–       Pillanatképek Mr. Sherlock Holmes és Miss Tímea titkos életéből, ahogy doktor Watson sohasem láthatta, szemtanúk igaz beszámolói alapján rekonstruálva és rejtjelesen megjelentetve –

–       Második felvonás –

–       A világhír átka –

-         Jó étvágyat uraim!

Mrs. Hudson cinkos mosollyal tekintett Watson doktor felé, majd miután mindent takarosan elrendezett az asztalon, kiment a szobából. Watson doktor tenyereit dörzsölve ült az asztalhoz, majd felemelte az elé lerakott edény fedelét, beleszippantott a gőzölgő ételbe és felkiáltott:

-         Üljön már ide az asztalhoz, Holmes, úgy látom, Mrs. Hudson nagyon kitett magáért!

Holmes eddig kedvenc karosszékében gubbasztott és üveges tekintettel meredt maga elé.

-         Észre se vettem, hogy már behozta az ebédet…

Sóhajtott egyet, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant a székről. Lassú léptekkel közelített az asztal felé, majd az előzőhöz hasonló hirtelen mozdulattal a székbe vetette magát Watsonnal szemben. Lassan, szinte már unottan emelte fel a fedőt, éppen hogy beleszippantott az étel illatába, máris visszacsapta.

-         Megint gulyás! – kelt ki magából, felpattant a székből és ingerült léptekkel az ablak felé indult.

-         Nem értem, Holmes, hogy mi baja van, Mrs. Hudson szerintem nagyon is kitett magáért! – próbálta Watson védelmébe venni a drága idős hölgyet. Szemmel láthatóan neki nagyon is ízlett az étel.

Holmes nem válaszolt, csak kotorászott az ablaknál és a karosszék mögé hajolva a sebtiben odahajigált iratok közül előkotorta a hegedűjét. A művelet közben figyelemre se méltatta barátját és továbbra is háttal állva neki belekezdett valami szívszaggató és a fülnek nem éppen kellemes hatású dallamba. Watson doktor közben már végzett az ebéddel és tett néhány ügyetlen próbálkozást, hogy elolvashassa végre az újságot. Akárhányszor egy mondat végére ért, egy olyan fülsiketítő dallam szakította félbe a gondolatmenetét, hogy a jó öreg doktor béketűrése a második bekezdés után szertefoszlott.

-         Az Isten szerelmére Holmes, mi ütött magába?! Hagyja már végre abba ezt a fülsiketítő lármát! – szinte üvöltött, miközben mérgében kissé összegyűrte a szerencsétlen újságot.

Holmes, mint egy gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát, sértődött arckifejezéssel tette le a hangszert.

-         Nem értem, mi baja van… - mondta és sóhajtott.

-         Ezt én is mondhatnám, Holmes, az utóbbi időben olyan furcsán viselkedik!

-         Én nem vettem ezt észre…

Holmes ekkorra már a kandalló párkányánál keresgélt valamit. Watson nem látta, mit csinál, de amilyen dühös volt az előbb, annyira élvezte most a csendet, így jobbnak látta észre se venni barátját. Mire ismét fel mert nézni, Holmes már három cigarettát szívott el egymás után.

-         Azt hittem, már leszokott… - dörmögte a bajsza alatt.

-         Watson, nem várhatja el tőlem, hogy minden tekintetben megfeleljek az olvasói igényeinek! – fakadt ki – Amióta visszatértem az állítólagos halálomból éjjel-nappal azzal szembesít, hogy mit kéne tennem a népszerűségem érdekében! Leszoktam a cigarettáról, mert maga szerint a Strand olvasóinak jobban tetszik az egészséges életmód szerint élő sportos, mindig tettrekész detektív. Ismerje el, hogy szövetkezett Mrs. Hudsonnal és már a számomra egyetlen élvezetet jelentő gulyás is valamiféle egészségkímélő recept szerint készül! Hallgattam a rábeszélésére és még azt a bizonyos tűt is otthagytam a tengerparton! De ami sok, az sok, elegem van ebből az egészből, hogy mindig csak más kegyeit kell keresnem!

