Miután magamra maradtam, az újságokba temetkeztem. Két óra múlva Mrs Hudson  boldogan újságolta, hogy a segítségével Miss Fenton elfogyasztott egy tányér levest, azután újból elaludt. Házvezetőnőnk szerint – akit vendégünk szintén azonnal levett a lábáról – már egyáltalán nem tűnt olyan kétségbeesettnek. Valamivel később magam is felmentem hozzá, s mindent a legnagyobb rendben találtam.

Csaknem dél volt már, amikor barátom láthatóan fáradtan, de kitűnő hangulatban hazaérkezett. Elégedetten dörzsölgette a tenyerét, mintha máris csatát nyert volna. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, de tisztában voltam vele, úgysem szól egy árva szót sem, amíg a kedve úgy nem hozza.

Délután megint együtt látogattunk fel betegemhez, aki a javulás jeléül újra evett egy keveset,és mivel fájdalmai csillapodtak, angyali mosolyával ajándékozott meg minket. Bár még mindig nem emlékezett semmire, valóban sokkal nyugodtabbnak tűnt. Ennek ellenére láttam barátomon, hogy nem szívesen hagyja magára. Mielőtt elindultunk éjszakai sétánkra, még benézett a betegszobába.

Szokásától eltérően nem hívatott kocsit. Ahogy kiléptünk az ajtón, nyugtalanul körülnézett, azután a fejét leszegve, komor hallgatásba burkolózva, gyalog vágott neki útjának. Egyre gyorsabban lépkedett, mintha meg is feledkezett volna rólam, csak a célt látta, mely lelki szemei előtt lebegett.

Rohanásunk úgy fél óráig tarthatott, közben többször is az járt a fejemben, ha szem elől tévesztem, bizony, menthetetlenül eltévedek. Jó néhány alkalommal társa voltam már hasonló kiruccanásai alkalmával, most azonban olyan elhagyatott sikátorokon vezetett keresztül, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam. Ugyancsak meglepett hát, amikor végül egy széles, jól megvilágított utcára érve elegáns villák közt találtuk magunkat. Újfent megdöbbentett barátom csodálatos tájékozódási képessége, bár tisztában voltam vele, memóriája London legaprólékosabb térképét rejti.

A ház, amelyet kerestünk, közvetlenül a bal oldalunkon állt, Holmes először kutató pillantásával mérte fel, csak azután kerülte meg. Riadtan néztem körül a néptelen utcán, ő azonban várakozásommal ellentétben egy kulcsot vett elő, s nesztelenül belépett az ajtón.

Odabenn, ha lehet, még a kintinél is mélységesebb csend és szinte tökéletes sötétség fogadott bennünket. A tágas, elegánsan berendezett helyiségek elhagyatottan ásítoztak, s én sokadszor úgy éreztem, hívatlan látogatásunkkal megzavartuk azok nyugalmát, akik valaha itt éltek. Csak az isten a megmondhatója, miféle veszedelmeket zúdítunk tulajdon fejünkre.

Holmes végigsietett a házat kettészelő folyosón, s számomra ismeretlen okokból be- bekukkantott egyik- másik helyiségbe. Mire végzett, csaknem ugyanott találtuk magunkat, mint amikor elindultunk. Ekkor különös dolog történt. Vagyis több, szinte egyszerre. Hangos csattanást hallottam, s ahogy megfordultam, Holmest nem láttam sehol. Ijedten kezdtem szólongatni, de abban a pillanatban valaki hatalmas ütést mért rám, s eszméletlenül csuklottam össze.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire végre magamhoz tértem. Azt hiszem, nem sok választott el attól, hogy a sötétség végleg magába zárjon. Fejem és kicsavarodott karjaim pokolian fájtak, így szerencsére meg sem próbáltam megmozdulni. Egy magas széken álltam a falhoz támasztva… tudatosult bennem, ahogy jobban feleszméltem. Összekötözött csuklóimat, vállaimat, és a nyakamat vastag kötelek hurkolták át, s a szobában valamilyen fojtó, szúrós szag terjengett. Ahogy óvatosan felpillantottam, azt láttam, hogy a fejem felett, tőlem három- négy lábnyi távolságban jókora gyertya ég, fölötte húzódott a kötél egyik vége. Az átható bűz onnan származott.

