A reggel aranyló napsütéssel és kellemesen hűvös szellővel érkezett, nagy remények, és még nagyobb rejtélyek ígéretét hordozva magában, délutánra azonban barátságtalanra fordult az idő, hideg esővel, mint ahogyan azt csontjaim már jó előre jelezték.

Barátom szokatlanul korán kelt, s hosszú sétára indult unokahúgával. Mivel nem találtam otthon, a rendelőmbe siettem, s a nap nagy részét azután ott is töltöttem. A gondolataim azonban minduntalan visszakalandoztak a különös párhoz, akiket – úgy tűnt – az isten is egymásnak teremtett, csak mintha ők maguk nem akarnának erről tudomást venni.

Három hónapja múlt már, hogy Lady Berenice Fenton, mint társam távoli rokona, belépett az életünkbe, olyan körülmények között, amelyet, azt hiszem, egyikünk sem fog egyhamar elfelejteni. Ez idő alatt teljesen felforgatta, de kétségkívül ki is színezte a Sherlock Holmest körülvevő világot, kíváncsi voltam, s persze tartottam is tőle, mikor borítja fel valami a kettejük között percek alatt kialakult páratlan összhangot. Úgy látszott, sohasem unnak egymás társaságára, sosem vitatkoztak, nem hangzott el közöttük hangos szó. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Hiszen Lady Berenice a maga huszonöt esztendejével legalább olyan önfejű különc volt, mint nagybátyja. Másrészről azonban végtelen kedvesség és báj sugárzott belőle, nem beszélve ragyogó szépségéről, eleven, tengerzöld pillantásáról, amellyel mindenkit azonnal levett a lábáról.

Azon a délutánon azonban minden más volt. Úgy éreztem, mintha elvétettem volna a címet, és egy idegen házba léptem volna, idegen emberek közé. Alig csukódott be mögöttem a bejárati ajtó, csapkodást, kiabálást hallottam. Kis híján kimentem újra, hogy megnézzem a házszámtáblát. Csodálkozó arcomat látva Mrs. Hudson tanácstalanul széttárta a karját, és bemenekült a konyhába.

- Egy szót se!- emelte fel barátom figyelmeztetően a mutató ujját, ahogy beléptem a szalonba.

A másodikról továbbra is hallatszott a féktelen tombolás, el nem tudtam képzelni, mit művelhet az a lány odafenn. Szótlanul rágyújtottam, és várakozva letelepedtem szokásos helyemre. Egy perccel később azonban már talpon voltam újra, mert nyílt az ajtó, s rajta a legragyogóbb tünemény lépett be, amelyet valaha láttam. Ha varázslatosan szépnek neveztem eddig, hát most át kellett értékelnem az erről alkotott fogalmaimat. Lady Berenice mélybordó, elegáns estélyi ruhában pompázott előttünk, divatos kontyot viselt; megjelenése maga volt a tökély. Ennek teljes tudatában, fejét büszkén felszegve tett néhány lépést felénk, azután megint megállt, és megigazgatta hosszú kesztyűje szárát, majd megnézte magát a kandalló párkányán álló tükörben.

Nyoma sem látszott már rajta az előbbi kitörésnek, legfeljebb a szemeiben ragyogtak még a harag utolsó szikrái.

- Nahát! Milyen ragyogóan szép ma, kedvesem!- törtem ki lenyűgözve. – Talán készülnek valahová?-

Barátom dühös oldalpillantást vetett rám, azután tüntetőleg könyvébe temetkezett.

- Csak én.- felelte Lady Berenice, barátom látványos félrevonulását figyelve.- Bácsikám megmakacsolta magát, ne hajlandó elkísérni engem.-

- Mert maga elriasztja az ügyfeleimet!-

- Eszem ágában sincs! De magát nem is ez aggasztja!-

Nem tehetek róla, nevetnem kellett, bár az okát eszem ágában sem volt az orrukra kötni. Amikor azután mindketten összeráncolt homlokkal kezdtek méregetni, jobbnak láttam, ha csendben maradok.

- Mindössze annyit óhajtottam közölni önnel, bácsikám, hogy fél óra múlva indulok, ha esetleg mégis meggondolná magát.-

- Utoljára kérem, Lady Berenice, ne lépjen be a szalonba, amikor üzleti ügyben tárgyalok valakivel!-

- Meg sem fordult a fejében, hogy a segítségére is lehetnék?-

- Nem.-

- Jól van, ahogy kívánja, uram! Ebben az esetben majd bejelentkezem önhöz, ha látni kívánom!-

- Berenice!-

A lány sarkon fordult, és dühösen kiviharzott a szalonból. Holmes dühös horkantást hallatott, azután a pipájáért nyúlt.

