3.

- Jó napot! Miben segíthetek? Á, Miss Jennings, Isten hozta!

A magas, ősz hajú komornyik mosolyogva fogadta a látogatókat egy elegáns londoni ház második emeletén. Feltűnés nélkül végigmérte a két, számára ismeretlen férfit: egyikük kerek és barátságos arcú férfi volt, a másikuk magas és kissé rideg tekintetű.

-         Jó napot, George. Az úr itthon van?

-         Igen, Miss Jennings. A dolgozószobájában van. Kora reggel óta. Sőt, inkább azt mondanám, tegnap kora reggel óta. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgozik.

-         Kérem, George, szólna Lord Bertram-nak, hogy beszélni szeretnénk vele?

-         Természetesen, Miss Jennings.

-         Köszönöm.

Amíg a komornyik távol volt, Holmes és Watson körbenéztek. Elegáns, szépen berendezett lakás volt, kényelmes, de nem hivalkodó bútorokkal. Hilda-n látszott, hogy otthonérzi magát. A két férfitól elkérte a kabátjukat, és hellyel kínálta őket. Nemsokára visszaért George.

-         Az úr várja magukat.

A hallon végigmenve egy ajtóhoz értek. Hilda bekopogtatott.

-         Tessék! – szólt egy barátságos férfihang.

Egy tágas, világos dolgozószobába léptek. A ház ura a szoba közepén álló íróasztalnál ült, a vendégek üdvözlésére azonban felpattant. Nem túl magas, vékony testalkatú volt. Arca vékony, álla kissé hegyes, szája körül vékony körszakáll. Apró, de kedves, csokoládébarna szemei alatt sötét karikák tanúskodtak álmatlan éjszakáiról. Sötétszürke öltönyében rugalmas léptekkel közelítette meg a látogatókat.

-         Miss Jennings! Micsoda meglepetés! – gyengéden kezet fogott a lánnyal.

-         Jó napot, Lord Bertram! – A nevelőnő alig láthatóan elpirult.

-         Csak nincs valami baj? A gyerekek?

-         A gyerekek jól vannak. – Szünetet tartott. – Ön miatt jöttünk.

-         Miattam? – A férfi értetlenkedve nézett.

-         Igen. Az úr Sherlock Holmes, és a társa dr. Watson.

Edward megdermedt.

-         Uraim, megbocsátanának nekünk egy pillanatra? Hilda kérem, jöjjön át velem a másik szobába!

Miután ketten maradtak, Watson és Holmes egymásra néztek. A detektív az íróasztalhoz ment és megvizsgálta az ott heverő papírokat. Levelek, szerződések és térképek egymás hegyén-hátán. Watson rosszallóan nézett rá, bár tudta, hogy barátja csak a munkáját végzi. Azért kicsit aggódott, mi lesz, ha visszajön a képviselő és ott találja őket az iratai között kutakodni.

-         Holmes, az istenért, siessen! Bármikor visszajöhetnek!

-         Nyugalom Watson. Lord Bertram tekintetéből ítélve Miss Jennings nem fogja két perc alatt meggyőzni ittlétünk hasznosságáról.

-         És Ön mit gondol?

-         Véleményem szerint Watson ez az az ügy, amelyet megéreztem.

Közben, a másik szobában Edward halkan, de érezhetően feldúltan beszélt Hildához. Egészen közel állt hozzá, és mélyen a szemébe nézett, ami bizony nem hagyta hidegen a lányt.

-         Miss Jennings, mégis miről van szó?

-         Lord Bertram, pontosan tudja, miről van szó. Hallottam, amikor Mr. Burston-nel vitatkoztak.

-         Ön hallgatózott?

-         Nem lehetett nem meghallani. Önt soha nem hallottam kiabálni, de akkor igencsak feldúlt volt. Észrevettem, hogy az utóbbi időben mindig fáradt, rosszkedvű, a gyerekekkel is alig foglalkozott. Velem se nagyon beszélgetett… - ez utóbbit alig hallhatóan tette hozzá.

A férfi a lányt nézte. Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta és folytatta.

-         Tudom, és elnézést kérek, de… - nagyot sóhajtott. Elfordult és az ablakhoz ment.

-         Ön ezt úgyse értené.

-         Ha nem mondja el, biztosan nem fogom megérteni.

-         Hilda, nem mondhatom el. – Csak bámult kifelé az ablakon, mintha ott találná a megoldást.

Miss Jennings tétovázott, majd elindult Edward felé. Fél méternyire megállt tőle.

-         Mondja, Ön miért nem a gyerekekkel van?

-         Mert a Lady elbocsátott.

Lord Bertram hirtelen megfordult.

-         Hogy mondja?

-         Lady Bertram elbocsátott. Azt mondta, túl közel kerültem a gyerekekhez.

-         Ez ostobaság. Most azonnal hazamegy, és megmondja Catherine-nek, hogy én visszavettem.

-         Nem. – mondta a lány határozottan.

-         Tessék?

-         Azt mondtam nem. Minden bizonnyal hiányzom a gyerekeknek, de Önnek most nagyobb szüksége van a támogatásra, mint nekik.

Egymást nézték. Hilda érezte, a torkában dobog a szíve, és mindjárt elkezdenek remegni a lábai, arca azonban rezzenéstelen maradt. A férfi csak nézte és nézte, látszott rajta a meglepettség, az értetlenkedés, ugyanakkor a megkönnyebbülés és talán egy kis boldogság is. Halványan elmosolyodott, majd így szólt:

-         Jöjjön, ne várakoztassuk tovább az urakat!