- Nocsak, magához tért végre?!- recsegte egy mogorva hang, s a halovány fényben a Holmesnál látott férfi komor ábrázatát pillantottam meg. Velem szemben, a szoba túlsó falánál lévő kereveten ült kényelmesen elterpeszkedve, mintha egy különösen izgalmas színielőadást készülne végignézni. Bal oldalamról ijedt kis sikoltást hallottam, s ahogy odanéztem, döbbenten pillantottam meg a Baker Streeten hagyott ifjú hölgyet, hozzám hasonlóan kikötözve.

- Uram Isten!- kiáltottam.- Maga hogy kerül ide? Megőrült, ember?! A kisasszony mit vétett magának, legalább őt engedje elmenni!-

- A kisasszony végignézett valamit, amit nem kellett volna látnia. Bravúros szökése után pedig volt olyan meggondolatlan, hogy visszajöjjön ide.- közölte hideg, tárgyilagos hangon. Azután felállt, és a kerevet mellet lévő ajtóhoz lépett.- A barátja miatt nem aggódik?- jókorát belerúgott, mire az ajtó sarkig tárult.

Iszonyatos látvány tárult a szemeim elé. Holmes a földön feküdt, tagjai természetellenes pózba csavarodva, kezeit, lábait erős kötelek szorították gúzsba, amelyet azután a nyakán hurkoltak át.

- Nem tetézem azzal a kínjaikat, hogy az ő halálát is végig kelljen nézniük.- mondta a férfi, és visszazárta az ajtót.- Habár az ő esetében az egész sokkal tovább fog tartani. Csupán én leszek olyan szerencsés, hogy mindhármuk haláltusájában gyönyörködhetem.-

Elém lépett, és egy futó mosoly után, ami tőle inkább vicsorgásnak hatott, kirúgta alólam a széket. Kétségbeesett ordítás hagyta el az ajkaimat, amiről nehéz volt elhinnem, hogy tőlem származik. Egy rémítő pillanatig azt hittem, ez már a vég, de a kötél, amelynek a vége odafenn egyre jobban elégett, a vállaimnál fogva visszarántott, így a nyakamon levő megfeszült ugyan, de nem szorult meg. Szerencsétlen sorstársam újabb sikolyából és a csörömpölésből arra következtettem, támadónk vele is hasonlóan cselekedett.

- Két percük van még, mielőtt a kötél átég!- közölte, azzal visszatelepedett előbbi helyére.

Csupán annyi világosság volt a szobában, amennyit a két gyertya fénye adott, mégis láttam ördögi vigyorát , s a szemeiben a mohó várakozást.

Kétségbeesetten törtem a fejem, mit tehetnék. Homlokomon jeges verejték ütött ki és végigcsorgott az arcomon. Reszketve oldalra fordítottam a fejem A mellettem függő szerencsétlen lánynak patakokban folytak a könnyei, s még a lélegzetét is visszafojtotta félelmében.

Egy örökkévalóságnak tűnő perc múltán mozgolódás hallatszott a szemközti szobából, azután hörgés, és ahogy barátom fuldokolva levegő után kapkod.

- Várjon a sorára, Mr. Holmes!- kiáltotta Samuel Hart dühösen, de továbbra is bennünket figyelt.

 Hogy megpróbáljam kizárni tudatomból az elém tolakodó borzalmas képeket, lehunytam a szemem. Szinte már kívántam a pillanatot, amikor a kötél átég, s a párja szorosan a nyakamra feszül, kiszorítva a tüdőmből a levegőt mindörökre. Belegondolni, hogy mellettem az az elbűvölő teremtés, távolabb pedig a legnagyszerűbb barát magatehetetlenül vergődik, és én egyikükön sem tudok segíteni, a halál közeledténél is rettenetesebb volt.

