soha többé.