5.

Hilda a szobájában ült. A gázlámpák fénye és - a hűvös este miatt - a kandallóban lobogó tűz együtt világították be a teret. A lány ölében egy könyv feküdt, de ő a lángokat nézte és gondolkodott. Fogalma sem volt arról, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de örült, hogy a szeretett férfi közelében lehet, és talán segíteni is tud neki. Bántotta, hogy Edward ilyen nehéz helyzetben van és bármit megtett volna, csak hogy könnyebb legyen neki.

-         Hilda! – szólt egy halk hang, de a lány összerezzent, majd az ajtó felé fordult.

Bertram állt ott, és finoman mosolygott.

-         Lord Bertram! – Hilda felállt a székből.

-         Ne haragudjon, hogy megijesztettem. Kopogtattam, de úgy látszik nem hallotta meg.

-         Igen, eléggé elmerültem a gondolataimban.

-         Nem bánja, ha egy kicsit bejövök? Ahogy mondta, elég régen beszélgettünk…

A lány elmosolyodott és érezte, hogy elpirul. Remélte, ez nem fog látszani az arcán.

-         Dehogy bánom! Jöjjön csak!

A férfi beljebb ment, majd becsukta maga mögött az ajtót. Leültek egy-egy székbe a kandalló elé, és a tüzet nézték. Egy ideig mindketten csak hallgattak.

-         Hogy ment a vacsora?

-         Jól, jól. Köszönöm kérdését.

Csend.

-         Sajnálom, hogy el kellett hagynia a birtokot.

-         Én is.

Edward a lány felé fordult.

-         Nézze, ha ennek az egésznek vége, beszélek Catherine-nel, és visszatérhet.

Hilda csak nézett maga elé.

-         De mi van, ha nem akarok visszamenni?

-         Ezt hogy érti?- kérdezte a férfi csodálkozva.

Hilda sóhajtott, majd a férfihez fordult és a szemébe nézett.

-         Mi van, ha nem akarok visszamenni? – A férfi értetlenkedő arckifejezését látva folytatta. – Nem, nem a gyerekek miatt. Ön is tudja, hogy mennyire szeretem őket. Jobb tanítványokat el sem tudnék képzelni.

-         Akkor a feleségem? Tudom, hogy nem kedvelik egymást, de biztosan…

-         Nem. – szakította félbe a lány. – Nem a felesége miatt. Illetve nem csak miatta. Nem főleg miatta. Ó, Istenem, de nehéz!

Hátradőlt a székben és a plafonra meredt. Próbálta összeszedni magát, de ez nem volt könnyű.

-         Hilda, megijeszt. Mondja el, miért nem jön vissza? Talán, miattam?

A lány megmerevedett. Előredőlt és arcát a kezeibe hajtotta, majd alig érthetően ezt mormolta:

-         Igen, Ön miatt.

Edward teljesen összezavarodott.

-         Miattam?

A férfi lecsúszott a székből és a lány elé térdelt.

-         Hilda, kérem, nézzen rám!

A lány lassan felemelte a fejét. Nem sírt, de a szeme csillogott a könnyektől.

-         Talán megbántottam valamivel? Rosszat mondtam? Tudom, hogy az utóbbi időben keveset beszélgettünk, de ez nem azért volt, mert nem akartam, hanem egyszerűen nem volt rá időm. És fáradt voltam. Még most is az vagyok. És ilyenkor nem vagyok túl jó beszélgetőpartner. Ígérem, hamarosan több időm lesz Önre. Jó lesz így?

-         Igen.

-         És akkor visszajön?

A lány nem bírt válaszolni, csak megrázta a fejét.

-         De miért?

-         Mert nem mehetek.

-         Nem jöhet? Kérem, mondja el, miért nem. Hadd segítsek!

-         Nem tud rajtam segíteni. – Hilda most már a sírás közelében járt. Érezte, hogy nem sokáig tudja visszatartani. Döntenie kellett: vagy itt és most elmond mindent, vagy beleőrül.