A következő pillanatban meglepő dolog történt. Ajtó csapódását hallottam, s amikor kinyitottam a szemeimet, Holmes éppen lekapta a falról az ott díszelgő kardokat, és felénk lendítette őket. Imám meghallgatásra talált, olyan élesek voltak, mint a borotva, így engedelmesen a földre rogytunk. Samuel Hart annyira megdöbbent ettől a váratlan fordulattól, hogy hirtelen mozdulni sem tudott. Azután előrántotta pisztolyát, de használni már nem volt ideje, mivel barátom ökle állon találta. Eszméletlenül csuklott össze.

Sherlock Holmes ekkor unokahúgához lépett, gyengéd, mégis határozott mozdulatokkal lefejtette róla a köteleket, majd megfordult, és hozzám sietett .Alig guggolt le, hogy a csuklóimon a köteleket kioldja, sötét árnyék vetült rá, s épp csak leterített támadónk tűnt fel mögötte, tőrrel a kezében. Barátom ijedt pillantásomat látva villámgyorsan megpördült. Abban a pillanatban lövés dörrent, és Samuel Hart, mintha csak most fogta volna fel, hogy elszalasztotta minden esélyét, értetlen arccal a lábaink elé hanyatlott.

Lady Berenice közelebb lépett hozzánk, apró, remegő kezeiben ott volt a pisztoly, amit támadónk ejtett el, és a halovány fény ellenére is jól láttam szemeiben az undort és a rémületet.

Betegünk állapotára és valamennyiünk kimerültségére való tekintettel aznap éjjel már nem beszéltünk többet az ügyről. Ezt kivételesen én se nagyon bántam, hiszen igazán ránk fért a pihenés. Ami engem illet, nyugodtan és mélyen aludtam, de nagyon korán felébredtem, és az ágy szinte kivetett magából. A Baker Street lakói még az igazak álmát aludták, így kértem Mrs. Hudsontól egy csésze kávét, és letelepedtem vele a szalonban.

Ifjú hölgyünk ébredt előbb. Ahogy belépett az ajtón bő, talpig érő, csupa fodor köntösében, kibontott, aranyló hajzuhatagával, földöntúli jelenés volt. Odasiettem hozzá, hogy a kanapéhoz segítsem, de szelíden elutasított.

- Köszönöm, jól vagyok, doktor úr! Higgye el, őszintén sajnálom, hogy becsaptam, de attól tartottam, ha bácsikám megtudja, ki vagyok, nem fog megtűrni a házában.-

- Megtudta, s éppen ezért tartotta itt magát.-

- Különös. Amikor szüleim néhány hónappal ezelőtt arra kérték, kísérje figyelemmel sorsom alakulását, még csak válaszra sem méltatta őket. Habár én nem is számítottam másra, hiszen jóformán idegenek voltunk a számára.-

- Most azonban már ismeri önt.-

- Így van. Ennek ellenére kétlem, hogy csodás gyógyulásom után egyetlen percig is megtűrne maga mellett.-

- Pedig én ragaszkodom hozzá, hogy maradjon!- hallottuk barátom hangját a szobája felől.

Elegánsan felöltözve állt az ajtajában. Úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki. Szokásos fekete bársony öltözékét viselte. A tegnap éjszakai kalandunkra csupán a nyitott gallérja mögötti széles vörös sáv emlékeztetett. Mosolyogva lépett közénk, és elfoglalta megszokott helyét a reggeliző asztal mellett.

Szinte azonnal le is csapott egy pirítósra, és jó étvággyal enni kezdett. A történetre tehát várnom kellett még, a látvány azonban mindenért kárpótolt. Társaim vidáman csevegtek egymással mindenféle semmiségről, az időjárástól kezdve az angol divaton át a közlekedésig, a zenéig. Szavaikat időnként Lady Berenice gyöngyöző kacagása törte meg, amely úgy hatott barátom komor, zárkózott lelkére, mint amikor a fagyos tél kellős közepén egyszer csak beköszönt a kikelet.

