Ragyogóan szép tavaszi napra virradtunk. Miután megreggeliztem, székemet az ablak elé húztam, és figyelmemet megpróbáltam megosztani az újság, és a kinti verőfényes napsütés közt. A természet kivételes kegye nem csak engem bűvölt el, az utcán szokatlanul nagy volt a forgalom.

   BaBarátomat azonban nem érdekelte sem a csodálatos időváltozás, sem az odalent nyüzsgő emberáradat, ahogy azon a napon semmi más sem. Az asztalok és a szőnyegek terítve voltak kottákkal, jegyzetekkel, a szoba túlsó vége felől valami bűzös gőzök szálltak, míg ő maga - mindezekkel mit sem törődve - a kanapén feküdt, és pipázott. Nem tanulmányozhattam az arcát túl sokáig, hiszen nem akartam magamra vonni a haragját, mivel azonban már jól ismertem, néhány másodperc is elegendő volt, hogy tudjam, mélyponton van... vagy nagyon közel hozzá. Arcvonásai rezzenetlenek voltak, pillantása valahová a távolba révedt, ahol senki emberfia nem érhette utol.

    Felálltam, és készülődni kezdtem. Látványos mozdulatokkal felvettem kabátomat, kalapomat és pálcámat, azután megint az ablakhoz léptem

    -Ezt nézze meg, Holmes! Milyen ragyogó idő, és mennyi ember! Ilyenkor vétek a házban maradni.

-Menjen csak, barátom!- szűrte a szavakat a fogai közül anélkül, hogy egyetlen porcikáját is megmozdította volna. - Én itt maradok

- Hát, pedig én azt hiszem, magának is jót tenne, nem lehet olyan vak, hogy…

Figyelmemet hirtelen az utca egy különös jelenete kötötte le, szenvedélyesen gesztikuláló kezeim megálltak a levegőben a döbbenettől. Barátom meglepetten kivette a pipát a szájából, és kissé felemelkedett fektében

        -Mi történt, Watson?

Képtelen voltam válaszolni.

        A járókelők tömegében megpillantottam egy elegáns nőt. Divatos ruhája valamikor fehér lehetett, most azonban sár- és fűfoltok, szakadások tarkították, mézszínű, dús fürtjei kiszabadultak kontyából. De a legmegdöbbentőbb mégis a vér volt, amely vörösre festette apró kezeit, és nemes, finom vonású arcát. Még ebben az állapotban is kitűnt páratlan szépsége, ahogy végigtámolygott a riadt arcú emberek sorfala között. Amilyen gyengének látszott, az is képtelenségnek tűnt, hogy egyáltalán lépni képes. Bénultságom csak akkor szűnt meg, amikor átvánszorgott az úttesten, és a kapunk felé fordult. Fogalmam sem volt, Holmes mikor hagyta el a helyét, nem láttam felkelni, és az ablakhoz lépni. De tény, hogy mire végre mozdulni tudtam, és az ajtóhoz ugrottam, ő már a lépcsőn rohant lefelé. Sebesült lábamhoz képest én is kitettem magamért, őt azonban nem lehetett felülmúlni sem fürgeségben, sem erőnlétben, ha egyszer arra volt szüksége. Csakhamar szembe találtam magam vele, karjaiban hozta felfelé a törékeny, alélt testet, s indulatosan intett a fejével, hogy álljak félre az útjából. a szalonba vitte, és a kanapéra fektette a lányt, azután magához vette a pipáját, és kiment, amíg megvizsgálom. Mikor visszatért, arca türelmetlenségről, bosszúságról árulkodott.

        - Nos, Watson... mi történt a hölggyel? Feltételezem, leütötték, és kirabolták. Magához tért? Megmondta a nevét?

        - Nem, nem tért magához. Ami a sérüléseit illeti, talán igaza van. De vajon mit kereshetett az utcán gyalogosan, egyedül.

        - Azt hiszem, a kérdéseinkkel várnunk kell, barátom, amíg a védencünk újra eszméletére tér. Bosszantó, hogy semmiféle személyes irat sincs nála. Jöjjön, hagyjuk most pihenni.

       - Itt nem maradhat.

       - Természetesen nem, de az elszállításával egyenlőre várnunk kell.