-         Én csak jót akartam magának Holmes! – pattant fel Watson dühödten a székből. – De tudja mit? Leveszem magáról a kezem, nem érdekel, mit művel magával! Nagyon ajánlom, hogy mire visszajövök, kapja össze magát, különben kénytelen lesz új lakótárs után nézni! Most pedig elmegyek a klubomba és estére szeretnék itt nyugalmat találni!

Ezzel bevágta maga mögött az ajtót.

-         Watson, Watson, maga javíthatatlan – rázta fejét Holmes. – És ha még tudná, hogy a maga nőgyűlölőnek beállított tanácsadó detektívje…

Odament az asztalához és kihúzta a fiókot. Egy barna fadobozt vett ki belőle, abból pedig egy összehajtható fényképtokot. Hosszasan nézte Irene Adler fotóját, szinte meglágyultak a vonásai. Majd egy mozdulattal kiemelte a képet a tokból. Egy másik kép volt alatta. Egy ismeretlen, szőke hajú lány, valamilyen idegen országra jellemző viseletben. Holmesban egyszerre megmozdultak a régi emlékek. Egy darabig elrévedezett, majd visszacsempészte Irene fotóját a tokba. Határozott léptekkel ment szobájába, elővette utazótáskáját, majd így szólt:

-         Watson, ma éjjel nyugodtan aludhat majd! Én pedig végre eszek egy kis igazi gulyást!

-         Hamarosan Londonba érünk, kérjük utasainkat, hogy készülődjenek!

A fiatal lány erre a hangra ébredt fel. Hosszú volt az út Budapesttől idáig, ő pedig előző este sokáig búcsúzkodott barátaitól, így érthető, hogy elfáradt. Erélyes mozdulattal kézbe vette a bőröndjét és felkészült a kiszállásra. A pályaudvarról kifelé jövet leintett egy kocsit. Bemondta a kocsisnak a címet, majd kényelmesen elhelyezkedett és kifelé nézett az ablakon. Pont olyan volt, ahogy elképzelte, úgy érezte, mintha már járt volna itt. Igen, ez az a kis utcácska, ahol a legutóbbi ügyét felderítette… itt szokta venni a legjobb minőségű dohányt… arra a helyre szokott néha járni, ha valamilyen kiemelkedő művész hegedűestet tart. Felidézte magában az arcát, a hangja szinte szólongatta: „Darling!” Lehunyta a szemét és látta maga előtt teljes valójában, érezte az érintését. Már épp közelebb lépett volna felé, amikor a kocsis felébresztette:

- Megérkeztünk, kisasszony, Baker Street 200!

- De én nem ezt a címet mondtam!

- Sajnálom, kisasszony, a csatornázási munkálatok miatt nem vihetem tovább!

- Rendben van, fizetek!

Kifizette az út árát, majd megállt a járdán. „Szóval itt volnék. Ez az a hely! Pár ház és ott vagyok!” Egy lámpaoszlopnál állt éppen. Végigfuttatta rajta a tekintetét, majd huncut kis mosoly suhant át az arcán. Átment a páratlan oldalra és határozott léptekkel ment tovább. A 221/b számnál azonban megtorpant. Elvörösödött a gondolatra, vajon mit szól majd, hiszen nem is értesítette az érkezéséről, vajon örülni fog neki? Vagy letagadja a jó doktor előtt, ő nem is ismeri ezt az idegen országból érkezett lányt? Ilyen kérdések zsongtak a fejében. A szíve a torkában dobogott. Kezdett már sötétedni, így összeszedte magát és végre csöngetett. Egy kedves idős asszony nyitott ajtót:

-         Miben segíthetek?

-         Mr. Holmeshoz jöttem – majd nyelt egy nagyot – üzleti ügyben.

-         Nyugodjon meg kisasszony itt jó kezekben lesz!

„Meghiszem azt!” – gondolta magában, miközben megpróbálta elfojtani előtörni készülő nevetését. Miután belépett az ajtón, minden feszültség elszállt belőle. Mrs. Hudson lesegítette a kabátját, majd a nappaliba vezette.