- De hát mi történt?-

- Úgy viselkedik ez a lány, mint egy zabolátlan csikó, nem is csoda, hogy a családja Londonba küldte! A legszívesebben a térdemre fektetném, és elfenekelném, mint egy neveletlen suhancot!-

- Én azt reméltem, egészen más fajta érzelmeket fog kiváltani magából! Ezt igazán nem gondolhatja komolyan, Holmes!-

Megint elnevettem magam.

- Ne beszéljen ostobaságokat!- kiáltotta, és a szobájába sietett.

Úgy döntöttem, megvárom, amíg lehiggadnak. Kávéért csengettem, azután összeszedtem az aznapi újságokat, és néhány perc alatt teljesen belefeledkeztem az olvasásba. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg barátom végre felbukkant. Egy percig tanácstalanul ténfergett körülöttem, azután valamit rakosgatni kezdett a kandalló párkányán, de mivel nem néztem fel, és nem is szóltam hozzá, végül visszasomfordált a szobájába.

Nem sokkal később nyílt a folyosóra vezető ajtó, és Lady Berenice bátortalanul bedugta rajta a fejét. Mikor látta, hogy egyedül vagyok odabenn, hozzám sietett, letelepedett barátom karosszékébe, s egyszerre ömleni kezdtek belőle a szavak. Minthogy végre közlékeny hangulatba került, nem akartam figyelmeztetni, mekkora szentségtörést követett el.

- Nem értem, mi baja velem! Mintha kicserélték volna, mindenbe beleköt, bármit teszek, semmi sem elég jó neki! Azt hiszem azóta, hogy először megemlítettem neki a ma esti vacsorameghívást, és meséltem egy fiatalemberről, akit nemrég ismertem meg. Nagyon szimpatikus számomra, s most végre megismerhetem a családját is. Egyébként a húgával is találkoztam már, és egészen jó barátnők lettünk. Nem is értem, miért fáj neki, ha érdekes emberekkel barátkozom össze?!-

Felpattant, s mint a ketrecbe zárt vad, járkálni kezdett előttem.

- Biztos, hogy csak ez a baj?- kérdeztem.

- Hát, hogy nem az ügyfele, az bizonyos!- felelte szenvedélyesen, azután hirtelen elhallgatott. Döbbent pillantása a kandalló feletti tárgyak tömkelegében állapodott meg valamin. Alig két méterre állt onnan, de mire odaért, kapkodva vette a levegőt, és a kezei, ahogy felemelte őket, idegesen reszkettek. Magam sem akartam hinni a szememnek, amikor egy kis bedugaszolt üvegcsét, és egy feltöltött injekciós fecskendőt vett fel a kandalló párkányáról.

Minthogy mindig is nagyszerűen tudott időzíteni, Sherlock Holmes ebben a pillanatban kilépett a szobájából, s miközben lassan közeledett, ingujját igazgatta a könyöke felett. Amikor meglátta Lady Berenicet, csodálkozva megtorpant. A lány egyre jobban elfátyolosodó, hitetlenkedő pillantással nézett hol a kezében tartott tárgyakra, hol barátomra.

- Kérem, tegye le azokat!- mondta Holmes csendesen.

A lány riadtan tett egy lépést hátrafelé, de nem volt hová mennie.

- Adja ide, kérem!-

- Ha még egy lépést közelíteni mer…!-

Holmes mindig is rosszul tűrte, ha fenyegették, lépett, s abban a pillanatban az üvegcse ezer darabra tört a kandalló kerámialapjain.

- Az ég áldja meg, hagyja abba!-

Tehetetlenül néztem egyikükről a másikukra. A jelenet megdöbbentő és szívfájdító volt egyszerre. Szegény lánynak egyáltalán nem kellett volna erről a dologról tudomást szereznie. El tudtam képzelni, mennyire megrémülhetett. Még így is, hogy töredékét sem tudta annak, amivel én régóta, tökéletesen tisztában voltam, nagyszerű bizonyságát adta azonban aggódó szeretetének, amelyet legkedvesebb barátom, az ő bácsikája iránt érzett. Szemmel láthatóan nagyon kiborult. Most már zokogott, de a fecskendőt még mindig jobb kezében tartotta. Holmes óvatosan araszolva közeledett, majd hirtelen elkapta az apró kezet. A lány nem engedett. Hiába kérlelte barátom tovább csendesen, egyre dühösebben próbálta magát kiszabadítani.