A férfi aggódva nézett rá. Fogalma sem volt, mi lehet a lánnyal, de így még sohasem látta. Úgy ismerte, mint aki mindig vidám, és kiegyensúlyozott. Olyan, akinek mindenkihez van egy jó szava, vagy egy kedves mosolya; erős és lehet rá támaszkodni. Olyan, aki ott áll az ember mellett, ha baj van. Most viszont elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt.

-         Én nem… mehetek… vissza. Mert… azt hiszem… hogy… - és kitört belőle a zokogás.

Olyan erővel rázta a sírás, hogy észre sem vette, amikor Edward átölelte és ő is lecsúszott a földre. Percekig zokogott és ölelte a férfit. Bertram közben próbálta nyugtatni és vigasztalni, de nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Lassan a lány kezdett megnyugodni. Elhúzódott és nagyon szégyellte magát. Nem mert a férfi szemébe nézni, így csak ült a földön, gyakorlatilag a politikus ölében, és a kezeit bámulta.

-         Nem fejezte be a mondatot. – szólt halkan a férfi, jobb kezét még mindig a lány derekán tartva, és hüvelykujjával finoman cirógatva őt.

-         Tudom. Csak nem könnyű.

-         Nekem bármit elmondhat. Nem fogok felháborodni!

-         Hát, nagyon remélem. – mindketten elmosolyodtak.

-         Akkor elmondja?

A lány minden erejét összeszedte és a férfira nézett.

-         Azért nem mehetek vissza a birtokra, és egyáltalán a családjához, mert szeretem Önt.

Edward, nos, teljesen lefagyott. Kinyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Hilda várt, hátha kap valami reakciót, de hiába. Érezte, hogy mindjárt újra elsírja magát. Felállt a földről, hátat fordított és azon gondolkodott, hogy most azonnal világgá megy. Talán Bertram éppen ezt érezte meg. Ő is felpattant, és megfogta a lány bal karját. Hilda visszafordult és látta, hogy a férfi keresi a szavakat.

-         Nézze, én most nem is tudom, mit mondjak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól, amikor ezt most kimondta. Éppen ellenkezőleg. De most nagyon rosszkor jött.

-         Tudom. Én…

-         Kérem, engedje, hogy folytassam! Ez egy nagyon nehéz időszak az életemben, és Ön volt az egyetlen, aki észrevette, hogy segítségre van szükségem. És nem csak észrevette, hanem jött és mellémállt. Ennél többet jelenleg nem is kívánhatnék. Az a helyzet, hogy… amikor éreztem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok, szerettem volna segítséget kérni. Öntől.

-         De miért nem tette?

-         Nem tudom. Féltem. Hogy majd tolakodónak tart, vagy hogy azt mondja, hogy ez nem az Ön problémája. Egy férjnek a feleségéhez kellene a bajban fordulni, de mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez az én esetemben vajmi kevés eredménnyel járt volna.

Mindketten elmosolyodtak, majd a férfi folytatta.

-         Éppen ezért olyasvalakihez akartam fordulni, aki számomra nagyon kedves. Akihez érdemes volt hazatérnem. De ő jött magától is, anélkül, hogy hívtam volna.

A lány érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Félve szólalt meg.

-         De?

-         Nincs de.

Edward megfogta Hilda két kezét, és a szemébe nézett.

-         A házasságom minden, csak nem boldog. De én most már végre boldog akarok lenni. Azt is tudom, hogy kivel. Ha ennek az őrületnek vége, ígérem, visszatérünk erre a témára, és kitalálunk valamit. Addig is, nagyon kérem, legyen türelemmel. Jó lesz ez így?

-         Igen.

Mindketten sóhajtottak.

-         Azt hiszem, ideje lenne nyugovóra térnünk.

Hilda bólogatott. A férfi rövid tétovázás után, még mindig a lány kezét fogva, lehajolt és lágyan megcsókolta az arcát.

-         Jó éjszakát!

-         Jó éjszakát, Lord Bertram!

Edward halkan kisuhant a szobából, otthagyva egy igencsak összezavarodott lányt a szoba közepén.