-         Itt megvárhatja. Hozzak esetleg egy csésze kávét, vagy teát? Látom, kimerült…

-         Egy pohár kóla jobban esne… - mondta halkan.

-         Hogy mondta, kérem?

-         Nem érdekes – mondta, mint akit most riasztottak fel az álmából. – Nem kérek semmit, köszönöm!

Mrs. Hudson magára hagyta. Csak erre a pillanatra várt. Végre eljutott erre a helyre. Zsongott a feje a sok kérdéstől, mindent látni akart. Már meg sem lepődött a hatalmas felforduláson, az alatt a három év alatt volt ideje hozzászokni. Óvatosan átevickélt egy papírhalmon és alaposan szemügyre vette a kémiai felszerelést az asztalon. Aztán tekintete a hegedűre tévedt. Ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy kézbe vegye. Épp fel akarta emelni, amikor dörmögő hangot hallott a háta mögül:

-         A helyében nem tenném, nagyon kényes a hangszerére!

Riadtan fordult hátra, ösztönösen rebegett egy „tudom”-szerű mondatot.

-         Dr. Watson!

-         Ön kicsoda?

-         A nevem… Miss Tímea, legyen elég ennyi – ismét visszatért öntudatos énje. – Mr. Holmes egyik távoli rokona vagyok.

-         Igazán? – doktor Watson arcán a meglepetés mosolya futott végig. – Ha jól sejtem, ön külföldi, kissé furcsán beszéli a nyelvünket.

-         Valóban, doktor úr, magyar vagyok.

-         Nem is tudtam, hogy ott is vannak rokonai – dörmögte magában, majd ismét barátságos hangon folytatta – és ha szabad tudnom, mi célból látogatott el a Baker Streetre?

-         Rég láttam már és gondoltam, meglepem.

-         Meg kell valljam, nem a legjobb pillanatban érkezett! Hogy úgy mondjam eléggé kifordult magából. Ingerlékeny, türelmetlen, két értelmes szót nem lehet vele beszélni, már azt is megfigyeltem, hogy valami érthetetlen halandzsanyelven beszél álmában. Már ha alszik egyáltalán. Nos, hogy úgy mondjam, olyan, mintha valamiféle hiánytünetei lennének…

-         Ezt örömmel hallom!

-         Tessék?

-         Óh, bocsásson meg, én nem beszélni angol tökéletes, biztos valamit félreért…

A beszélgetés itt elakadt. Watson zavarodottságát leplezendő a kandallóhoz lépett. A párkányra szegezett számos levél között egy újat vélt felfedezni. Nem hitt a szemének, amikor ezt olvasta rajta:

Szabadságra mentem.

Holmes

-         Hamarosan Budapestre érünk, kérjük utasainkat, hogy készülődjenek.

Holmes erre a hangra ébredt fel. Hosszú volt az út Londontól idáig, ő pedig már napok óta képtelen volt egy falatot is enni Mrs. Hudson főztjéből és az éhség miatt aludni sem tudott, így érthető, hogy elfáradt. Erélyes mozdulattal kézbe vette a bőröndjét és felkészült a kiszállásra. A pályaudvarról kifelé jövet leintett egy kocsit. Bemondta a kocsisnak a címet, majd kényelmesen elhelyezkedett és kifelé nézett az ablakon. Pont olyan volt, ahogy emlékezett rá, úgy érezte, mintha tegnap járt volna itt. Igen, ez az a kis utcácska, ahol a legutóbb… itt volt kénytelen megvenni a legjobb minőségű dohányt… arra a helyre szokott néha járni, ha valamilyen kiemelkedő művész hegedűestet tartott. Felidézte magában az arcát, a hangja szinte szólongatta: „Drágám!” Lehunyta a szemét és látta maga előtt teljes valójában, érezte az érintését. Már épp közelebb lépett volna felé, amikor a kocsis felébresztette:

-         Megérkeztünk, uram!