Néha én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, többnyire azonban csak figyeltem őket. Hányszor elképzeltem már valami hasonlót azóta, hogy elhagytam ezt a mogorva legénylakást! Hányszor kívántam, bárcsak őmellette is lenne valaki…

Azután a reggeli, ha nagy sokára is, mégiscsak véget ért. Barátom udvariasan megkérdezte unokahúgát, nem zavarná- e a dohányfüst. A hölgy angyalian mosolyogva azt felelte, természetesen nem, de azért kinyitotta az ablakokat. Holmes a kanapé sarkába telepedett, a kisasszony mellette foglalt helyet, én pedig közelebb húztam egy széket az asztaltól. Várakozástól feszülő arcunk nevetésre ingerelte barátomat, de végre beszélni kezdett.

- Ahogy azt önnek már elmondtam, Watson, Mr. Samuel Hart egy régi, jó hírű kereskedő család utolsó sarja. Miután velük egyidős hagyomány, hogy csupán maguk közül házasodtak, generációk óta többnyire valamilyen testi vagy szellemi fogyatékossággal születtek gyermekeik, s nagy részük a felnőtt kort sem érte meg. Éppen ezért, mire Mr. Samuel Hart nagykorúvá vált, a hajdani gazdagságból csupán a hírnév maradt fenn, s az azelőtt oly hűséges barátok sorra elfordultak tőle.

Volt azonban egy kivétel, egy teljesen egészséges fivér, akinek nem csak az adatott meg, hogy a családi átok elkerülte, saját erejéből nagy vagyonra tett szert, s ezzel valamennyi közül Mr. Samuel Hart leggyűlöltebb ellenségévé lépett elő. Kisebbrendűségi érzéseit ráadásul még lekezelő viselkedésével is tetézte, gyakran öccse szegénységét, betegségét becsmérelve. Vajon miért ezt a visszataszító és kíméletlen módszert választotta az elnyomott fivér a bosszúhadjáratához? Vajon az vezérelhette, hogy végignézhette áldozata végtelenségig nyújtott és fokozott szenvedéseit? Ezt már sosem fogjuk megtudni, mindenesetre megkönnyítette a helyzetét a két ház, amelyet valóságos alagútrendszer köt össze, és elvezet a Temzéhez, illetve a város távolabbi pontjaihoz…

- A tisztes kereskedő ősök!-

- Ahogy mondja! Egyetlen barát maradt végül Mr. Samuel Hart mellett, a szerencsétlen sorsú Mr. Johnson. Nem tudhatjuk, miért kellett neki is így végeznie, mi fordíthatta kettejüket egymás ellen. Mr. Johnson nem sokkal a halála előtt elköltözni készült, ezt Mr. Hart árulásnak tekinthette, de talán okkal. Mr. Johnson veszélyben érezhette magát mellette…

Lady Berenice Fenton ekkor felállt a helyérő, és háttal nekünk odaállt az ablakhoz.

- Azt hiszem, én is magyarázattal tartozom önöknek. Úgy egy éve lehetett, amikor megérett bennem az elhatározás, amely Londonba, szüleim szülővárosába űzött. Furcsának tűnhet ez az önök szemében, de képtelen voltam tovább az aranykalitkában maradni, ahol felnőtté válva egyetlen életcélom maradt csupán: hogy férjhez menjek valamely méltán híres és vagyonos nemes úrhoz, és bőségesen gondoskodjam a család fennmaradásáról. Engem azonban ez az életcél valahogy nem vonzott. Már csak azért sem, mert egyik kérőmben sem sikerült felfedeznem semmi vonzót vagy rendkívülit, amiért megérte volna feladni szabadságomat, önállóságomat, és természetesen egész egyéniségemet.