Ekkor halk roppanás hallatszott. A legrosszabbtól tartva felpattantam, ők pedig elhallgattak, és riadtan néztek egymásra. Megtörtént, amitől féltem. Lady Berenice döbbenten nézett immár szabad kezére, kesztyűjét feketére festette kiömlő vére. Ahogy lassan kinyitotta az ujjait, a fecskendő darabjai a szőnyegre hullottak, kivéve egy hosszú szilánkot, ami fenyegetően meredt ki a lány kézfejéből. Egyszerre ugrottunk hozzá, hogy a kanapéhoz támogassuk, ő azonban felemelve ép kezét, megállított bennünket.

- Ne érjenek hozzám!- sziszegte dühösen.

Utat vágva közöttünk, Holmes szobájába sietett, és vizet töltött a mosdótálba. Mire odaértünk hozzá, lassan lehúzta a kesztyűjét, halkan felsikoltva, mikor a kiálló üvegdarabhoz ért. A vizet pillanatok alatt vörösre festette a vér. Ha nem néztem volna végig, nem hittem volna, hogy erre képes. Csak miután kissé kimosta a sebét, becsavarta a kezét egy tiszta törülközőbe, visszament a szalonba, és leült a reggeliző asztalhoz, engedett a közelébe. Odavittem a táskámat, és gyorsan előkészültem. Amikor meglátta a fecskendőt a kezemben, visszacsavarta a törülközőt a sebére, és felpattant.

- Fájdalomcsillapítóra lesz szüksége.- magyaráztam.

- Nem.- felelte egyszerűen, és olyan elszántsággal nézett a szemembe, amilyet asszonyéban még sohasem láttam. Leültem hát a jobb oldalára, és elkezdtem ellátni a kezét. Az üvegszilánkok kiszedése természetesen komoly fájdalmat okozott számára, de a gyógyszert továbbra is elutasította. Barátom először mögöttünk ácsorgott, azután leült Lady Berenice másik felére, és gyengéden átölelte. A lány kis idő múlva a vállába fúrta az arcát, és megint sírva fakadt. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor valamennyi szilánk az asztalon volt már, a kezét pedig vastag, puha kötés fedte. Megpróbált felállni, de erőtlenül visszahanyatlott.

Holmes felállt, és szótlanul a karjaira vette. Ahogy elindult vele fel a másodikra, még hallottam a lány elfúló hangját.

- Ígérje meg, hogy soha többé… Ne feledje.. ha még egyszer megpróbálja… bárhol és bármikor legyen is… ott leszek, hogy megakadályozzam!-

Azt az éjszakát ott töltöttem, a szalon kanapéján bóbiskolva. Barátom el sem mozdult unokahúga ágya mellől. Néhányszor megpróbáltam rávenni, hogy menjen a szobájába, és pihenjen, de még csak válaszra sem méltatta esdeklő szavaimat.

Reggelre azután legnagyobb megdöbbenésemre üresen találtam a betegszobát, s bár Sherlock Holmes eltűnésére könnyedén találhattam volna magyarázatot, a Lady hiánya megijesztett. Nem mertem elhagyni a házat, hiszen azt sem tudtam, együtt távoztak- e, és hogy hol kereshetném őket. Mivel a reggelihez túl ideges voltam, kávét ittam, és Holmes helyett most én kezdtem végeérhetetlen köröket róni tehetetlenségemben. Tíz órára csaknem eszemet vesztettem már az aggodalomtól, amikor egyszer csak meghallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, s barátom – a lépcsőfokokat kettesével szedve – felrohant az emeletre.

- Nyoma veszett!- kiáltotta.- Egyszerűen fogalmam sincs, hol keressem! Őrült nőszemély! Hogy lehetett erre képes a sérült kezével? Felöltözött, és kisurrant a szobából. Úgy, hogy észre sem vettem!-

- Most mit tegyünk?-

- Egyenlőre semmit. Meg kell várnunk, hogy hazajöjjön. Hogy tehette ezt? Na, megnézheti magát, mit kap tőlem!-

Pár percre eltűnt a szobájában, míg felfrissítette magát, és átöltözött. Alig tért vissza a szalonba, kopogás hallatszott, s kis sárgaréz tálcáján Mrs. Hudson egy vizitkártyát hozott.

