5. fejezet Jó hírek, rossz hírek
2006.09.10. 16:30
5. fejezet
Jó hírek, rossz hírek
Reggeli után a szalonban maradtam olvasni, Holmes pedig rágyújtott egy pipára, leült a kandalló elé és a tüzet nézte.
Akkor először módomban állt jobban megszemlélni őt és végre eszembe jutott, kire hasonlít. Jeremy Brett. Talán a homloka kicsit alacsonyabb volt, meg az orra is kisebb, de egyébként kiköpött mása a nagyszerű színésznek. Majdnem hangot is adtam csodálkozásomnak, de most helyén volt az eszem, és csak magamban mosolyogtam.
Néhány perc múlva Mrs. Hudson kopogtatott.
- Mr. Holmes, egy úr keresi Önt! Azt mondja, sürgős!
- Á, egy új ügyfél. – A detektív arca felderült, felugrott a székéből, majd hozzám fordult. – Kisasszony, remélem megérti, hogy az Ön jelenlétében nem fogadhatom az ügyfelemet. Hálás lennék, ha most visszavonulna a szobájába.
- Természetesen, Mr. Holmes, de a könyvet viszem magammal.
- Csak nyugodtan. Mrs. Hudson! Kérem, kísérje fel az urat!
A házvezetőnővel elhagytuk a szobát.
Délelőtt a könyv lényegesebb részeivel végeztem. Egy óra körül lementem a szalonba ebédelni, de a Holmest sehol sem láttam. Hamarosan jött Mrs. Hudson és feltálalta az ebédet.
- Mr. Holmes nem ebédel?
- Ó, Mr. Holmes két órája elment. Azt mondta, csak délután ér vissza és hogy nem ebédel itthon.
- Értem. Köszönöm!
Az idős hölgy rám mosolygott, majd kiment a szobából. Kicsit csalódott voltam, örültem volna a társaságnak. Sosem szerettem egyedül enni.
Délután megint a szobámban voltam. Leültem az ablak elé és nézelődtem. Figyeltem a járókelőket, próbáltam kitalálni honnan jöttek, merre tartanak, milyenek emberek lehetnek.
Pontban 5 órakor kopogtattak az ajtón.
- Szabad!
Nyílt az ajtó és örömmel vettem tudomásul, hogy a detektív az.
- Jó napot, Miss Smith! Zavarok?
- Jó napot, Mr. Holmes! Dehogy, nem zavar. Jöjjön csak be!
Becsukta maga mögött az ajtót és beljebb jött, majd megállt velem szemben. Kissé gondterhelt volt az arca, kezét összekulcsolta a háta mögött.
- Valami baj van, Mr. Holmes?
- Sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy a hivatásom vidékre szólít, így két-három napig távol leszek.
- Ó. Nos, ez valóban nem túl jó hír. – Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam. Aztán felnéztem rá és bágyadtan mosolyogtam. – De ugye ez ellen nem tudok mit tenni. Meg aztán minél előbb indul, annál hamarabb tudja megoldani az ügyet, nem igaz? Mikor indul?
- Holnap, kora reggel. Ön akkor még biztosan aludni fog. Majd megmondom Mrs. Hudson-nak, hogy mindenben segítsen Önnek. Majd elfelejtettem! Szereztem Önnek néhány ruhát, amiben akár utcára is kimehet. Ó és megkértem Watsont is, hogy látogassa meg majd Önt, hogy ne unatkozzon.
- Ruhák, társaság, Ön mindenről gondoskodott. Ezért nem volt itthon egész nap?
- Többek között, ezért is. Meg aztán abban az ügyben nyomozgattam, ami miatt elutazom. Elnézést kérek, hogy egyedül kellett ebédelnie, de ezek a dolgok nem tűrtek halasztást.
Felkeltem a fotelból és közelebb mentem hozzá.
- Semmi oka elnézést kérni! Nem várhatom el Öntől, hogy egész nap a rendelkezésemre álljon. Így sem tudom eléggé meghálálni, hogy itt maradhattam. Tényleg, meddig maradhatok?
- Tudomásom szerint nem nagyon van hova mennie. – mosolygott.
- Valóban nem, de nem zavarok?
- Nem, dehogy. Ráadásul, attól tartok, nem is tudna eligazodni ebben a világban.