Mindig úgy gondoltam, akinek egyszer majdan a kezemet nyújtom, az a férfi egy egészen rendkívüli ember lesz, akiért gondolkodás nélkül bármikor feláldoznám az életemet is, és akitől bármilyen körülmények közt elvárhatnám ugyanezt. Semmi sem tántoríthatott el az elképzelésemtől, hiszen azzal önmagamat tagadtam volna meg. Szerencsére arra egyáltalán nem volt szükségem, hogy a pénzéért menjek hozzá valakihez. Mivel azonban családom sürgetése egyre kellemetlenebbé vált, úgy határoztam, haladéktalanul Londonba költözöm. A külvilág számára azzal a céllal, hogy megfelelő férjet találjak magamnak, valójában pedig azért, hogy mindenki békén hagyjon végre.

Utazásom terve sajnos újabb problémákat vetett fel, anyám ugyanis hallani sem akart arról, hogy egyedül keljek útra. Apám valamivel jobban megbízott bennem, de ő is aggódott, és anyám sem hagyta nyugton. Azt hiszem, akkor keletkezett az a levél, amelynek az volt a célja, hogy önt jelöljék ki gyámomul, bácsikám. Én a magam részéről nem hibáztatom, amiért nem válaszolt, hiszen engem is felháborított a tudat, hogy egy olyan ember nyakába akarnak varrni, aki azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Az egy kicsit rosszul esett, hogy még csak megismerni sem kíván, de gyorsan túltettem magam a dolgon. Minthogy más választásuk nem volt, szüleim végül beleegyeztek terveimbe. Természetesen nem ment ilyen simán, hetekig tartott, míg meggyőztem őket, és némiképp eloszlattam félelmeiket, amelyek sajnos nem voltak alaptalanok. Nem számíthattam rá, hogy az a gyönyörű ház, amelybe azonnal beleszerettem, milyen rémséges titkok tudója…

Nem akartam nagy személyzetet magam körül, így csak hárman voltak mellettem. Nagyon boldog voltam. Honnan is sejthettem volna, milyen rövid életű lesz a hőn áhított boldogság?! Végre egyedül voltam… senki sem szabhatta meg, mikor mit csináljak… Tudom, ez nem tisztességes a családommal szemben, de addigra nagyon is terhessé vált már számomra eltúlzott gondoskodásuk.

Élveztem a csendet, egyedüli társaságot a könyveim jelentették, és ha kedvem úgy hozta, egész éjjel ébren maradtam, senki sem szidott meg érte, senki sem figyelmeztetett, hogy másnap fáradt és csúnya lesz a bőröm. Csak ültem, olvastam, és hallgattam a régi ház apró neszeit.

Az egyik éjjel azonban furcsa neszekre lettem figyelmes. A kíváncsiságom győzött az óvatosság felett, s mire tudatosult bennem, hogy mit teszek, már valami sötét folyosón bolyongtam, lámpával a kezemben, szinte azt sem tudtam, hogy kerültem oda. Csak a hangokra figyeltem, és egyre követtem őket. Szerencsés voltam, hogy nem tévedtem el. Hamarosan a szemközti házban találtam magam, bár akkor erről még fogalmam sem volt. Az egyetlen helyiség, ami megtörte a sötét, kopár folyosó egyhangúságát, egy kis raktárféleség volt. A földön egy férfi feküdt megkötözve, éppen úgy, ahogyan ön tegnap éjjel, bácsikám. Csakhogy az az ember már nem élt. A nyakán, kezein, lábain borzalmas sebek éktelenkedtek, ahol a kötelei mélyen a húsába vágódtak. Sosem fogom elfelejteni azt az eltorzult, iszonyatos arcot. Felette egy másik férfi állt, és elégedetten mosolygott. Mr. Hart volt az. Annyira megrémültem, hogy elejtettem a lámpát. Ő kirontott a raktárból, így elvágta az utamat vissza a folyosóra. Nem volt más választásom, rohantam a másik irányba, fel a házba, egyenesen az emeletre. Végig a nyomomban volt, nem is értem, hogy- hogy nem kapott el. Azt hiszem, játszott velem, hiszen tudta, hogy nincs hová menekülnöm.