Kifizette a kocsist, majd megállt a járdán. „Szóval itt volnék. Ez az a hely! Pár lépés és ott vagyok!” Egy lámpaoszlopnál állt éppen. Végigfuttatta rajta a tekintetét, majd huncut kis mosoly suhant át az arcán. Nem, ez nem az a bizonyos lámpaoszlop, de azért ez is ébresztett benne emlékeket. Átment a páratlan oldalra és határozott léptekkel ment tovább. A lépcsőháznál azonban megtorpant. Elvörösödött a gondolatra, vajon mit szól majd, hiszen nem is értesítette az érkezéséről, vajon örülni fog neki? Vagy letagadja a szomszédok előtt, ő már nem is ismeri ezt az idegen országból érkezett férfit? Ilyen kérdések zsongtak a fejében. A szíve a torkában dobogott. Kezdett már sötétedni, így összeszedte magát és végre csöngetett. Egy kedves idős asszony nyitott ajtót:

-         Miben segíthetek?

-         Miss Tímeához jöttem – majd nyelt egy nagyot – üzleti ügyben.

-         Sajnálom uram, de elkésett. A kisasszony angliai körutat tesz…

-         Elhagyta Budapestet?

-         És lehet, hogy vissza se jön többé… nem, csak vicceltem, nem mondta, mikor jön meg.

-         Úristen, már megint!

Nem tudta elképzelni, hogy lehetett az, hogy megint elkerülték egymást. Pedig még a virágot is elfelejtette, úgy sietett. És mégis elkerülték egymást! Biztos az az átkozott villanyoszlop!

Az események sajátságos láncolata úgy alakult, hogy a két ember ugyanabban a pillanatban szembesült a tényekkel.

-         Most mitévő legyek? – Tímea magába roskadt, a jó Watson doktor eltámogatta egy kanapéhoz, és elrohant egy pohár brandyért, ami szerinte minden hasonló helyzetben jó gyógymód, de jelen esetben csak annyiból volt jó ötlet, hogy hagyta a lányt átgondolni, mit tehet.

-         Most mitévő legyen? – kérdezte Holmes a lépcsőházban és közben elkeseredettségében és tehetetlenségében nagyot rúgott a korlátba. Fájni is kezdett tőle a lába, de egy arra járó férfi eltámogatta a lépcsőig, hogy leülhessen és elszaladt egy pohár vízért, ami szerinte minden hasonló helyzetben jó gyógymód, de jelen esetben csak annyiból volt jó ötlet, hogy hagyta a férfit átgondolni, mit tehet.

-         Megvan! A telefon! – kiáltott fel Tímea.

-         Mit mond? – kérdezte doktor Watson, aki ekkor tért vissza az itallal. Ő ugyanis még soha nem hallott ilyen különös szót.

-         Semmi, csak hangosan gondolkodtam. Megmutatná, merre van a mosdó?

-         Természetesen, kisasszony, kövessen.

Tímeát csak az a gondolat nyugtatta, hogy ott végre nyugodtan beszélhet Holmesszal.

-         Megvan! A telefon! – kiáltott fel Holmes.

-         Mit mond? – kérdezte a férfi, aki ekkor tért vissza az itallal. Ő ugyanis még soha nem hallott ilyen különös hangzású beszédet.

-         Semmi, csak hangosan gondolkodtam. Megmutatná, merre van a legközelebbi telefonálásra alkalmas hely?

-         Természetesen, uram, kövessen.

Az idegen nem értette, mit akar ez a furcsa beszédű férfi egy telefonálásra alkalmas hellyel, hiszen mobillal már mindenhol lehetett megfelelő térerőt találni, de azért mutatta az utat.

A vonal két végén egyazon időben kezdtek el tárcsázni.

- Foglalt! A fenébe, mi lehet az? – kiáltott fel Tímea.

- Foglalt! A fenébe, ki lehet az? – kiáltott fel Holmes.

A jelenet megismétlődött. Holmes ekkor erőt vett magán és várt egy másodpercet az újabb tárcsázással. Készüléke le volt némítva (nehogy a kíváncsi Watson bármikor felfedezhesse nála). Kétségbeesetten pillantott körbe, miközben érezte, hogy a készülék rezegni kezd. „Ez csak ő lehet!” gondolta. Elképzelése minden logikát és megérzést mellőzött, hiszen tudta, hogy senki más nem ismeri ezt a számot. Megnézte a kijelzőt. A „Darling” felirat hatalmas betűi villództak a képernyőn. Izgatottságában és a nagy kapkodásban véletlenül rossz gombot nyomott meg így megszakította a hívást.