       - Félreértett. Úgy gondoltam, ebben a szobában nem maradhat, cigarettafüstben,a bűzölgő lombikjai között... A második emeleti szobák üresek, amióta elköltöztem. Megkérem Mrs Hudsont, engedje át az egyiket betegszobának. A kisasszonynak ugyanis agyrázkódása van

      -Azt már nem!- a hangja csak úgy csattant.- Watson, maga megőrült! Nem maradhat ebben a házban! Szó sem lehet róla

       -Ne gyerekeskedjék, barátom! Amíg nem tér magához, nem vihetjük innen sehová. Azután majd meglátjuk, de nem fogom a betegem állapotát súlyosbítani a maga szeszélyei miatt. Néhány óra múlva visszajövök. Ha szüksége lenne rám, a rendelőmben leszek.

        Felkészültem egy újabb dührohamra barátomtól, aki csak nagy nehézségek árán tudta leküzdeni ellenszenvét a nőkkel szemben. Most azonban úgy látszott, belátta, hogy semmit sem tehet.

        A délelőttöt a betegeimmel töltöttem, de egy pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből a szépséges ismeretlen hölgy képét, aki ilyen titokzatos és ijesztő körülmények közt robbant be az életünkbe. Minthogy nem kaptam üzenetet, megebédeltem, és csak négy óra tájban tértem vissza a Baker Streetre.

        Mikor beléptem, a házban halotti csend fogadott, s ahogy ezt végiggondoltam, beleborzongtam. Izgatottan siettem fel a lépcsőn. A szalonból visszafogott beszélgetés hangjai szűrődtek ki, csendesen nyitottam be. Nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Barátommal szemben egy magas, elegáns úriember ült, szobormerev tartással és vonásokkal. Mikor meglátott, Holmes felpattant karosszékéből, kezet rázott vendégével, és udvariasan az ajtóhoz kísérte. Pár másodpercig mozdulatlan maradt, majd miután a lenti zajokból arra következtetett, hogy a férfi távozott, mosolyogva felém fordult.

        Arcán olyan boldogság ragyogott, hogy aki nem ismerte, azt hihette volna, valami örömteli hír érkezett vagy egy csomó pénzhez jutott, én azonban tudtam, nála ez csak egyet jelenthet

       - Munkát kapott?- kérdeztem, miközben a fogasra tettem kabátomat, kalapomat

       - Szokatlan magától ez az éleslátás, Watson.- felelte ilyenkor szokásos, csípkelődő stílusában. Eszemben sem volt megsértődni. Sokkal jobban ismertem őt már ennél. Letelepedtem megszokott helyemre a kandalló mellé, és szivarra gyújtottam

       - Gratulálok, de ha nem sértem meg vele, most inkább betegünk felől érdeklődnék. Mivel nem üzent értem, gondolom, azóta már megtudta, kicsoda a hölgy, a rokonai érte küldettek, maga pedig hagyta is elvinni, kifejezett óhajom ellenére.

        - Csak nyugalom, barátom! A védence az ön régi szobájában van, ahogy kívánta. De mondja csak, hallotta már azt a kifejezést, hogy "spanyol hinta?

        A döbbenettől megint lemerevedett minden tagom, sőt, kis híján a szivaromat is elejtettem

       - Úgy látom, hallott. Nos, ez az elmés, bár kétségkívül visszataszító eszköz játssza a főszerepet legújabb kis nyomozásunkban.

       - El kell mondania mindent!

       - Meg is fogom tenni, drága barátom, miután megnéztük, minden rendben van- e a betegével... és ha nem túl nagy kérés, szeretném, ha néhány napig most csakis vele foglalkozna.

       Elképedt arcomat látva Holmes olyan harsányan kacagni kezdett - abból az igazán örömteli és gondtalan fajtából, amilyet csak nagy ritkán volt alkalmam hallani tőle

       - Eddig azt hittem, mielőbb kinn akarja tudni a házból.- morogtam, s abban a percben közel álltam hozzá, hogy csakugyan megsértődjek. Holmes, még mindig nevetve, elvetette magát a kanapé sarkában, és felém nyújtotta a kezét. Nyitott tenyerén finom mívű aranygyűrű feküdt. Olyan apró, és törékeny volt, el sem tudtam képzelni, mi tartja meg benne körben a parányi, áttetszően ragyogó köveket. Attól tartottam, elillan vagy elporlad, amint hozzáérek. Amikor elvettem, szinte eltűnt az ujjaim között. Az egyik felén, amit eddig nem láthattam, egy nagyobb kő is helyet kapott, amely sápadt halvány. Rózsaszínben verte vissza a fényt.

       - Holmes!- kiáltottam döbbenten.