- Mrs. Alisha Fergusson.- olvasta Holmes vontatott, elgondolkodó hangon.- Bocsássa be, kérem!.-

A hölgy, aki a szobába lépett, túl volt már élete legszebb évein, alacsony volt és testes, egykor valószínűleg ragyogóan szőke haja megfakult, kis szalma- sárga kontyba csavarva viselte a tarkóján. Nem volt sem túl elegáns, sem divatos megjelenésű, mégis tekintélyt és figyelmet parancsolt szigorú pillantásával, összeszorított ajkaival.

- Foglaljon helyet, asszonyom.- mondtam udvariasan.

- Köszönöm, hogy fogadott, Mr. Holmes. – felelte azonnal barátomhoz fordulva.- Nagy bajban vagyok, remélem, tud segíteni rajtam.-

- Kérem, nyugodjon meg, és mondja el, miről van szó!?-

- Én Lady Emily Holden ikertestvére vagyok. Talán hallottak róla, milyen rettenetes körülmények között hunyt el két héttel ezelőtt.-

- Igen, emlékszem.- mondtam.- Valóban rettenetes lehetett. Ha jól tudom, tűz ütött ki a házban, és nem sikerült kijutnia a szobájából.-

Vendégünk erőtlenül bólogatott, zsebkendőjével legyezgette magát, és repülősót szagolgatott. Míg összeszedte magát, hogy tovább beszélhessen, Holmes türelmetlenül az ablakhoz lépett, és kinézett.

- Én tíz esztendővel ezelőtt elhagytam ezt az országot, Mr. Holmes, férjem, Jonas Fergusson oldalán. Nagy tervekkel, szenvedéllyel teli ember volt. A fejébe vette, hogy az államokba kell költöznünk, mert ott nagy lehetőségek várnak ránk. Rövidesen mindenféle spekulációkba fogott… ha nem bánja, Mr. Holmes, nem szívesen részletezném ezt az időszakot… átkozott vasúttársaságok, aranybányák… folyamatos ígérgetések, félrevezetések… és az én Jonasom fele annyira sem volt talpraesett, mint amilyen jóhiszemű ember. Láthatja, uram, nincsenek túl jó állapotban az idegeim, és igazság szerint jövetelemnek ezekhez a dolgokhoz nincs is igazán közük, úgyhogy ha nem bánja, nem is folytatnám ezt a témát.

Az egyetlen lényeges dolog, hogy a tengernyi gond és küzdelem után ott temettem el az én Jonasomat a tenyérnyi kis birtok határán, amit végül a magunkénak  mondhattunk. New Yorkba költöztem, de ott sem volt maradásom. Elegem lett a nyomorúságból, abból a világból, amit sosem tudtam igazán a magaménak mondani. Hazatértem hát Angliába, és boldogan, hálásan fogadtam húgom meghívását, hogy lakjak náluk. Ennek immár három esztendeje. Alig egy hónappal a halála előtt testvérem megváltoztatta végrendeletét, és rám hagyott egy rendkívül értékes ékszer- gyűjteményt, amely nagyon régóta a családunk tulajdona, és amelyet én mindig nagyon szerettem volna megkapni.

- Önnek nem volt szülői öröksége?-

- Természetesen volt, de az is elúszott Amerikában. Emily a legjobb, legnemesebb szívű testvér volt mindig, és szeretett volna, ha nem is kárpótolni, de legalább boldoggá tenni azok után a borzalmak után, amiken keresztül mentem. Férjének, Lord Holdennek nem volt kifogása sem az ottlétem, sem pedig hitvese végakarata ellen. Végtelen kedvességgel és gyengédséggel viseltetett irányomban, de amíg a testvérem élt, bizonyos távolságot tartott tőlem. Azóta azonban minden rosszabb lett, elhalmoz a figyelmességeivel. Megpróbáltam finoman a  tudtára adni, hogy bár hálás vagyok a kedvességéért, eszem ágában sincs férfiként gondolni rá. Szinte már a nővérem helyébe képzelt, s ez számomra már nem csupán kellemetlen volt, fel is háborított. Már- már arra kellett gondolnom, szerencsétlen embernek megbomlott az elméje.-

- Na és a testvére?- kérdezte Holmes gonosz kis félmosollyal.

