7. fejezet

                        Értelem és érzelem

Akkor reggel nagyon korán ébredtem, de nem tudtam visszaaludni. Háton fekve gondolkodtam. Bár alapesetben nem csinálok ügyet abból, hogy mit vegyek fel aznap, de most csak ezen járt az agyam. Ráadásul azt mondogattam magamban, hogy miért is olyan nagy probléma ez? Hiszen kinek akarok én tetszeni? Oké. Pontosan tudtam, hogy kinek akarok tetszeni. De van értelme olyasvalakinek kicsípnem magam, akinek a nők csupán bűntettek kiinduló okai és inkább érzelmesek és szeszélyesek, semmint praktikusak és értelmesek?

Hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát. Na nem mintha ez segített volna. Végül sikerült addig vergődnöm, amíg fel kellett kelnem. Egy nem túl feltűnő, de csinos ruhát választottam, ami azt hiszem, kifejezetten jól állt. Felöltöztem, megfésültem és feltűztem a hajam, majd lementem a szalonba.

Mrs. Hudson éppen akkor vitte be a reggelit, Holmes pedig már ott ült az asztalnál.

-         Jó reggelt, Sarah! Igazán pontos, örülök, hogy Ön bír e nemes erénnyel.

Rámosolyogtam.

-         Önnek is jó reggelt, Mr. Holmes! A pontosság számomra nem csak erény, hanem elvárás önmagammal szemben. Ráadásul, ha én kések, más idejét rabolom, ami elég modortalan dolog, nem igaz? – leültem.

-         Önnek tökéletesen igaza van, kisasszony! De most egyék, mert ma szüksége lesz az energiára!

Nem sokkal 9 óra után kocsit fogtunk és behajtattunk a városba. London minden régi és híres épülete a helyén volt. A Big Ben, a Tower, a Westminster apátság stb. Csak a jellegzetes piros buszok, meg telefonfülkék hiányoztak a képből.

Holmes igazán érdekesen is részletesen beszélt mindenről, úgy éreztem magam, mint egy VIP-turista, saját idegenvezetővel. Kora délután megebédeltünk, majd leültünk egy parkban.

Az idő szokatlanul meleg volt, szinte nyárvégi. A fák még zöldelltek és az emberek kitódultak a zöldbe, hogy élvezzék a simogató napsütést. A detektív és én egy padra telepedtünk. Legszívesebben felpattantam volna a pad támlájára, ahogy szoktam, de ugye ott nem tehettem ilyet. A férfi a jobbomon alig láthatóan mosolygott és nézelődött, miközben rágyújtott egy cigarettára. Mindenféle emberek jöttek-mentek. Dajkák kisgyerekekkel, siető, elegáns férfiak, lassan sétálgató hölgyek, ballagó öregurak töltötték meg a sétányokat. Tőlünk nem messze egy fiatal nő és kísérője, egy fiatal férfi ült le. A nő annyi idős lehetett, mint én. Vörös haja, mosolygós, kedves arca volt. A férfi szőkésbarna hajú, vékony, első látásra visszahúzódó, de minden bizonnyal szellemes beszélgetőtárs, mert a lány folyamatosan nevetett és mosolygott azon, amit hallott tőle.

Látszott rajtuk, hogy nemrég óta ismerhetik egymást, mert még nem néztek folyamatosan egymásra, csak lopva, amikor úgy gondolták, hogy a másik nem figyel. Aztán amikor véletlenül elkapták egymás pillantását, néhány pillanatig egymás szemébe néztek, majd elfordultak és szégyenlősen, mégis kissé diadalittasan mosolyogtak.

A beszélgetés során lassan-lassan közelebb csúsztak a másikhoz, végül csak egészen kicsi tér maradt közöttük.

Ahogy figyeltem őket, önkéntelenül is elmosolyodtam. Magamra ismertem a lányban, de reméltem, hogy ő szerencsésebb lesz nálam.

-         Ismerős?

Holmes hangjára kissé összerezzentem, de tovább néztem előre.

-         Igen. – feleltem szomorúan.

-         Rossz emlék?