       - Igen, barátom, bájos vendégünk bizony gazdagabb, mint az először gondoltuk. Kérem, nézze meg a vésetet az ékszer belső oldalán! Valami tényleg volt beleírva, de olyan apró betűkkel, amelyek szinte folyamatos vonalat képeztek, hiába forgattam, és erőltettem a szememet, nem sikerült kivennem belőle semmit. Holmes várt egy percig, azután felpattant, és türelmetlenül a kezembe nyomta nagyítóját,

       - Lady Berenice Fenton.- olvastam.- Nahát!

       - Nahát?! Ennél azért többre számítottam magától! Ez egy nagyon régi, hírneves család, mellesleg pedig... most kapaszkodjon meg... a rokonaim.

       - A rokonai?

       - Ezt nem gondolta volna, ugye? Elég távolról ugyan, de mégiscsak a rokonaim. Nagyon régen nem hallottam felőlük. Valamikor az első gyermekük születése idején, lehet ennek úgy harminc éve. Svájcba költöztek, ha az emlékezetem nem csal, valamelyikük betegsége miatt. Azóta sem vágytak vissza Anglia földjére, s a család időközben ugyancsak megszaporodott. Értesüléseim szerint nyolc gyermekük van. Karácsony előtt kaptam tőlük egy levelet, amelyben arról értesítenek, hogy Lady Berenice, legidősebb leány- gyermekük, Londonban kíván letelepedni, s minthogy meglehetősen különc teremtés, örülnének, ha az én felügyeletem alatt tudhatnák.

       - Na és miben nyilvánul meg a hölgy különcsége?

       - Például abban, hogy huszonöt esztendős korára sem találtak a szülei olyan kérőre, akivel a kisasszony elégedett lett volna. Azt hiszem, ezért is egyeztek bele londoni utazásába.

       - És ön mit válaszolt nekik?

       - Semmit! Teljesen felháborított a dolog. Most azonban úgy tűnik, a félelmük nem volt teljesen alaptalan. Jöjjön!

      Barátom újfent hanyag eleganciával tett tanúbizonyságot végtelen energiáiról, hosszú lábaival egy- két lépéssel az ajtónál termett, s fürgén elindult felfelé a lépcsőn. Határtalan hálát éreztem - akár az új ügyfél volt az oka, akár szépséges vendégünk -, amiért kibillentette végre valami a rátelepedő letargiából, ami roppant veszélyes volt a számára. Követtem barátomat a félhomályos második emeleti folyosóra. Egykori szobámban még sötétebb volt, alig tudtam kivenni az ágyban fekvő leány vonásait. Ennek azonban nem csak a sötétség volt az oka, hanem a kötések és borogatások is, amelyek a fél arcát eltakarták. Szerencsére magánál volt. Holmes az ágy mellett ült, hosszú ujjai közé zárva az egyik törékeny kis kezet. Ahhoz képest, amilyen szenvedéllyel utasította el magától a "nagybácsi" szerepet, határtalan gyengédséggel fordult most a magatehetetlen nőhöz.

        - Nyugodjon meg, kérem! Biztonságban van.- hangja szinte suttogóvá szelidült.- El tudná mondani, mi történt magával?

        -Nem. Azt reméltem, majd ön elmondja. Nem emlékszem... még arra sem, hogy ki vagyok? Hol vagyok?

         -Ne izgassa fel magát, kérem! Itt jó helyen van, nem bánthatja senki.

         -A nevem... mi a nevem?

         -Lady Berenice Fenton.

         -Micsoda?

         -Jobb, ha most hagyjuk pihenni, kisasszony. Majd később mindent megbeszélünk, és az            emlékei is visszatérnek. Később.

         -Kérem, ne menjen el! Ne hagyjon magamra.

         A kétségbeesett kérés barátomnak szólt. Az apró, rebbenő ujjak úgy kapaszkodtak belé, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Valami egészen furcsát, szokatlant láttam akkor Holmes arcán. Ahogy rám nézett, a tanácstalanság mellett eluralkodott rajta a meghatottság, és a hála is. Talán soha senkinek nem volt még ennyire nagy szüksége rá.

        Órákig vártam őt a szalonban, de nem jött. Amikor eluntam a várakozást, hazamentem, és csak másnap délelőtt tértem vissza. Tudtam, hogy tulajdonképpen még korai lenne, de azért nagyon reménykedtem betegem állapotának javulásában.