- Boldog volt a házasságuk, Mr. Holmes, bár nyilvánvalóan nem úgy éreztek már egymás iránt, mint valaha. De Emilyben hűséges, odaadó hitvesre talált, aki mellette állt mindig. Segítenie kell rajtam, uram ! Az ékszereknek nyomuk veszett, a tűz éjszakáján valaki kinyitotta a házban lévő széfet, és ellopott mindent, ami benne volt! Lord Holden azt mondja, ez ne aggasszon, hiszen az ő házában otthonom lesz mindig, de azok után, ahogy újabban velem viselkedik, azt hiszem, az egyetlen megoldás számomra az lenne, ha mielőbb elköltöznék onnan. Csakhogy ezt nem tehetem meg! Minden vagyonom az a kollekció! Kérem, Mr. Holmes, segítsen megtalálni!-

- Őszinte leszek, asszonyom, hetek teltek el azóta. Aki ellopta, valószínűleg azonnal túladott rajtuk, lehetséges, hogy szétszedték valamennyit. Sajnálom, de nem bíztathatom önt semmivel.-

- Csak próbálja meg, nagyon kérem! Tudom, ha valaki képes lehet a nyomukra bukkanni, az csakis ön lehet!-

- És miért nem merte ezt elmondani tegnap?

- Megrettentem… elbizonytalanodtam. Végül is hálával tartozom Lord Holdennek, hiszen évek óta az ő fedele alatt élek. Féltem, hogy elítél azért, amit teszek, és egyébként is azzal bíztatott, hogy ne törődjem a dologgal.-

- Miért gondolta meg magát?-

- Mert Lord Holden tegnap este feleségül kért. Számomra ez roppant kellemetlen, nevetségesnek tartom a mi korunkban, főleg, hogy tudom, leginkább a köztem és a nővérem közti hasonlóság miatt határozott így. Láthatják tehát, mennyire kilátástalan a helyzetem!-

- Legyen nyugodt, kérem! Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni!-

- Köszönöm, Mr. Holmes!-

- Jó volna, ha láthatnám a házat, lehetőleg olyankor, amikor Lord Holden nincs odahaza, hogy ne kelljen magyarázkodnia.-

- Sajnos, nem túl rendszeres ember. Talán holnap vagy holnapután délelőtt. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha értesítem önt, amikor hosszabb időre távozik.-

- Rendben van. Viszont látásra, Mrs. Fergusson!-

- Ég önökkel!-

Lassan felállt a kanapéról, és miközben bizonytalan léptekkel elhagyta a szobát, úgy szorongatta a kezében a kis fiolát a repülősóval, mintha egyedüli mentsvára lenne. Barátom láthatóan türelmetlenül várta, hogy kimenjen a szalonból végre. Egyetlen szót sem szólt, de minden idegszála megfeszült, mint a pattanásig feszített húr. Ahogy Mrs. Fergusson lépteinek nesze elhalt a folyosón, becsukta az ajtót.

- Mit gondol, hol lehet?-

- Tőlem kérdezi?! Őszintén szólva, fogalmam sincs, de hiszen ön sem fűzött hozzá túlzott reményeket. Azt hiszem, ez az eset túlontúl sekélyes az ön képességeihez képest, bár első hallásra kísértetiesen emlékeztet egy korábbi ügyére…

- Watson, maga most miről beszél? Én Lady Berenicere gondoltam. Vajon hol tud elrejtőzni egy sebesült ifjú hölgy egy idegen városban? Nem ismer senkit, nincs hová mennie. Viszont anyagi gondja sincsenek, és nagyon jól tudjuk, hogy Londonban pénzzel szinte mindent el lehet intézni. Főleg, ha az embernek van egy kis sütnivalója… Lady Berenice pedig…

- Hát, talpraesett lány, azt meg kell hagyni!

- A történtek után képesnek tartom bármire. Watson! Mondja, hogy csak játszani akar, megleckéztetni engem, amiért olyan gonoszul bántam vele! Nem tudnám elviselni, ha valami baja történne, miközben én itt ácsorgok, és tehetetlenül bámulok kifelé az ablakon!

- Ne várja tőlem, hogy megnyugtassam, barátom! Maga is tudja, hogy arra a fejmosásra igencsak rászolgált!