Tímea ekkor erőt vett magán és várt egy másodpercet az újabb tárcsázással. Készüléke le volt némítva (nehogy a kíváncsi Watson bármikor felfedezhesse nála). Kétségbeesetten pillantott körbe, miközben érezte, hogy a készülék rezegni kezd. „Ez csak ő lehet!” gondolta. Elképzelése minden logikát és megérzést mellőzött, hiszen tudta, hogy senki más nem ismeri ezt a számot. Megnézte a kijelzőt. A „Drágám” felirat hatalmas betűi villództak a képernyőn. Vett egy mély lélegzetet, megnyomta a gombot és a füléhez emelte a készüléket.

A titkos szerelmesek így végre egymásra találtak. Ismét ugyanaz a távolság szakította el őket, mint eddig, csak most helyet cseréltek. Nem illik visszaadni Tímea elfojtott suttogását és Holmes csupán Tímea által ismert búgó hangját, így kénytelenek vagyunk tömör összefoglalást nyújtani a mindössze 35 perc 16 másodperces beszélgetésből. Miután rájöttek, hogy mindkettőjükben felébredt a vágy a másik viszontlátása iránt, nem volt kérdéses, hogy valahol találkozniuk kell. Londonba nem mehetnek, mert ott Holmest minden utcasarkon felismerheti egy rajongó és akkor oda a Watson által teremtett mogorva nőgyűlölő lángelme képe. Budapestet már mind a ketten ismerik, mint a tenyerüket. Mit tegyenek?

- Nekem volna egy jó fedősztorim… - vetette fel Holmes.

Mindent tisztáztak. Tímea magyarázat nélkül elhagyta a Baker Streetet, szegény Watson legnagyobb megdöbbenésére, aki amúgy is elég furcsán nézett, mivel képtelen volt felfogni, mit beszélhetett magában 35 perc 16 másodpercig egy idegen nő az ő mosdójukban. Majd nyugtázta, hogy biztos egy őrült rajongó volt és nem izgatta tovább az eset. Tímea pedig az első járattal robogott vissza Budapestre.

A megállapodásban szereplő helyszínen, a város egyik forgalmas terén várakozott már fél órája, de nem volt ott más, csak egy idős asszony. Tímea kétségbeesetten roskadt az egyik padra. Az idős asszony odacsoszogott hozzá és így szólt:

- Nem adna pár fillért, kedveském? – és tartotta a markát.

Tímea elmerült a gondolataiban, meg sem hallotta. Egyre csak az óráját bámulta. Az asszony közelebb lépett hozzá. Furcsa, krákogós hangon ismét mgszólította:

-         Nem adna pár fillért, Darling? – és csibészesen kacsintott.

Aznap este a budapestiek nem kis megrökönyödésére egy fiatal lány és egy egész fiatalos mozgású öregasszony szaladt végig a városon szemmel láthatóan nagy egyetértésben. Az eset annyira szokatlan volt, hogy a bulvárlapok is beszámoltak róla, sőt a híre eljutott egész Londonig, ahol is doktor Watson kénytelen volt felismerni a napokban látott szokatlan viselkedésű hölgyet és a cikket gondosan eltette a bűnözők gyűjteményébe. A paparazzok egészen a pályaudvarig követték a furcsa párost, de a határon nyomukat vesztették, nem volt érdekes tovább a történet. Egyesek bankrablást sejtettek a háttérben, mások pedig azt, hogy egy anya és rég nem látott lánya talált egymásra. Persze mindenki azt hitte, rájött az igazságra, de a valóságot csak az a tibeti portás sejtette meg legjobban, aki egy fiatal párt fogadott szállodájuk legelőkelőbb szobájában és jó pihenést kívánt a Sigerson néven bejelentkezett párosnak…