        A reggeli a szalonban várakozott, Holmes azonban nem volt sem ott, sem a szobájában. Vetetlen ágya arról árulkodott, hogy éjszakáját most is titokzatos útjainak egyikén töltötte. Gondoltam, amíg rá várok, felmegyek és megnézem hölgyünket. A szobába lépve még nagyobb meglepetés ért, mint délután. Holmes ugyanott ült, ahol hagytam, törökülésbe merevedve, békésen szendergett. Belegondolva, hogy talán egész éjjel meg sem mozdult, még nézni is fájt. Ahogy megérintettem a vállát, szemei felpattantak. Megvárta, míg megvizsgálom védencét, és kicserélem homlokán a borogatást, azután visszajött velem a szalonba. Töltött magának egy csésze kávét, rágyújtott, azután kimondatlan kérdéseimre beszélni kezdett.

        -Ne aggódjon, Watson, nem ültem ott egész éjjel, de azt jól gondolja, hogy egyáltalán nem aludtam. Elég alaposan kiismert már engem, s ez néha roppant bosszantó tud lenni.

        Szerettem volna azt mondani, éppen most kezdem egészen új oldaláról megismerni, de azután jobbnak láttam, ha ezt nem említem.

        -Elmondja, hol járt?

        -Természetesen, hiszen az egész történettel adósa vagyok még. Tehát lássuk! Az az úr, aki tegnap felkeresett engem, Mr Samuel Hart, egy nagy múltra visszatekintő család utolsó sarja. Talán emlékszik rá, tavaly sokat foglalkoztak vele az újságok, amikor eltűnt a fívére?

        -Hát persze, ezért volt olyan ismerős a spanyol hinta kifejezés. Azt a férfit gyilkolták meg ezzel a borzalmas módszerrel

        Így van! Mr Hart most az egyik barátja miatt aggódik, aki nyom nélkül tűnt el, néhány hete. Együtt kívántak elindulni a klubjukba, és Mr Philip Johnson visszaszaladt a házba az esernyőjéért. Azóta nem látta senki. Magától értetődött, hogy engem keressen fel, hiszen annak idején én találtam meg a testvérét. Habár az az ügy teljes kudarccal végződött, hiszen a gyilkosnak nem sikerült a nyomára bukkanni. Csak azt nem értem, miért nem értesített már sokkal hamarabb? Hetek teltek el…

       -Azt hiszem, ezzel az üggyel foglalkozott, amikor Mary és én Párizsban jártunk. Csodáltam is, hogy azóta sem mesélt róla…

       -Nem volt mivel büszkélkednem. Most azonban már nem fog tőlem olyan könnyen megszabadulni, akárki tette is! Tegnap éjjel abban a házban jártam, ahol Mr Johnson lakott. Érdekes, figyelemreméltó dolgokat tudtam meg. Például, hogy aggódó ügyfelünk éppen szemben lakik, és hogy valójában mindkét épület az ő tulajdona. Ezenkívül, hogy miután a rendőrség lezárta a nyomozást eltűnt barátja után, újra kiadta a házat. Na és mit gondol, kinek? Sose találná ki! Önfejű védencünknek, aki mindenáron Londonban kívánt lakni, egyedül és védtelenül is. Egyébként már őt is kereste a rendőrség, a házvezetőnője jelentette be az eltűnését, tegnap délelőtt.

       -Uram Isten! Ez a lány tényleg a rokona! Vajon tisztában volt vele, miféle szörnyűség történt abban a házban

      -Azt hiszi, ettől visszarettent volna? Biztosan dühös volt, elhatározta, csak azért is megmutatja, meg tud állni a maga lábán.

      -Hát ez nem túl jól sikerült. Mit gondol, mi történt vele? Valami nyomra bukkanhatott vagy talán megtalálta a holttestet.

  -Reméljük, hamarosan visszatér a memóriája, és akkor mindenre fény derül. De ha engem kérdez, amondó vagyok, kiugrott valahonnan. Csakis így szerezhette azokat a sérüléseket a kezein, és a homlokán. Talált zúzódásokat a térdein?

-Nem, csak kék foltokat, és úgy emlékszem, a ruháján csúnya szakadások voltak azokon a helyeken. De mire gondol, honnan ugorhatott le? Kocsiról... vagy lassító vonatról.

-Inkább egy emeleti ablakból...talán éppen a saját házából.

        -Akkor a gyilkossal kellett találkoznia! De vajon miért ment oda vissza ennyi idő után

-Néhány dolognak még utána kell néznem. Ugye itt marad? Nem szívesen hagynám magára a betegét... amíg nem okvetlenül szükséges. Éjjel magának is velem kell jönnie.