- Jó, de csak koloncnak érzem magam.
- Nos, ha valóban hasznossá szeretné tenni magát, esetleg segíthetne a Mrs. Hudson-nak a háztartásban. Ha gondolja, beszélek vele.
- Az jó lenne.
Bólintott, majd engem megkerülve az ablakhoz lépett és kinézett az utcára.
- Mivel foglalkozott ma?
- Délután pontosan azt tettem, amit most Ön. Figyeltem az utcát, a járókelőket.
Felém fordult.
- Tanulságos volt?
- Igyekeztem, minél többet kikövetkeztetni az emberek viselkedéséből és ruhájából, de nem tudom, hogy a következtetéseim helytállóak-e.
Közelebb lépett.
- Ha szeretné, vidéki utam után szakítok Önre időt, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk.
Szélesen elmosolyodtam.
- Nagyon örülnék neki.
- Akkor ezt megbeszéltük. Most pedig kérem, kövessen, felhozzuk a ruháit. Remélem, helyesen ítéltem a méreteit.
Vacsorához már úgy öltöztem fel, ahogy egy korabeli hölgynek illik. Egy zöld, kockás hosszú ujjú ruhát választottam. Mrs. Hudson megmutatta, hogyan tudom feltűzni a hajamat divatos kontyba és azt is, hogyan használjam a fűzőt. Nem csodálom, hogy akkoriban olyan egyenes háttal jártak a nők, másképp nem is lehetett. Fűzős, magas szárú cipőt is kaptam, pont akkorát, amekkora kellett. Holmes valóban helyesen ítélte meg a méreteimet.
Amikor beléptem a szalonba, a férfi már ott volt. Megszokott karosszékében ült. Megérkezésemkor felállt és elégedetten végigmért.
- Miss Smith! Nem akarom magamat dicsérni, de ezt a ruhát, mintha magára öntötték volna! Most már valóban úgy néz ki, ahogy egy ifjú hölgynek kell.
Kicsit elpirultam.
- Köszönöm!
Bólintott.
- Kérem, foglaljon helyet! Mrs. Hudson, bizonyára mindjárt itt lesz a vacsorával!
Itt tartózkodásom óta először kihúzta nekem a széket, ő pedig csak azután foglalt helyet, miután én leültem. Valóban a ruha teszi az embert? Furcsálltam a viselkedését, de nem szóltam semmit.
Vacsora után, amíg Holmes elszívott egy pipát a kandalló előtt, én a kanapén ülve elolvastam az aznapi újságot, majd miután abbahagyta a füstölgést, felállt és így szólt:
- Miss Smith…
- Kérem, szólítson inkább Sarah-nak!
- Szóval Sarah, mint említettem, holnap korán kelek és szükségem van pihenésre, ezért most engedelmével visszavonulok.
- Én még maradnék, nem vagyok túl fáradt.
- Rendben van, semmi akadálya.
Felálltam.
- Akkor én el is köszönök.
Eszembe jutott, hogy ilyenkor a nők kezet nyújtanak a férfinak. Így is tettem. Holmes elfogadta és meghajolt. A torkomban éreztem a szívemet, de sikerült uralkodni magamon.
- Majd táviratozok, hogy mikor érkezem. Jó éjt, Sarah! – halványan elmosolyodott, elengedte a kezem és elindult a szobájába.
Már éppen csukta be az ajtót, amikor utánakiáltottam és közelebb mentem.
- Igen?
Felemeltem a fejem és belenéztem a szemébe. Körülbelül másfél fejjel volt magasabb nálam.
- Önnek is jó éjt, Mr. Holmes és…
Kíváncsian nézett rám.
- … vigyázzon magára! – böktem ki végül.
Széles mosolyra húzta a száját.
- Ön is, kedves Sarah! – mondta, és becsukta az ajtót.
Én egy kicsit még üldögéltem, aztán eloltottam a lámpákat és felmentem a szobámba. Felvettem a hálóingemet, bebújtam az ágyba és elővettem az éjjeli szekrényem fiókjából az mp3-lejátszómat. Szerencsére voltak nálam tartalék elemek, így egy ideig még tudtam működtetni. Aznap Bono és a U2 altatott el, azt énekelve, hogy „it was a beautiful day…”
|