Az ajtón aprócska retesz volt, tudtam, hogy nem fog sokáig kitartani. Nem tehettem mást, kiugrottam az ablakon. Ha nem vagyok olyan iszonyatosan megrémülve, nem tettem volna meg… és már egészen biztosan nem élnék. Az ablak alatt szobrok, fák, bokrok sorakoztak. Halálra zúzhattam volna magam. De azok a sérülések, amiket végülis szereztem, nem érhetnek fel azzal a borzalommal, ami akkor történhetett volna, ha ott maradok…

- Nagyon bátran viselkedett, kisasszony, és jól tette, hogy idejött.-

- Csak azért tettem ezt, dr. Watson, mert nem volt más választásom. Azért találtam ki az emlékezetvesztést, mert attól tartottam, ha megtudják, ki vagyok, el kell mennem innen. De egy percig sem hazudtam a fájdalmat, és a kétségbeesést, hiszen csak miután már biztonságban voltam, akkor tudatosult bennem, mekkora veszélyben forogtam.-

Most Holmes kelt fel a helyéről, odalépett a lányhoz, elismerő, büszke pillantása végigsimogatta Lady Berenice légies alakját, arcának finom ívét, azután gyengéden a vállára tette a kezét.

- Mostmár vége van.-

Lady Berenice megfordult, és hálásan barátomra mosolygott. Egy pillanatig azt hittem, mindenről megfeledkezve egymás karjaiba omlanak, de miután rajongó pillantást váltottak egymással, mindketten visszatértek előbbi helyükre.

- Másnap Mr. Samuel Hart eljött hozzám, és megbízott a hetek óta eltűnt barátja felkutatásával. Valójában arra volt kíváncsi, ön a házban tartózkodik- e. Amikor tegnapelőtt éjjel ellátogattam az otthonába, felfedeztem az átjárót a két ház között. Tegnap éjjel azzal a szándékkal tértem vissza, hogy lépre csaljam, de nem számoltam hihetetlen testi erejével, melyet őrültsége kölcsönzött számára.-

- Igaz is! Hogyan tudott kiszabadulni abból a szörnyű hurokból? Ha nem sikerül, mindhárman odavesztünk volna!-

- A jóga, drága barátom! A jóga, és a különleges hajlékonyság! Magának egyáltalán nem ajánlanám, hogy megpróbálja! Csak nagyon kevesen képesek tökéletesen ellazulni hasonlóan szorult helyzetben. De sikerült! Én mégis Lady Berenicenek tartozom hálával az életemért, igaz, valójában meg akartam szidni, amiért utánunk merészkedett. Mondja, drága barátom, ha megkérem, csinálna nekem egy kötést a sebemre? Ez az átkozott gallér folyton kidörzsöli.

- Elmegy itthonról? Miért nem pihen még inkább?-

- Eszemben sincs, barátom, és maga sem fog! Nem látja, milyen ragyogó idő van odakinn? Az ilyet az isten is sétára teremtette. Kedvesem! Ha jól tudom, valamennyi holmija megérkezett már. Volna kedve velünk tartani?-

- Boldogan!- felelte a hölgy, és kislányos örömmel felszaladt az emeletre.

Bekötöztem Holmes nyakán a kötél okozta sebet, azután , míg ő megigazította a gallérját és a nyakkendőjét, magam is készülődni kezdtem. Sehogyan sem tudtam napirendre térni a dolgok ilyetén alakulása felett, s ez biztosan meglátszott az arcomon is, mert Holmes egyszer csak megint nevetni kezdett.

-         Ne aggódjon!- mondta.- Nem maga az egyetlen, aki nem érti!