1. fejezet

Így kezdődött

Nagyszerű nap volt. Jó, rengeteg csomagom volt. De tényleg. A lakásom felé mentem. Két barátnőmmel laktam ott. Az volt a második hetem a főiskolán. Kommunikációt tanultam. Már középiskola óta újságíró szerettem volna lenni.

Szeptember volt és sütött a nap, de már sötét felhők gyülekeztek az égen. Nem volt barátom, de nem is vágytam rá. Nemrég nagyon megbántottak és nem akartam, hogy újra megtörténjen. Mint már előtte oly sokszor.

Így nem volt más dolgom, minthogy a tanulmányaimra, a kedvenc zenéimre (punk meg rock, különösen U2 és némi elektronikus – Yonderboi) meg a kedvenc könyveimre koncentráljak. Detektívregényekre. Agatha Christie Poirot- és Conan Doyle Sherlock Holmes-történetei. Nagyon szeretem a könyvek alapján készült filmeket is. Na nem mindegyiket, néha borzasztó színészeket tudnak kiválasztani a két főhős szerepére.

Egyszer megcsináltam valami internetes tesztet és kiderült, hogy belőlem jó nyomozó lenne. Sohasem akartam rendőr lenni, de szeretek nyomozni. Ezért kedvelem annyira a krimiket.

Szóval a lakás felé siettem a csomagjaimmal, mert már nagyon lógott a vihar lába. Fújt a szél és a villámok csak úgy csapkodtak az égen. Mindig is féltem egy kicsit a villámlástól, de most hogy egyedül voltam kint az utcán, több volt, mint ijesztő. Már láttam a házat. Tudtam, hogy pár perc és ott vagyok. Aztán egy hatalmas csattanás, világosság aztán sötétség és csend.

Az első emlékem a borzasztó fejfájás. Nem akartam kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy odakint fény van és a fény egyenlő még kínzóbb fejfájással. Úgy gondoltam, hogy valami kórházban lehetek. Villámcsapás. Nagyszerű. Szerencsére tudok gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy nincs agykárosodás. Legalábbis nem olyan nagy. Hangokat hallottam, de nem értettem őket. Milyen nyelven beszélnek? Olyan ismeretlennek tűnik. A körülöttem levő emberek suttogtak, úgyhogy nagyon kellett koncentrálnom. Angol volt, de nagyon fura angol. Bonyolult (ezért van az, hogy néhány dolgot nem is tudok pontosan idézni), így nem értettem meg mindent, de tudtam, hogy rólam van szó.

Oké, ki kellene nyitnom a szememet, mert nagyon fura a szitu.

Nagyon fájt, úgyhogy káromkodtam is, magyarul, ugye. Az az anyanyelvem, tehát magától értetődött. Nem a két embernek az ágyam mellett. Két férfi állt ott és néztek rám kikerekedett szemmel. Hunyorítanom kellet, hogy jobban lássam őket. Egyikük magas volt és vékony, szúrós szemei voltak és kérdőn nézett rám. A másik kicsit alacsonyabb volt, és némileg erősebb testalkatú, bajuszos, és mosolygott rám. Rettenetesen meg voltam ijedve.

-         Hol vagyok és hol van a szemüvegem? – kérdeztem.

-         Beszéli a nyelvünket? Ez jó! – A bajuszos férfi válaszolt, és odaadta a szemüvegemet. – Ne féljen. Segíteni akarunk Önnek!

-         Aha, ez a amit minden perverz mondana. Szóval kik maguk?

-         Az én nevem dr. John Watson, ő pedig a barátom, Sherlock Holmes. És Ön kicsoda, kisasszony?

-         Nos, ha Ön dr. Watson, ő pedig Mr. Holmes, akkor én Szent Johanna vagyok.

A két férfi sötéten nézett rám.

-         Attól, tartok nem egészen értem Önt. - mondta „Watson”.

-         Ha én lennék a helyében, én is ezt mondanám. Nézze uram, ez itt egy tökéletes viktoriánus szoba. Önök viktoriánus angolt beszélnek és úgy vannak öltözve mint Watson és Holmes. De tudja, ők kitalált személyek. Lehet, hogy belém csapott a villám, de nem vagyok őrült. Szóval hol van a kamera és miért nem vagyok kórházban?

-         Egy mellékutcában találtunk Önre. Eszméletlen volt, furcsa ruhában és néhány csomaggal. Nem hagyhattuk ott, ezért idehoztuk. Én orvos vagyok, így gondoltam, segíthetek Önnek.

„Watson” engem nézett. Barátságos volt. Ha színész, akkor nagyon ügyes. „Holmes” egy fotelben ült az ablak mellett, ami az ágyammal szemben volt. Nem mondott semmit. Becsukta a szemeit és hallgatta a beszélgetésünket. Szintén remek alakítás.

-         És hol van az az „itt”?

-         Baker Street 221B.

Nem bírtam tovább és elkezdtem nevetni. Olyan erőteljesen, hogy le kellett feküdnöm és könnyek folytak a szememből. Egy-két perc után lecsillapodtam. „A nagy detektív” és „társa”úgy néztek rám, mintha őrült lennék. Szerintem azt is gondolták, hogy az vagyok. Felültem.

-         Elnézést, de Önök nem valóságosak. Amit mondtam, kitalált személyek.

-         Valóságosak vagyunk. – Ez volt az első alkalom, hogy „Holmes” beszélt hozzám.

-         Jó, önök valódiak, de a szerepeik nem. Ó, Istenem, de nehéz… Tényleg, hányadika van?

-         Szeptember 28… - kezdte „Holmes”, de félbeszakítottam.

-         Ha azt mondja, hogy ezernyolcszáznyolcvanvalamennyi, tényleg megörülök.

-         Márpedig 1886. szeptember 28-a van. – A detektív hideg volt és érzelmek nélküli.

-         Aha, tehát 120 évet utaztam vissza az időben. Nem, ez nem időutazás, mert Önök nem léteztek a múltban… Ó, már tudom, egy másik világ, vagy dimenzió. Amikor a Csillagkapu találkozik Conan Doyle-lal. Király.

-         Jóllehet, nem teljesen értem Önt, de mutathatok valamit. Jöjjön ide! – Az ablakra mutatott.

Felkeltem az ágyból. Az én ruháim voltak rajtam, farmernadrág és ujjatlan rózsaszín top. A sportcipőm az ágy mellett volt, a farmerdzsekim pedig egy széken. Amint felálltam, megragadtam az éjjeli szekrény szélét. „Watson” odajött és megfogta a másik kezem.

-         Szerintem még túl korai felkelnie.

-         Nem, jól vagyok, köszönöm. Látni akarom.

Segített az ablakhoz menni. A látvány minden képzeletet felülmúlt. Lovaskocsik, lovasok, újságosfiúk, 19. századi ruhákban járkáló emberek. Nekitámaszkodtam az ablakkeretnek és nem tudtam, mitévő legyek.

Ez volt az évszázad legnagyobb átverése, vagy tényleg ott vagyok.

1886. szeptember 28-án.

Akkor megint elsötétült minden.