Nyílt az ajtó, Mrs Hudson lépett be, karjában furcsa csomaggal, arcán határtalan döbbenettel. A detektív fel sem pillantott, úgy kérdezte:

- Megérkezett a mai posta?

- Igen, Mr Holmes... vagyis, nem... mármint... nem tudom. Nézze, ezt találtam a bejárat előtt!

- Bármit is talált, remélem, a postai küldeményeket is megőrizte... Nocsak! Ilyen furcsa csomagot se kaptam még - Igen, végre feltekintett, és mindjárt meglátta, ami a derék házvezetőnőt úgy megzavarta.

- Egy csecsemő, Mr Holmes.

- Mindjárt gondoltam, Mrs Hudson, hogy ami sír és rugdalózik, csak egy gyerek lehet - jegyezte meg ironikusan, majd felállt, hogy közelebbről megszemlélje az apróságot. Mikor az asszony megpróbálta a karjába adni, kezeit felemelve hátralépett, jelezve, hogy nem kívánja dajkálni.

- Levél is van mellette... - próbálkozott tovább a hölgy.

- Valóban? Kérem, mutassa, gyorsan!

Nem is levél volt, csupán egy gyűrött, megviselt papírszelet, rendezetlen, kusza sorokkal, sietve odavetett, remegő betűkkel. A tartalmáról nem is beszélve... A férfi homlokráncolva olvasta a sorokat, arca egyre töprengőbb kifejezést öltött, Mrs Hudson aggodalmasan figyelte.

Végtére is Holmes leengedte a levelet, de sokáig úgy tűnt, nem akaródzik szólni egy szót sem (ezzel, talán mondanom sem kell, pattanásig feszítette a nő idegeit).

- Nem tehetjük utcára a gyereket - jelentette ki végül. Az asszony mellkasából felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj. - Bizonyára kíváncsi, miért döntöttem így. Miért akarok egy gyereket pesztrálni, mikor jelenleg ez lenne életem utolsó vágya? Azt hiszem, bár nekem címezték, ezt az üzenetet ön is elolvashatja.

Átnyújtotta a papírt a házvezetőnőnek, aki türelmetlenül vette el az írást. Szemei szaporán ugrottak sorról sorra, a végén pedig egészen belesápadt abba, amit megértett.

Tisztelt Mr Holmes,

Tisztában vagyok vele, hogy ön nem szárazdajka, hanem magándetektív... de kérem, könyörögve kérem, ne hagyja veszni a lányomat! Egy nap majd megérti, miért éppen Önhöz fordulok - kívánom, minél később jöjjön el ez a nap. Ne kutasson utána, ne keressen miértet, és legfőképp ne akarja tudni titkomat! Kétségbeesetten írok, nincs már sok időm...

Hallgassa meg egy anya (utolsó) kérését!

C.M.

Zavart tekintettel pillantott fel, a nyomozó kifejezéstelen arccal nézett vissza. Szemmel láthatólag nem kívánt több információt, amire rájött, megosztani az asszonnyal. Egyébként a lényeget magától is kitalálhatta. AZT a lényeget: a baba nem más, csupán egy izgalmas rejtvény a férfi számára. Természetesen nem dobja ki, hiszen van szíve, nem mondhat ellent a kérésnek... de talán inkább azért dönt mellette, mert olyan titokzatos köd lengi körbe a csöppséget. Akinek mellesleg még neve sincs.

Igen, ez az. Név. Nem hagyhatja így élni. Ha Holmeson múlik, „gyermeknek" szólíthatják élete végéig.

- Hogyan hívták az édesanyját, Mr Holmes?

- Bertha - felelte, majd szinte nosztalgikus hangnemben hozzátette: - Gyűlölte a nevét.

- Oh, értem - Gondolkodóba esett. Ez a lehetőség kilőve. Muszáj lesz belevonnia a férfit is, hiszen így napnyugtáig sem sakkozhat ki egyetlen nevet sem. - Mit szólna a Michaelához? Claire? Martha? Sarah?

- Mire akar kilyukadni...?

- Feltétlenül valami olyan kell, ami szépen cseng a Holmesszal...

- Micsoda? - Ami a detektív száját elhagyta, felért egy oroszlán hördülésével. A házvezetőnő nem született idomárnak, de működtek az anyai ösztönei, így, a csecsemő érdekében, harcolt, nem hagyta magát.

- Az édesanya nem hagyott hátra még egy nevet se, amibe megkapaszkodhatnánk. Keresztnevet kreálni nem nagy dolog, minden szülő megteszi, de vezetéknevet... nos, akkor az apa a sajátját adja. Vagy ha nincs, ott az anyáé. Igen ám, de hol van itt apa? Az anya? Mivel úgy döntött, marad a kicsi, Ön lesz a gyámja...

- Amennyiben ez az álláspontja, melynek, el kell ismerni, van alapja, úgy önre bízom a név kiválasztását. Beleegyezem az ötletébe, ha kihagy belőle.

- Mialatt ön ilyen körmönfontan tudtomra adta szándékát, nekem sikerült megoldást találnom. Susannah. Talán gyakori, de gyönyörű. Ráadásul felettébb szépen cseng...

- Ne emlékeztessen rá! - Felemelte a kezét, elhallgattatva a nőt. - Hozzá kell szoknom egy gyerek gondolatához. Egy gyerek a Baker Street 221B alatt... Bármily nehezemre is esik kimondanom, szükség lesz egy nevelőnőre. Nem várom el, hogy ön gondoskodjék a gyermekről, engem pedig eleve hagyjon ki a számításaiból! - Beszéd közben idegesen járkált fel-alá, nyugtalanul rótta a köröket. Ami a reggel történt, olyan képtelen valóság volt, amiről nem is álmodhatott. Mégis megtörtént. Nem szerepelt a terveiben, de együtt kellett éljen vele ezentúl. Igen, ő vállalta, igen, nem is értette egészen miért, de most már ez van. Így marad.

- Megkérdezem a nővéremet, tud-e ajánlani valakit. Rengeteg keresztlánya van, bizonyára akad aki...

- Köszönöm, Mrs Hudson - vágott közbe szelíd eréllyel, jelezvén, hogy türelme véget ért, és nem hajlandó az ügy megoldására szőtt terveket hallgatni. A hölgy megértette ezt, sietve távozott a szobából, vitte magával a babát is, és közben egyre törte a fejét, mire lesz még szükség, mi mindent kell elvégezni...

Sherlock magára maradt. Az ablakhoz lépett, elgondolkozva bámult ki a néptelen utcára. Nem is olyan rég még egy kétségbeesett nő sietett el erre, hogy a küszöbön hagyjon egy gyermeket. Egy gyermeket, akinek nincs anyja, nincs apja, csak egy nem erre született detektívje és egy gondoskodó házvezetőnője. Egy gyermeket, akinek talán volt neve, talán nem is törődtek ilyesmivel, de most kapott egy újat. Egy gyermeket, aki még alig élt, de máris új élet hullt a nyakába.

- Susannah Holmes... - suttogta maga elé lassan.

El kellett ismerje, hogy valóban szépen cseng.