-         Én is ültem hasonlóképpen egy padon egy fiúval. – sóhajtottam. – Azt hittem róla, hogy ismerem. Aztán belémrúgott, persze képletesen. Többször is. De én újra és újra megpróbáltam. Magam sem tudom, miért. Akkor adtam fel végleg, amikor egy időben egyszerre két, nekem kedves ember is nagyon megbántott. Úgy döntöttem, hogy vannak olyan emberek, akik nem érdemlik meg, hogy a barátjuk legyek. – A hangom egy kicsit megremegett. Eszembe jutottak, azok akiket szerettem és bántottak. A rohadt életbe, piszkosul hiányoztak. Még így is. Mielőtt kicsordult volna egy könnycsepp, gyorsan megtöröltem a szemem.

Holmes hallgatott, majd így szólt:

-         Önnek teljes mértékben igaza van.

Szünetet tartott majd így folytatta:

-         Az Önhöz hasonló emberek barátságát ki kell érdemelni.

Elmosolyodtam és felé fordultam.

-         Önnek már sikerült.

Hirtelen megfordult és először zavarodottan nézett rám. Rendületlenül néztem a szemébe. Néhány pillanat múlva viszonozta a pillantásomat és a mosolyomat is. Aztán újra nézelődi kezdett. Kissé csalódottan én is elfordultam.

-         Köszönöm, hogy megtisztel a barátságával, Sarah.

Rápillantottam. Maga elé bámult, de szája sarkában ott bújkált az a bizonyos halvány mosoly. Én felnevettem és mormoltam valami olyat, hogy „szívesen”, és újra a fiatal párt kezdtem el figyelni.

Ők néhány percig még figyelgettek, majd a fiú felállt. Kicsit hezitált, aztán felajánlotta karját a lánynak, aki örömmel elfogadta. Egymásra mosolyogtak és lassan elindultak. Csak úgy sugárzott róluk a boldogság.

Én felsóhajtottam, és hátradőltem a padon.

-         Azt hittem, Ön nem ilyen érzelmes.

-         Egy kis romantika mindenkiben van, Mr. Holmes. Még Önben is.

-         És mire alapozza ezt a feltételezését?

-         A megérzéseimre.

-         Á, azok a bizonyos női megérzések… - hangján gúny érződött.

-         Azok a bizonyos női megérzések eddig mindig beváltak. Nekik köszönhetem a jó emberismerő képességemet.

-         És… mi volt a helyzet azzal, aki megbántotta?

-         Ott tévedtem, mert a szívemre hallgattam. De tanultam az esetből, és azóta óvatosabb vagyok.

-         Ez nagyon helyes dolog.

-         Úgy véli?

-         Igen. Ön túl okos ahhoz, hogy az érzelmein kívül mással is be tudják csapni. Az érzéseivel viszont – legalábbis én úgy gondolom – nagy sebeket tudnak Önben ejteni.

Gombócot éreztem a torkomban, ezért egy kicsit hallgattam. Amikor összeszedtem magam, előredőltem és ránéztem a mellettem ülő férfira.

-         Most, hogy már tudja a gyenge pontomat, remélem, nem fogja kihasználni.

Az arca elkomorodott, nem nézett rám.

-         Túl kevés barátom van ahhoz, hogy hagyjam őket csak úgy elveszni.

Bal kezemmel előrenyúltam és megérintettem bal karját. Érintésemre összerezzent, majd felém fordult és kicsit, nagyon kicsit elmosolyodott. Visszahúztam a kezem, ő pedig felpattant.

-         Úgy vélem, ideje indulnunk, bizonyára már nagyon fáradt. – Játékos hangon folytatta. – Bár én nem vagyok olyan romantikus jellem, mint az imént látott fiatalember, de megtisztelne, ha elfogadná a karomat.

Felnevettem.

-         Bár nem vagyok olyan romantikus jellem, mint az imént látott fiatal hölgy, de ezer örömmel elfogadom.

Felálltam, belekaroltam és így sétáltunk haza. A közelsége, az érintése, még a felőle áradó, büdös dohányszag is rég nem tapasztalt érzést keltett bennem. Madarat lehetett volna velem fogatni.